Valami baj

Keresem a hűtőben a paprikás krumplit. Nem találom. Érdekes, pedig biztos, hogy maradt még. Ha nem is sok, hiszen tegnap is jól belaktunk belőle, de láttam, tisztán láttam, hogy a lábos alján ott figyelt még pár adagnyi.  Zóna mennyiség. Három napja ezt esszük. Spórolunk a kajával. Nekem nincs állásom, csak a segélyt kapom, az szinte semmi. Hilda dolgozik egyedül, egy nagyáruházban árufeltöltő, de ott is egyre rosszabbul mennek a dolgok. A túlóra lehetőség kevés, és ha van is, nem fizetik ki, a pótlékokat megkurtítják, azt mondta, hogy jövő hónapban már ebédjegyet sem kapnak, hozzácsapják a fizetéshez. Persze nem akkora értékben, hogy annak látható hozadéka legyen. Ráadásul három műszakban kell dolgozni, sokszor nem is tudom, hogy merre jár éppen. Munkában vagy más ügyben ment el hazulról. Nincs semmi állandóság az életében. Nem úgy, mint nekem. Lassan egy éve, hogy itthon vagyok. Akkor bocsátottak el az egyetemről. Megszűnt a tanszak, ahol tanítottam, vagyis összevonták egy másikkal, így törvényszerűvé vált a leépítés. Mit ne mondjak, fájt. Majd tíz évet dolgoztam ott, tanítottam, funkciókat vállaltam, a végső döntésnél mégis feleslegesnek bizonyultam. Hiába, sosem tudtam helyezkedni. Valahogy nem érzek rá ezekre a szerepjátékokra. Hogy mikor, mit, kivel. Kinek melyik arcomat mutassam. Másnak ez olyan könnyedén megy, de nekem kínszenvedés. Már a szüleim előtt is mindig lebuktam. Én voltam az a gyerek, aki rögtön bevallotta, ha rossz jegyet kapott az iskolában. Ha nem úgy sikerült egy felelet. Ha gyérül teljesítettem a tornaórán. Ha nem vettem részt a szakkörön. Mindig és mindent elsőre bevallottam, és azóta is így működöm. Hilda szereti ezt bennem. Legalábbis a múltban szerette. Ma már… Ma már nem is tudom, mi van. Talán a nagy semmi, az van. Ez az unott egymás mellett, de nélküled. Fogalmam sincs, hogy ez így kinek kényelmes. Neki biztosan nem. Én még elvagyok. De hová a francba tette azt a szaros krumplit? Keresek, kutakodom. Kipakolom a fél hűtőt. Benézek a fagyasztóba. Ott lelek rá a lábosra. Zománcozott, virágmintás, még a dédi adta nekem, amikor ebbe a lakásba költöztem. A Frici bácsi lakásába. Amikor a bácsi meghalt. Nekem senkim se volt az öreg, de a dédit nagyon szerette. Holtáig. Úgy mesélte a mamó, hogy még a világháború alatt habarodtak egymásba egy pesti szeretetkórházban, ahol a Frici bácsi, mint sebesült katona tanyázott, a dédi meg mint ápolónő. A mama akkor még nem volt tizenöt, de a bácsi sem lehetett több húsznál. Háborúban korán érnek az emberek. Korán is halnak, ha úgy adódik. Mindegy is, a lényeg, hogy az ügy végül egy halhatatlan szerelemmé nemesedett a felekben, és holtukig tisztelték a másikat, még ha olyan nagyon sűrűn nem is látogatták egymást. A vérzivataros idők végével elsodorta őket az élet egymástól, és aztán mindketten más oldalán találták meg a boldogságot. Vagy ha azt nem is, a közös életet. A dédinek jó élete volt, remek asszony még ma is, erős, jó szellemű, nagy dumás, pedig az idén már a kilencvent fogja betölteni. Hatalmas ünnepséggel készülünk. Le fogjuk utaztatni a szülővárosába, és ott csapunk neki egy jókora bulit. Sok-sok meghívott családtaggal. Még sosem jártam Csornán. Amikor mehettem volna, akkor már igencsak megkopott a kötelék az ottaniak és az itteniek között, apám, a mamó egyetlen fiúgyermeke, rühellte Gerda nénit, a dédi húgát, aki vitte a csornai vonalat. Valami nagy vita lehetett köztük, ami tán vérre is ment apa és a Gerda néni férje között, ezt nem tudom biztosan, de az végleges és valóságos, hogy apa, ha csak meghallja, hogy Csorna és Gerda néni, apró rángással tikkelni kezd a bal szeme. De most állítólag ő is partner abban, hogy efféle és ekkora örömöt szerezzünk a mamának. Senki sem gyerek már ebben a családban, hát ne is viselkedjünk gyerekesen. Mint mi Hildával. Mert azok vagyunk. Két dühöngő, talaját vesztett kamasz. Rengeteget veszekszünk. Sokszor, sokat, mindig csip-csup dolgokon összekapva. Miért nem mosogattál el? Miért a nagy szemetesbe üríted a hamutálat? Bebüdösödik. Miért a drágább szalámit vetted, ezerszer megmondtam, hogy a kék fóliásat vegyed, az olcsó és finom. Végigveszekedjük az egész háztartást. Mármint ő veszekszik, mondja a magáét, én meg néha visszamorgok. Nemi szerepeink szerint. Rém unalmas egyénként, pedig a Hilda nem egy unalmas nő. Ugyanott végzett, mint én, csak ő nem ment el tanítani. Azt mondja, hogy ő ebben sosem lelte örömét. Kiállni mások elé, és a megszerzett tudással, valamiféle eredményt produkálni a használható és a megszerezhető tanulmányok terén. Én persze lehurrogtam. Hülye vagy te, nem azért állsz ki, hogy magadat produkáld, hanem azért, hogy a témát, amit elővezetsz, kellően fontosnak találd és találtasd a hallgatósággal. Ő persze visszaszólt és azonnal beindult az adok-kapok. Mindig így van. Mondom, semmi dolgokon össze tudunk veszni. Amíg dolgoztam ez nem így volt. Kellően elfoglaltak voltunk a vitához. Alig találkoztunk. Ez ma is így van, de nem is tudom, talán a környezet lett túlontúl ingerszegény, és ez miatt van ez a sok összezördülés. Mindegy. Nem érdekes, de valami nincs rendben velünk, közöttünk, az bizonyos. Például ez is. Hogy berakja a mélyhűtőbe az ételt. Oka nem lehetett rá, hiszen, mint étel totálisan rendben van, nem érződik rajta romlottság, és semmilyen módon nem jeleztem, hogy én most ezt nem enném meg, nyugodtan lefagyaszthatja. Különben is, nem lábosban fagyasztunk, ha már, hanem kis műanyag tárolókat pakolunk teli, és úgy tesszük jégre. Mármint ő. Én nem bíbelődöm ilyesmivel. Egy esztéta a világ szebbik, nemesebbik dolgaival foglalkozzék. Elsősorban. Másodsorban jöhetnek a szükségletek. Mint például az étkezés. Elő kell melegítenem a kaját. Fagyos. Begyújtom a rezsót. Rárakom a lábost. Az étel azonnal füstölni, sisteregni kezd. Lejjebb csavarom az égőt, nem akarom, hogy leégjen, hogy odakapja a lábos alját. A sistergés alábbhagy. Lágyan duruzsol a paprikás krumpli, akár a mérnöki csoda által tervezett modern autómotorok. Megterítek. Akkurátusan, díszesen. Tányér, alátét, kanál, szalvéta, vizespohár, üdítő, só, bors. Szelek pár kenyérkaréjt, a tartójába helyezem, majd odapakolom a többi előkészített holmi mellé. Szeretek nyugodtan étkezni. Kellő figyelemmel, türelemmel fogyasztani az ételt. Jól megrágni a falatokat. Élvezni az evést. A zabálást ki nem állhatom. Néha Hilda öccse átjön hozzánk vendégségbe. Sokszor nálunk is eszik. Mármint zabál. Kétpofára. Mohón, mint a lágerből szabadultak. Igen dühítő, de nem szólhatok rá, azt Hilda zokon venné, és én lennék az unalmas sznob a társaságban. Talán vállalnom kellene ezt a szerepet, mert tényleg rettentően idegesít az öcsike. Mindegy, nem érdekes. Az érdektelen dolgokkal úgy a legjobb elbánni, ha legyint egy nagyot rájuk az ember. Ha nem foglalkozik velük. Ha nem engedi, hogy elérjék, cincálgassák a lelkét. Hogy beleszóljanak, beleordítsanak a belső harmóniába. Közben felmelegszik a krumpli. Leveszem a tűzről, merek belőle egy adagnyit. Zónányit. Kell későbbre. Talán Hilda is enne belőle. Elvégre közösen főztük. A hozzávaló krumplit én pucoltam meg. Krumpli pucolásban én vagyok a király. Senki sem csinálja nálam jobban. Még a seregben lestem el a technikát. Ha másért nem is, de csakis ezért megérte az ott eltöltött másfél év. Nem, azért mégsem. Utáltam. Ott mindenki hülye. De tényleg, mindegyik, egytől-egyig. Számolatlanul sorakoznak fel ott a barmok, és mindegyik engem akart kicsinálni. Megverni, megalázni, bezárni, elnyomni, elítélni. Majdhogynem elgázosítani. Utáltam mindent és mindenkit. Kivéve a konyhát. Ott jó volt. Konyhásnak szerettem lenni. Megtölteni a gulyáságyút. Az jó volt, még akkor is, ha véresre dolgoztam az ujjam a krumpli pucolás közben. De ott legalább nem volt annyi hülye, és nem tömtek értelmetlen feladatokkal. Elém raktak egy harminckilós krumplis zsákot, és azt mondták, hogy délre pucoljam meg. Felét így, felét úgy, mutattak a gépi hámozóra. Csak nevettem rajtuk. Velem nem szúrnak ki, semmi sem kapcsol ki jobban, mint a monotonitás. Az egyvonalú, hasznos munkavégzés. Napokig el tudom így tölteni az időmet. És még élvezem is. A barmok. Nem is tudják, hogy milyen jót tettek velem, ezzel. De ez nem is baj. Ellenségnek nem hálálkodunk. És most szépen megebédelek, majd elolvasom a Márai kötetből, ami még hátravan. Eddig tetszik. Márai mindig is tetszett. Holnap kell mennem a munkaügyi központba. Hetente behívnak, de jó hírekkel sosem szolgálnak. Nem tudunk a maga végzettségének megfelelő munkát adni, amiket tudnánk, azzal maga nincs kibékülve. Vagy nem megy el a próbanapra, amit kibrusztolunk magának, vagy elmegy, de úgy tevékenykedik ott, hogy még véletlenül se kaphassa meg az állást. Maga nem akar dolgozni. Milyen igazuk van. Tényleg nem akarok. Dolgoztam eleget. Most egy kissé elfáradtam. Sok volt ez az elmúlt tíz év a katedrán. Iszonyat sok. Még pihennék picit. Leginkább regényt írnék. Vagy novellákat. Vagy csak úgy lennék a világban. Mindezt negyvenen túl és a totális anyagi csőd szélén. Hiába, nyomorogni tudni kell. Ha Hilda nem lenne mellettem, már a számlákat sem tudnám befizetni. Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan nem is fogom tudni. Mert el fog hagyni. Ez bizonyos. Minden épeszű nő így tenne. Velem nem lehet együtt élni. Legalábbis azzal, aki most vagyok. Valami nagyon nagy baj van belem, csak még nem tudom, hogy mi. Hogy mi a fajtajellege. Hogyan lehet ellene harcolni, ha lehet egyáltalán? Kinek és miért éri meg, és mit ér vele, ha elbukom, és én mit érek vele, ha győzedelmeskedem? Valami baj van velem, valami nagyon nagy baj, aminek az okára sürgősen rá kell jönnöm, különben… Különben, többé már nem leszek. Itt.

