Osztálykép

Mennyi, mennyi év, odaveszett már,
de a kópia még áll, elevenebb, mint valaha,
a szájakon még ott a hahota, a szemekben a dac,
még nem tört meg sem test, sem lélek
az ezernyi kudarc alatt.

Gyermekek. Emlékük int felém,
hogy ne tovább, állj, itt van a határ,
a határ a múlt és jelen között,
egy véges-végtelen tér, melybe
millió emlék költözött.

Nem számított, nem volt kérdés, hogy a farsangon
ki, minek öltözött, ki milyen gúnyába bújt,
hiszen nem juhnyáj volt ott jelen!
Hanem a szertelen szellem és a bősze értelem!

Feleltünk sokat, többször a tanárnak,
kevésszer az életnek, de volt tétje vajon
mindannak a pőrére vetkezett léleknek,
mely testet öltött és egy közös gondolattá vált,
hogy iskola, hogy osztály, közösség, együvé tartozás.

Felnőttem én is, akár a többiek,
és az a kisfiú, aki a képen tetszeleg,
számomra idegen, múltba vesző talány.
De hűvös éjeken, amikor mélán táncba kezd
odafent a Hold, a színtelen unt csillagok vonalán,
még jelez nekem az a fiú, int felém,
s tán nem búcsúra mozdul erőtlen kis keze,
hanem óvón jelet fon homlokom köré, úgy üzen.
És én meghallom szavát, lágyan körém
teríti a növő, szertelen éj, óceán kék,

végtelenbe vesző, hallgatag uszonyát.