Kicsi, piros tál

Rohanok a tállal. Sietnem kell, túl kicsi teknőt készítettek elő, nem a megszokottat. Ennek a malacnak rengeteg vére van, átkozódik a Pista. Jó alomból van, bólogat rá János bácsi. Az van neki, dohogja vissza a böllér. Mert a Pista böllér. Nem ez a szakmája, de így szezonban, ahogy ő mondja, sok tort bevállal. Szeretik a faluban, ritka jó keze van. Nem szenved alatta az állat. Hamar kimúlik. Odatartom a tálat. A vér még mindig spriccel a koca felsebzett nyakából. Aprókat rángatózik, a haláltusát már megvívta, ez már csak az ideg. Sok ilyet láttam. Aki falun él, és itt nő fel, annak ez mindennapos. A Pista lazán arrébb csúsztatja a teknőt, habzón piroslik benne vér. Az asszonyok gyorsan felkapják, és rohannak be vele a konyhára. A nagyját hagymával lesütik, de a levesbe is hagynak belőle. Tartom a tálat. A vájlingot. Nézem a Pistát. Óriás karját, feszülő izomzatát, széles vállát, dagadó mellkasát. A legszebb férfi a faluban. Mindig is így volt. Már akkor is, amikor nekem udvarolt. Igaz, akkor még mindketten nagyon fiatalok voltunk. Én még iskolába jártam, ő meg akkor kezdett a Termelőszövetkezetben, rakodóként. A vállalati teherautóval járták a környéket, hordták szét a vetőmagot. Most is ott dolgozik, de már az irodán. Ágazatvezető. Ő fogja egybe a szálakat. De volt idő, hogy nekem udvarolt. Igaz, később az Icát vette feleségül, de azt mondják, ha valaha volt kedve lányt ágyba vinni, hát az én voltam. Bevallom, nekem is meglett volna hozzá a kedvem, hiszen nagyon szerettem, szerelmes voltam belé, de apám valamiért nagyon utálta. Nem magunkfajta, és aki nem magunkfajta, azzal nem közösködünk – mondta szigorún. Anyám szerette volna pártomat fogni, de nem mert ellentmondani. Nálunk az nem szokás. Ezért elküldtem a Pistát. Fájt neki. Meg is haragudott rám. Évekig nem szólt hozzám, ha meglátott, messziről elkerült, falunapkor pedig tüntetőleg úgy tett, mint aki észre sem veszi, hogy én is jelen vagyok. Ez meg nekem fájt, de idővel megbékéltem a helyzettel. Férjhez mentem én is, nem sokra rá, hogy ő meg elvette az Icát. Sokáig beszédtéma volt a faluban, hogy mennyire boldogtalan a Pista, mert nem mennek jól otthon a dolgok, sok a veszekedés, a pénz meg a ház miatt. Hogy mennyi sok hitel van a házon, a Pista meg nem iparkodik törleszteni. Hova szüljek így gyereket? – nyaggatta állandó jelleggel az Ica. Ebben meg neki volt igaza. Bizonytalanra nem lehet foganni. Fogom a tálat. Tartom erősen. A malac már teljesen kivérzett. Vénája ereje rőt vörösre festette az edény falán a zománcot. Most nézem, a kezem is véres. Végig az alkarom. A Pista is ezt nézi. Összeakad a tekintetünk. Mint akkor, mint régen, ott az iskolaudvaron. Nyáron, a platánfák hűvösében. Amikor megcsókolt. Életében elsőnek engem. Én meg azt hazudtam neki, hogy a Mátrai Jancsival már szájaztam. Pedig dehogy. Csupán marcipánszívet csókoltunk együtt. A tükrös felét. Az semmi. Az még nem csók. De a Pistával az igazi volt. Beleremegtem. Egész testemben. Akkor még nem tudtam mi az, vagy mitől való ez az érzés, csak később, amikor a férjemmel örömnapokat éltünk, akkor jöttem rá, hogy ez a vágy. Hogy ilyen a vágy. Jön, elönt, elgázol, leigáz. Mint most. Mint most, ahogy nézem a Pistát. Legszívesebben ágyba vinném. Így, a véres kezemmel, a véres ujjaimmal. Csak szorítanám, és nyüszítenék a karjában, hogy el ne engedj, tarts így örökre, tarts így örökre. Efféle lehet az álmodozás. Az önfeledt játékosság, a valóság túli élet. Merengésemet Jóska bácsi érces hangja zúzza porrá. Évike, vigye azt a lábost, mert megbüdösödik az a vér, és akkor fújhatjuk! Pista rábólint. Üzen a szeme. Menj, vidd. Süsd meg nekem, csak nekem. Felegyenesedem. Erősen tartva a tálat, ritmikus léptekkel a konyha felé indulok. Egy asszony az edényért nyúl, de eltolom a kezét. Magam vágom fel a hagymát a vérhez. Magam állok oda a tűzhelyhez. Az Ica csak néz. Gőze sincs róla, hogy a férjének főzök. Tán arról sincs, hogy engem csókolt először. Pedig ez így igaz. Engem, csakis engem. Szeretett.

Harasó

Az iskola a lakásunktól kettő villamosmegállóra van. Légvonalban nincs ötszáz méter. Ezt a légvonalat egy könyvben olvastam. A földrajzkönyvemben. Más érdekességeket is, úgymint tengerszint feletti, avagy alatti magasság, mélyföld, hegység, dombság, cseppkőképződmények. A cseppkövek tetszettek a legjobban. Azokat barlangokban lehet látni, a barlangok meg a föld mélyén, belsejében helyezkednek el. Még sosem voltam barlangban, de idén ígéretem van rá anyától, hogy elmegyünk egybe. Ide, a városiba. Busszal lehet oda menni. Ez vicces, mert nem gondolom, hogy bejárna a barlangba a busz, de lehet, hogy nem is, hanem előtte parkol le, és úgy kell majd besétálni. Légvonalban. Sorban egymás után. Az iskolába minden reggel apa kísér el. Ő ébred később, anya már hajnalok hajnalán megindul, ahogy ő szokta mondani. Apa szabadúszó újságíró, általában otthon dolgozik, de van úgy, hogy riportra megy, kiszállásra, és akkor napokig nem látjuk. Járja a magyar vidéket téma után kutatva. Könyvet ír róluk. Hogy mi lesz a témája, azt nem tudom, de azt igen, hogy hozzá sem lehet szólni, amikor ír. Olyankor bezárkózik a húgom szobájába és ír. Hogy miért pont oda, az sokáig nekem sem volt világos, de egyszer anya elmondta, hogy azért, mert kiskorában az volt az ő szobája, és ez olyan emlék dolog. Hogy rátörnek az emberre, meg fontos, hogy az ember tisztában legyen a múltjával. Nem tudom mi az a múlt, nekem még nem sok van belőle. Reggelente apával sietünk az iskolába. Részint azért, mert én sem vagyok a gyorsaság bajnoka, de főképp azért, mert apa elbohóckodja az időt. Csak még a hatórási híreket. A félhetest. A sporthíreket. Csak még egy cigaretta, csak még pár sor az ötletjegyzékbe. Én ott állok, puccba vágva, teljes menetfelszerelésben, apa meg nyugodtan levesz a polcról egy könyvet és olvasni kezdi. Ha meg akadékoskodom, hogy, apa, el fogunk késni, oktatón felnéz a szemüvege mögül, és halkan azt mondja, fiam, nem tudhatod, mikor talál rád a kedvenc sorod, mondatod. Az a sor, amely egy életre fontossá válhat. A könyvek a barátaid, ne feledd. És a barátait nem sürgeti az ember. Hát persze. De nem neki írják be az ellenőrzőjébe a késést. A múlt félévben ez miatt már az igazgatóit is megjártam. Lajos bácsi behívatott, hogy Péterkém, mi ez a sok késés, hiszen itt laktok a közelben, gyalog sincs több mint tíz perc séta. Ötszáz méter légvonalban, Lajos bácsi. Tetszik tudni, az nagyon hosszúnak tud tűnni. Összekészülődéskor. Ezt Lajos bácsi nem nagyon értette, nem is hatotta meg, jól le lettem szúrva, meg lettem fenyegetve. Elmondtam anyának, aki emiatt össze is zörrent apával. Ezt sajnáltam, mert nem akartam veszekedést. De most újra itt állunk, mármint én, sapkában, sálban, télikabátban, apa meg olvas. Na, most talán, végre. Beszúrja a lapok közé a könyvjelzőt. Úgy néz ki befejezte. Elindulhatunk. A délutánjaim már kalandosabbak. Sokszor van, hogy anyám nővére, Kedda néni jön el értem. Nem ez az igazi neve, de mindenki így hívja. Állítólag azért, mert kiskorában annyira szeretett egy filmet, hogy vagy ötvenszer elcipeltette magát rá a szüleivel, valami olcsó kis orosz film volt, bocsánat, szovjet, és vidéki kisgyerekekről szólt, akiknek minden álmuk, hogy egyszer eljussanak a városba. Hogy eljutottak vagy sem, azt én nem tudom, csak azt, hogy azért kapta a Kedda nevet a néni, mert ezt a filmet keddenként adták a filmszínházban, ahová a néniék jártak. Keddát nem is kellene néniznem, de valamiért mégis így alakult. Anya szokta mondani, hogy rettentően koravén nővére van. Idén töltötte be a harmincat, de mégis, túlzóan vénlányos. Nem időszerű, ezt apa szokta mondani, és nagyokat nevet hozzá, amiért anya mindig megszidja. Én bírom a nénit. Más, mint a többi rokon. Tényleg furcsább. Róla tudom a legkevesebbet. Nemrégiben jött haza. A Szovjetunióban tanult ösztöndíjjal. A Moszkvai Állami Egyetemen. Még egy nevet is mondott hozzá, valami Lomonoszov, de nekem lövésem sincs róla, ki ez a Lomonoszov. Talán egy tudós, vagy egy űrhajós. Oroszországban abból sok van. Kedda néni rettentő sovány, és reggelente idejétmúlt madárfészket rak a fejére. Anya azt mondja az a konty. Lehetne az szép is, meg divatos, de anya szerint a néni olyan, mintha az ötvenes-hatvanas évekből ragadt volna itt. Pedig mi már a nyolcvanas éveket éljük. Kedda néni sovány, rettentő vézna, zörögnek a csontjai, és mindig blúzban meg hosszúszoknyában jár. A szoknya súlyos és nehéz. Gyapjúszoknya. Csak kézzel lehet mosni. Lehet, hogy Kedda néni nem stílszerű, evilági, de az biztos, hogy remekül főz. Egy-két dolgot. Néha magának, de többnyire másnak. Például nekem. Ha kérem. Pirogot. Amit nem is főzni kell, hanem sütni. Ez afféle fánk, legalábbis én így hívom, a néni meg azt mondja, hogy ez egy étel, ráadásul nemzeti és orosz, és a pir szóból ered a megnevezése, ami lakomát jelent. Hát, én jóféle lakomát szoktam csapni belőle, az biztos. Van húsos változata, ami finom. Van káposztás, ami nem túl jó. És van az almás, ami viszont oltári. Kedda néni is azt hoz nekem a legtöbbször. Azt sütőben kell sütni, attól más, szokta mondani. Mindegy az nekem, kétpofára falom, ha elém kerül. Volt egyszer egy nap. Egy szerdai nap. Ez azért volt furcsa, mert szerdánként nem Kedda néni szokott eljönni értem, neki akkor általában elfoglalt a délutánja, a pártközpontba hivatalos, ahogy szokta mondani. De aznap mégsem ment be a pártközpontba. Ami egy hatalmas épület, és valami óriási tér közepén áll. Egy olyan ház, ahová sok fontos ember jár ki s be. Képviselők, jogászok, államtitkárok, elnökök, államfők, mindenféle. Hogy a néninek mi dolga ott, azt nem tudom. Bevallom, nem is érdekel. Apát már annál inkább. Szokta is róla kérdezgetni anyát. Nem érdeklődve, inkább gúnyosan. Ez nekem nem tetszik. Ki nem állhatom, ha apa gúnyolja anyát. Olyankor elvékonyodik a hangja és gonosszá válik a tekintete, aztán persze mindig veszekedés a vége a dolognak, amit szintén utálok. Olyankor bevonulok a szobámba, és zenét hallgatok. Az István, a királyt. Felkelt a napunk, István a mi urunk. Szóval aznap apa helyett mégis Kedda néni jött el értem az iskolához. Hozott pirogot. Az iskola mellett van egy kis park, padokkal, egy kisebb játszótérrel, oda szoktunk leülni. Zsírpapírba szokása csomagolni a süteményt, semmi fakszni, csak úgy elém vágja, és felszólít, hogy egyem, amíg meleg. Nekem ez egyáltalán nem túlzó, bírom, hogy a néni ilyen vonalas. Ezt is apa mondta róla. Hogy vonalas, és hogy ezt biztos szeretik a pártközpontban, meg hogy a Gorbacsov is büszke lehet. rá. Tudom ki az a Gorbacsov. Egy nagy, széles májfolt van a fején, közelebbről a homlokán, és sokat van a tévében. Újításokról beszél, amit sokan elleneznek, de azért többnyire megtapsolják. Anya azt mondja, ha nem szeretnék, akkor inkább kifütyülnék, de ezen apa csak röhög. Tudod is te, mi az a hatalom, torkolja le. Ebben apának igaza lehet. Én sem hinném, hogy anya tudná mi az a hatalom. A szövéshez ért. Szövőnő az Újpesti Cérnagyárban. Szerda délután van. Kora délután. November. Nincs nagy hideg, még a nap is süt valamelyest. Én falom a pirogot, Kedda néni meg elégedetten nézi. Ha csámcsogok közben, rám szól, nem illik, nem tanították otthon? Dehogynem. De olyan jó, amikor rám szól. Igazán élvezem, ha kihozhatom a sodrából. De a néni most nem szól semmit. Komor. Hallgatag. Szótlan. Csak ülünk ott, némán. Aztán egyszerre megszólal:

-          Tudod, Péter, nekem van egy fiam. Hároméves, és a Szovjetunióban született, orosz apától. Odakint, az egyetemi éveim alatt ismertem meg ezt a férfit, Olegnek hívják, és egy vidéki kisvárosból származik. Egy fiú, aki mégis eljutott a városba – itt felnevet picit, majd újra elcsendesül. Beleszerettem, hozzámentem. Született egy fiunk, Andrusha. Most volt a születésnapja. Féléve nem tudok róla semmit, csak azt, hogy az apja magával hurcolta a falujába. Ezért járok olyan sokat a pártközpontba. Hogy visszaszerezzem a fiam. Hogy visszaszerezzem az életem. Andrusha is imádja a pirogot. Az almás a kedvence, ahogy neked is. Ez azért más, mert ezt sütőben kell sütni. Úgy az igazi. Nagyon hiányzik a kisfiam. Beleőrülök a hiányába.

Ekkor elsírta magát, nekem meg megállt a falat a számban. Még úgy, a számban a fél falat piroggal, felkeltem a padról, a néni elé térdeltem, és csendesen átfogtam a lábait. Átkaroltam. Ő a fejemre tette a kezét, megsimogatott, majd halkan a fülembe súgta, hogy mennyire jó és kedves gyerek vagyok. Onnantól együtt sírtunk.

Manchester, England, England

Már megint itt van. Ez a bajszos. Tegnap is itt járt. Ha naponta fog jönni, én nem tudom mi lesz. Rettentően utálom. Harsány, nagyhangú, ráadásul irgalmatlanul büdös. Egy igazi rémpofa. Hogy a főnök mit eszik rajta, azt nem tudom, de ha csak egy ujjal is hozzámér… Már ahogy belép az üzletbe. Szuszog, sípol, zakatol, akár a gőzgép. Erőst nikotinszagú, bizonyosan az üzletbe belépve hajította el a cigarettát, mint azok az okosok szemben, ott a buszmegállóban, akik még felszálláskor is füstöt eregetnek a térbe. Rém gusztustalan egy szokás. A kis kopasz meg milyen nyájas vele. Már messziről üdvözli, siet kezet rázni vele, beljebb tessékeli, a hogyléte felől érdeklődik. A család, a gyerekek? Hogy új munkája van a kedves feleségének? Hát ez nagyszerű! És a Ferikét bevették a helyi futballcsapatba? Csatárt játszik? Nohát, a jövő nagy reménysége. Hát ez fantasztikus. Igazán fantasztikus. Micsoda egy fura páros ezek. A böhöm nagy óriás és a cingár tücsökforma. Mint az a két nevetnivaló bolondos amerikai. Akiknél mi is mindennaposak voltunk. Stan és Pan. Csak ezek itt egyáltalán nem viccesek. A vékony azért, mert ha nincs vevő, egy árva szót sem szól, a műhelyben robotol egész nap, formázik, szőrözik, nemezel, ki tudja, mit szöszmötöl, ebben nem vagyok elég jártas. Mi meg közben itt unatkozunk a polcokon. Már akinek jut rá elég ideje. Mert olyan is van, hogy egy társ kitáncol a függöny mögül, valaki felkapja, és huss, nyomát se látjuk. Én már itt vagyok egy ideje. Volt időm nézelődni. Van is mit. Ez itt a belváros. Igaz, az ósdibb, szegényebb része. Ezt azokból az ablak előtt elsuhanó fél alakokból tudom megítélni, akik elhaladnak az üzlet előtt. Van, aki napjában többször. Ők a kedvenceim. Az őszbe vegyülő tanárember, a fiatal suhanc a fülhallgatójával, a lány a mappáival. Néha a lány megáll a bolt előtt, betekint, majd mosolyogva a hajába túr, aztán továbbindul. Mintha valami álmot látna. Talán valami szebb csalás csábítja. Vagy csak emlékezik. Visszaemlékszik valami múltbéli történésre, ami jó volt hozzá, amit szeretett. Érdekel is engem. Az már inkább, hogy a bajszos felénk közeleg. Te jó ég. Szentem, irgalmazz! A múltkor is már egész közel járt hozzám. Szinte érintett, aztán mégis egy másik sorstárs mellett tette le a voksát. Engem fel sem próbált. De ma úgy néz ki, nem úszom meg. Jön. Egyre közelebb. Zihál, mint egy tehervonat. Szeme vörösen izzik, félelmetes, akár az ördögé. Értem nyúl, és közben be nem áll a szája. Ezt a darabot már a múltkor is kinéztem magamnak, de akkor nem jutottam hozzá. Azt mondja, hogy pont a méretem? Stílusban passzé. No, kapja le a tartójáról mester, felpróbálnám, ha lehet. Hogyne lehetne. Velem mindent lehet. Hogy vinne el a dögvész. A cingár megmarkol, szinte leszakít a tartómról. Te is bűnhődj hetedíziglen, te áruló. Aztán a dagadthoz kerülök. Jól megnéz magának, a kezében forgat egy darabig, majd egy katonás mozdulattal a fejébe csap. Ezt, ilyet tenni velem! Úgy bánni velem, mint bármelyik tökfödővel! Ez skandalum! Botrány! Botrány… susogja vissza halkuló kiáltásom a szembe tükör ridegsége. Borzasztó látványt nyújtok. Ez a blazírt fej és hozzá én. Halálomon vagyok. Nem ilyen korpuszt álmodtam magamnak. Az én viselőm egy igazi úriember. Tán nem is ebben a városban él. Vagy ebben az országban. A távoli Angliában, a cilinderek és a keménykalapok földjén, ott, ahol még értéke, kultúrája van a fövegek megfelelő viseletének. Istenem, hova kerültem, hova kerültem. Nézi magát a tükörben. Néz engem magával. Fintorog. Grimaszol. Talán mégsem lesz ez jó, mester, pedig úgy megtetszett. A fazonja, a színe, az anyaga. Mi ez, teveszőr? Hód, susogja a gyávája. Az egy szem hód kalpag a boltban. Drága mulatság az ilyet előállítani. Nem megszokott ma már. Túl nagy kereslet nincs is rá. Csoda, hogy így megtetszett magának. Igaz, szép és egyedi, de van benne valami igazán furcsa. Furcsa? Furcsa. Mi lenne az? Túlzottan arisztokratikus. Gőgös fajta. Ha akarja, ha úgy tartja kedve, direkt rosszul mutat a fejen. Csálén elferdül, formáját, alakját veszti, karimája esetlenné, anyagtalanná válik, bélése színtelenné, fakóvá. Bosszantóan megcsúnyul. Mint most is. Maga nem tetszik neki. Nézze, semmi színe, semmi alakja. Tényleg, most hogy mondja. Mennyivel jobban nézett ki, mielőtt kézbe vettem. Na, vigye innen. Ilyen drága pénzen szart nem veszek. Hadd porosodjon még itt magának. Inkább adja azt a másikat, igen, azt ott, a mellette lévőt. Vadászkalap? Nem baj, a hétvégén úgyis hivatalos vagyok egy kis fácánozásra. Lövünk majd vadnyulat is. Pörköltnek. És ez nem legenda. Felnevet. Felpróbálja az újabb fejfedőt, engem meg visszahelyeznek a tartómra. Ezt megúsztam. Nem úgy, mint szegény Ede. Ő is itt porosodik már mellettem egy ideje. Remek figura. Iszonyat jó történetei voltak. Egy másik boltból hozták át ide, valahonnan vidékről. Ő is sokat megélt már. Hát, most vége. Vége, vége. Én viszont kifújhatom magam. No, itt is az egyik emberem. A fiú. A suhanc a gördeszkával. Lelassít a járműjével,  majd megáll a bolt előtt. Nem szokása. Bebámul a kirakaton. Nem szokása. Rágózva összegyűjt némi nyáladékot a szájában, és formázottan az üvegre köpi. A slejm unottan végigfolyik a cirádás betűk néma vonalán. Varga Tihamér kalapszalonja, mert a fej mindig érték. A főnök és ez a másik marha most veszik csak észre, hogy mit is művel. Dühödten kirontanak a boltból, és a fiú után szaladnak őrjöngve, de már késő. Rég odébbállt. Nagyokat fújtatva, dohogva, mérgelődve visszatérnek a boltba, a kalapos becsomagolja szegény Edét, átnyújtja, majd a Góliát, ahogy érkezett, szuszogva, krákogva, köhécselve távozik.  A bolt előtt kihámozza a csomagból a mélyzöld szín föveget, lazán a fejébe csapja, unottan rágyújt, majd bambán elsattyog a körút irányába. A kalapos eközben vödröt és rongyot halászik elő, és dohogva lesikálja a kirakatüvegről az időközben rászáradt köpetet. Mosolyogva nézem. Egész valómban ragyogok. Még nem lehetetlen dolog ez az Anglia. Még nem. Egyszer én is hazajutok.

Gőg

-          Írj már egy kibaszott novellát! – hallottam kikiabálni a szobából. Egy büdös kis novella. Az semmi! Sima ujjgyakorlat, de hogy még erre sem vagy képes, baszki…
Közben cigarettázott és a papírkáit kereste. Kis fecnikre jegyezte le a dolgait. Ő úgy mondta: az ötleteit. Ötletei azok voltak. Főleg egy, ami nagyon bevette magát az agyába. Hogy belőlem írót farag. Mert az nem lehet, hogy ilyen hülye maradjak, és mondjuk, elmenjek ügyvédnek vagy mérnöknek.
-          Nem, fiacskám, téged nem fal fel a világ, nem bizony! – dohogta őrült bizonyossággal a szemében. Egy lekávézott, rommá gyűrt spirálfüzetet halászott elő az egyik romkupac aljából, és unottan elém vágta.
-          Na, írd. De magadtól. Nekem se mutatta senki, hogyan is kell ezt. Érzésre, így mondta az apám. Érzésre írj, érzésre vegyél levegőt, érzésre igyál, érzésre szeresd a nőket. Érzésre, apuskám, kapizsgálod már?
Kapizsgálta a tököm. Tizenhárom éves vagyok. Inkább focizni lenne kedvem a téren a srácokkal, semmint itt görnyedni az asztal felett, és egy bepiált alak gyámkodó marhaságait hallgatni. Felkeltem a helyemről, széjjelhúztam a függönyt, és unottan kitekintettem az ablakon. Ő közben cigiért meg piáért indult, de közben végig hajtogatva valami ősrégi maszlagot, hogy Karinthy úgy, Kosztolányi amúgy, és különben is, meg eleve, de főképp Babits… Láttam, ahogy a béna Novák vidáman, ámde rendkívül esetlenül trappol a labda után, és közben Fürtös bevet neki egy gáncsot, amitől a behemót elhasal, és a labda messze gurul tőle, majd szitkozódva feláll, és nekimegy a viháncoló srácoknak. De bebokszolnék most egyet a gyomrába. Igen. Az micsoda jó kis novella lenne. De miket is beszélek. Én nem tudok novellát írni. Verseket sem, semmit, ami irodalom. Az irodalomórákat is utálom. Ha lehet, hanyagolom őket. Van is igazolatlanom elég. Közben visszatért, és azonmód elparancsolt az ablaktól. Levett a polcáról egy könyvet, és a kezembe vágta. Szó szerint. Nem adta, vágta. Majd unottan pöfékelve a karosszékbe roskadt és megnyitotta a sörét. Nagyot kortyolt belőle, majd jólesően szájat törölt. És újra elkezdett magyarázni…
-          Amikor az első novellámat írtam, épp annyi idős voltam, mint te. De engem nem kellett noszogatni, cseszdmeg! Ez engem érdekelt. Szívből, lélekből! Faltam a könyveket, mint tápos csirke azt az ótvar szart, amit nap, mint nap elé löknek, de nem is ez az érdekes. Az érdekes az, és egy jól jegyezd meg, egykomám, hogy érdekelt az, amit olvastam. Magamévá tudtam tenni a gondolatot. A gondolatot, hogy én is lehetek valaki. Mindegy az, hogy író vagy regényhős, vagy egy semmi, szemét alak, de valaki… Érted már! Érted a francokat… pedig mennyien, de mennyien belehaltak már a szürkeségbe. Az unalomba. Virgoncként a világra jöttek, volt is némi gyermekkoruk, aztán puff, kidurrantak, mint a vásári lufi. Te is ezt akarod? Légneműsíteni akarod magad?
 Olyan akarsz lenni, mint azok lent? Unottan az ablak felé bökött, majd mintegy megerősítve az utálatát, dühödten a padlóra köpött.
-          Egy faszt. A büdös lófaszt! Az én vérem nem lesz ilyen, nem válhat ilyenné! – süvöltött.
Értetlenül és utálkozva néztem rá, kezemben még mindig ott szorongatva a hozzám vágott Déry kötetet. Rápillantottam a könyvre. Nagy volt és vaskos. Teleírva, akár a Biblia. Legalább százezer szó, tömörítve, sűrítve pár száznyi papírlapra kardélre hányva, akár a 48-as szabadsághősök. Na tessék, egy jó példa. Petőfi. Ő is mert élni. Elment harcolni az osztrákok ellen, védeni a szabadságot. Közben verselt, verselgetett, jó, rendben, de elébb volt a haza, aztán a költészet. Mit cseszekedik itt nekem azzal a kurva novellával. Jó úgy a sorrend, ahogy én kitaláltam. Előbb a foci, aztán a próza. Újabb sört majd söröket nyitott ki, újabb és újabb cigarettákra gyújtott rá, némelyiket csak félig elszívva, máris elnyomva. Idegesség, bezártság, létiszony, fóbiák, ki tudja. Meg sohase ismertem. Aztán egyszerre kidőlt. Még beverekedte magát valahogy a hálószobába, az ágyra alig bírt felkapaszkodni, de valahogy megoldotta, aztán jólesően, mint a kismacskák a szekrény tetején, elnyúlt a bagószagú füstben, a szürkeszín, pállott szagú ágynemű között. Utána még néztem egy darabig. Nem gyűlölködve, hiszen utálni nem utáltam. A sok rossz ellenére sem tudtam meggyűlölni. Pedig azt kellett volna. Nem felvenni neki a telefont, nem jönni hozzá hetente kétszer, csak azért, hogy basztasson, na meg hogy leküldjön a boltba sörért és cigarettáért. Kinek hiányzik ez? Ráadásul ez az örökös prédikáció. Meg hogy ő novellista. Még a kötetét is kiadták. Két utánnyomásban. Vitték, mint a cukrot. Anyucikád, az higgyen neked. Jó, lehet, hogy így volt, de hogy egyetlen tiszteletpéldánya se legyen belőle, és még a neten se legyen nyoma? Mert végigböngésztem a múltkor, beírva a nevét. Az ált meg az igazit. Egyikre sem jött ki semmi. Ja, de igen. Hogy egy ideig egy elmegyógyintézet lakója volt. Na, ezt már inkább el tudtam képzelni. Gyogyós egy pali, az fix. Hallgattam, ahogy hortyog, majd újra az ablakhoz léptem, hogy kitekintsek, de csak azt láttam, hogy kiürült a tér, a dühöngő, és hogy a srácok biztosan hazatértek, vagy elmentek valamerre még ökörködni. Persze nélkülem. Újra az asztalhoz ültem, és belelapoztam a kezemben lévő kötetbe. Egész jó írásnak tűnt. Nem volt túlontúl mesélős, elvarázsolt, azt nem szeretem. Inkább az életből merített, és jó ritmusban zajlottak benne a történések. Ez az, na, valami ilyen talán helyretenné a dolgokat kettőnk között. Ha firkálnék valami effélét. Mélán magam elé meredtem, mert úgy szokás mondani, hogy a Rodin szobor is csak egy elmélet, úgy senki sem gondolkozik, hanem mélán maga elé mered, hátha megjön a megoldás. Meg is jött. Nem telt bele sok idő, és már a gyűrött füzetkébe körmöltem lázasan a történet elejét. aztán a velejét. A tag a hátam mögött közben folyamatosan adta a műsort. Hörgött, szörcsögött, hüppögött, szipogott, horkolt, áriázott, mindent, amit csak el tudsz képzelni. De valahogy mégis ez adta az ihletet. Vagy erőt. Mit tudom én. De pergett a kezem alatt a toll, az hétszentség! Aztán vége lett. Mire a sztori végére értem, ő is magához tért. Unottan kicsoszogott a konyhába, rám se hederített, sört vett ki a hűtőből, megnyitotta, a szája mellett kis csíkban végigfolyt a habos lé, majd cigarettára gyújtott, és lehuppant az elnyűtt, rozoga fotelbe, ami az övé, csakis az övé volt. Mert a lakás nagy része már másoké. Hitelezőké, a bankoké, testvéreké. A fotel még nem. Mikor magához tért, dühösen a karfára csapott, és újra belekezdett a szokásos szövegbe.
-          Egyetlen szaros novella, az semmi! Hát olyan kurva sokat kérek? Jó, ha egy-két évem van még hátra ebből a földi siralomvölgyből, de azt látom, hogy kénytelen leszek úgy megdögleni, hogy az ifiúr szánalomra sem méltat, és nem nyög ki magából egy francos irományt! Ha én az apámat annyira tartottam volna, mint te engem, hát, bizisten, naponta véresre verte volna a seggem a nadrágszíjjal, az ziher! – dörmögte bele az állott levegőbe.
Szakállán az ebéd maradékáról ott ragadt zsírcseppek gyöngyöztek, fogazata sárga volt, akár a sáfrány, lobonca zilált és formátlan, lehelete orrfacsaróan bűzös. Mint egy rossz és ápolatlan szellem. Nem evilági lénynek mutatta magát, az bizonyos. Felkeltem a helyemről és az ölébe vágtam a füzetet.
-          Nesze, novella! – üvöltöttem a fülébe, majd gyorsan sarkon fordultam, és meg sem várva a reakciót, ott hagytam a fenébe.
A következő találkozóig nem is hallottam róla semmit. Pedig szokása volt jelentkezni, de most semmi. Egy árva telefon, semmi dühödt duruzsolás a suli előtt, semmi nagyképű arrogancia a közértben való bevásárláskor. Síri csend honolt körülötte. Még akkor is, amikor beléptem a lakásba. De ez már nem ugyanaz a csend volt, mint előtte. A lakás levegője friss volt és tiszta. A bútorok kifényesítve, rendezetten álltak a helyükön. Már amelyik, mert időközben egyes behajtók élve jogos igényükkel, elhurcolták kialkudott jussukat. A függöny frissre volt mosva, virágillat lebegett a térben. Az öblítő. Az ágy is rendbe lett téve, új ágynemű szépelgett rajta. Apám a konyhában várt. Fánkot sütött éppen. Szalagos fánkot, úgy, ahogy csak ő tudta. Ízesen, finoman, szép fehér szalaggal a sütemény közepén. Most vettem csak észre, hogy a konyha is rendbe lett téve. Benyúlt a hűtőbe, gondoltam sört vesz elő, de nem. Amíg bent keresgélt, lopva a belsejébe néztem, és láttam, hogy semmilyen alkoholféle nem lakozik benne. Ételféleség annál több. Még főzött is. Évek óta nem készített el semmilyen ételt. Sem magának, sem másnak. A válás óta. Általában hidegkoszton élt, vagy ha nem, ha jött a nyugdíj, akkor a közeli kifőzdéből rendelt magának valamit. Főzni sohase láttam. És az arca! Hogy megszépült. Levágatta a haját, megborotválkozott, rendbe tette a pórusait, semmi borosta, semmi pirosló bohócorr a piától. Jóképű volt és élettel teli. Gyermekkoromban láttam ilyennek utoljára. Hellyel kínált, de maga nem ült le. Elém tett egy kistányért, ráhelyezett pár fánkot, megszórta porcukorral, majd egy kis tálba baracklekvárt helyezett elém.
-          Egyél. Neked csináltam. Úgy emlékeztem, hogy ez a kedvenced, azért – súgta szelíden.
-          Aha… - böktem oda teli pofával.
-          Elolvastam az írásod. Remek. Van még rajta mit csiszolni, de igazán remek. Egyéni és egyedi. Mindig is ezt kerestem benned. Úgy örülök, hogy végre rátaláltam. Rád találtam, magadban.
-          Apa… - kezdtem volna bele a mondandómba, de leintett.
-          Nem, ne szabadkozz. Tényleg kitűnő írás. Ha én ebben a korban fele ilyen jót tudtam volna… De hagyjuk. Megmutattam másoknak is. Az egyik barátom találkozni szeretne veled. Író. Olyan igazi. Több regénye megjelent már, jó nevű kiadóknál. Valami díjat is kapott értük. Elhívott téged beszélgetni. Szeretném, ha elmennél.
-          De, apa, hidd el, én csak…
-          Tudom, fiam, tudom. Te csak... ellent akartál nekem mondani, cselekedni. Jól tetted, hogy pont így és ekképpen tetted. Pont oda szúrtál, ahol eret ért a fájdalom. Csak megköszönni tudom. Nem tehetek mást. Ezen túl mindennap meg kell köszönöm Istennek, hogy vagy nekem. Hogy ide helyezett téged, egészen a közelembe. Na, egyél már, ne bambulj már annyira, kihűl ez a fránya fánk. Melegen a legjobb.
Igen, tényleg úgy, melegen a legjobb. Akár a szeretet. Akár a szeretet, amely, ha volt, sosem múlik többé, csak van úgy, hogy megreked két út között, és sehogy sem mozdul. Nagy erő és akarat kell ahhoz, hogy tovább lendüljön.

Kétté (újabb részlet)

Kikéredzkedett, felkelt a helyéről, kiment a toalettre, könnyített magán, de nem ment vissza a többiekhez. A széles folyosóablak peremére ugorva átlendítette magát a nyitott ablakon, kilépett a gangra, cigarettát halászott elő a zsebéből, majd rágyújtott. Stressz dohányos, rossz szokás, gyengíti a teljesítményt, de néha szüksége van rá, hogy megnyugodjon tőle. A füstkarika simítja a ráncokat. Nyugodt tempóban dohányzott, azt hitte nincs körülötte senki, nem figyelik, de tévedett. Az öccse állt mellette, szorosan, könyökét a korlátnak vetve. Csendben, feszült figyelemmel, kérdő tekintettel fürkészte bátyja arcvonásait. Tamást eleinte nem zavarta ez a fokozott érdeklődés, de egy idő után egyre kényelmetlenebbnek találta. Idegesen szívta a cigarettát, nem szerette, amikor az öccse ilyen, ez mögött mindig valami nem várt dolog rejtőzik. Három-négy percig még ebben a pozitúrában várakoztak. András törte meg először a csendet.
- Tudok rólatok – közölte rezignált nyugalommal.
Tamás idegesen felköhögte a füstöt. Túl nyugodtnak, kimértnek találta az öccsét ehhez a beszélgetéshez. Tud rólunk. Kiről és mit? Közben belül pontosan tudta, hogy csak arról az egy dologról lehet szó. Arról az egyetlen tévelygésről, tévedésről, amit már az elkövetése pillanatában annak vélt, de kénytelen volt sodródni az eseményekkel, és beülni abba az ingatag csónakba, amely őt és Julit utaztatta, evezni a semmi ködén az értelmetlenség azon tartománya felé, ahol már senki és semmi sem számít, ahol az elkövetett bűnök, egyszer majd megbocsátatnak, semmissé lesznek, valami felsőbb erő által. Evezni, céltalanul evezni… - mormolta maga elé, közben unottan játszadozni kezdett a parázsló cigarettacsikkel.
- Tudok rólatok – folytatta András -, de nem szólok róla senkinek. Egy szót sem. Ez legyen a mi titkunk. De azonnal be kell, hogy fejezzétek. Ez bűn, Tamás. Isten bizonyosan nem nézi jó szemmel. Nem is nézheti. Az ilyet nem illik. Abba kell hagynotok. Azonnal.
Tamás durván, fenyegetően az öccsére nézett, az öklét a nála jóval gyengébb fiú álla alá helyezte, de végül nem csapott le rá, csak gyengéden megkocogtatta az állkapcsát. Aztán elmosolyodott, száját szólásra emelte, de újfent nem szólt semmit. Közben, megtörve a fagyos csendet, egy éltes, erővel teli hang kezdte szólítgatni őket.
- Andriska, Tamás, merre vagytok… fiúk, merre bóklásztok? Nem szép dolog engedély nélkül otthagyni a családi asztalt. Fiúk, merre vagytok? – ismételgette a nagypapa a srácok nevét, majd szőrös, busa fejét kidugva az ablakon, széles vigyorral az arcán, a gangon unottan bóklászó fiatalok felé fordult.
- Veletek meg mi történt? Olyanok vagytok, mint a bávatag kismajmok – nevetett fel erős, öblös hangján. - Andriska, van egy meglepetésem. Gyertek be, vegyetek kabátot, bemegyünk a városba. Na, gyertek, gyertek! – siettette a még mindig saját érzelmi hullámvasútjukon utazó fiatalokat.
Tamás eszmélt előbb, széles mozdulatokkal a lakásba terelte öccsét, ott durván ráadta a kabátját, a sapkát is a fejébe nyomta, jól lehúzva egészen a szeméig, hogy ki se lásson alóla, majd ő is felöltözött, és indulásra készen várták a nagypapát és az ő váratlanul felbukkanó meglepetését. Nem éppen ünnepi hangulatban.

Füllentésnapomra (Országos Védnap)

Ötvenéves lettem én
ezért íródik e költemény
nekem-
nekem.

Ajándék, mellyel meglepem
e nagyvárosi flaszteren
magad-
magad.

Félszázad évem elszelelt
milliónál kevesebb sosem telt
csak úgy-
lazán.

Lehettem volna morc apó
s nem ily pénztárca koptató
derék-
legény.

De nem lettem, mert a szociál szellem
hívott, legyél gyermekem
fura-
tora.

Intelme gyorsan, hevesen ért
s pár maroknyi lélekért
a Hornt
kivont

szablyával küldte ellenem.
Ideigézi kellemem
levét
s hevét.

„Ön, amíg sorsból értek én,
nem lesz madár e féltekén.”
motyog
és kotyog.

Ha örül Horn miniszter úr,
hogy Viktor fiunk, mégis nyelv-tant tanul
merész
e érv.

Én egész népemet fogom
örök rabszolga soron
vadí-
tani!

Kétté (részlet)

Az üzemképességét vesztett trolibusz széles ívet húzva maga után először a Kertész és a Király utca kereszteződésénél lévő trafikos bódét sodorta magával, zúzta össze teljesen, aztán hatalmas lendülettel a szemközti hentesbolt kirakatába fúródott. Az egetverő zajra, csattanásra, összeszaladt a környék, mindenki a baleset körül tolongott, Tamást is ez az égzengő robaj keltette fel álmából. A füst és a por mindent beterített, nem lehetett tudni, történt személyi sérülés vagy sem, és ha igen, akkor az milyen mérvű. Többen a mobiljukhoz kapván mentőt, rendőrt hívtak, mások a fel-fellobbanó lángok láttán, melyek a sérült trolibuszból törtek elő, rohanvást a tűzoltóságot tárcsázták. Mások a környéken lévő üzletekből elemelt poroltókkal oltották a felbukkanó kisebb tüzeket, lángocskákat. Egy tagbaszakadt férfi a feldőlt busz oldaláról dirigálta a mentést, közben ő maga is, hatalmas termetével és erejével, egyesével kapkodta ki a sérült járműből a bennragadt, a sokktól mozgásképtelen, rémült utasokat. Idővel minden szerv, hatóság megjelent a színen. A mentők mentettek, a rendőrség helyszínelt, a tűzoltók oltottak. Félóra sem telt belé, és a kármentők el is vontatták a rommá tört trolibuszt. Csoda, hogy nem tört ki a pánik. Az egyik szemtanú elbeszélése szerint ez azért lehetett, mert nem gyulladt ki teljesen a busz, nem borult lángba, és még az is szerencse, hogy azon az utcafronton jóval kevesebb a járókelő, mint a megálló felőli oldalon, ahonnan a troli kanyarodni próbált, így voltaképpen egy üres térben ütközte le magát. Megsérülhetett az áramszedő a jármű felett, az lehetett a gond, mondta egy másik. Tisztán látta, mesélte többeknek nagy hévvel, ahogy a felsővezeték elengedi magát, és közvetlen a busz mellett a főútra zuhan. Hogyha a járműre esik, sokkal nagyobb lehetett volna a baj. Ritka szerencsés baleset volt, annyi bizonyos. Ha egy balesetet annak lehet nevezni. Tamás az ablakból nézte végig az egészet. Unottan cigarettázott, közben a nyüzsgő méhrajt leste, ahogy igyekszik menteni a menthetőt. Semmi ingert nem érzett magában ahhoz, hogy a bajbajutottak segítségére siessen. Vannak ott elegen, csak zavarna. Hirtelen hiányérzete támadt. Nem dorombolt, dörgölődzött a lábánál a minap magához vett szőrpamacs, pedig, amikor csak teheti, körötte őgyeleg. De most semmi. A hangját sem hallani. Szólongatni kezdte. Bújj elő, te macska, kapsz tejet, vajat, gyere elő kiscica, de semmi. Mintha a föld nyelte volna el. Különös. Na mindegy, ha megszökött, hát megszökött. Tamásnál jobb lakótársra, gazdára lelni nem nehéz. Felöltözött, farmert, pólót húzott, cipőt csak úgy csupaszon, zokni nélkül, megfésülködött és lesietett az emeletről. Mikor leért, még elvonulóban látta, ahogy a csonka, formáját vesztett vasszörny végigdübög az utcán. Ahol az alja leért és hozzáverődött az aszfalthoz, színes, sercegő szikrákat szórt a fém. Besietett a kisboltba, bevásárolt, majd beállt a sorba fizetni. A pénztár előtt az egyik szomszédja, akit párszor látott már, az emeletek közt félúton elhaladva, egy középkorú, ismeretlen férfival diskurált. Szokásos helyi pletyka, susmogás, semmi különös. De mivel emelt hangszínnel beszélgettek, némely szófoszlány Tamáshoz is eljutott. Az egyik téma azonnal megütötte a fülét és érdeklődővé tette.

-         Mondom neked, hajnalban, még napfelkelte előtt ért oda az ismeretlen lány.  A házban lakó csaj, a Kinga, barátnője lehetett.  Az ő kezében nyivákolt olyan vészterhesen az a ronda dög. Fellármázta volna az egész házat, az emeletet, ha nem tüntetik el azonmód, de alighogy beért vele a kapualjba a leányzó, már jött is kifelé, és futva elindult a le a lépcső irányába, a többiekkel, ki a ház elé. Tudod, hogy én nem leselkedem, isten ments, de láttam, hogy a lánynak véres a pólója, az inge, meg hogy sebtében autóba szállnak. Vele volt az a másik lány is, tudod, az a nagyszájú, aki neked is beszólt a múltkor, hogy ne a járdára szarasd a kutyát.

-         Tudom melyik az. Szőrgolyó? Miféle szőrgolyó?

-         Hát egy macska. Szénfekete, nagy kék szemekkel. Pöttömnyi, parányi. Kölyökmacska, az anyja mellett lenne a helye. Úgy vélem a kórházba siettek vele. Az állatmenhelyre. Itt van nem messze a Csengery utcában. Barátom, én nem strapáltam volna magma ennyire, azért a nyamvadt dögért, az biztos!

-         Mert nincs szíved.

-         Szívem az még lenne, na de pénzem! Taxira, kórházra, életre… nem futja a nyugdíjból. Így is örülök, hogy Pedró nem bír túl nagy étvággyal és mindent megeszik, amit elé rakok. Kevéssel beéri. Olyan mint én. Öreg és törődött. De ezek a fiatalok… Ezekben még van tűz, szenvedély, szeretet.

-         Mert megmentettek egy macskát?

-         Mert megmentettek egy életet.

Tamás érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Végre kiderült az igazság. Ez a kis hülye biztos ott somfordált a nyitott ablak körül, akkor veszíthette el az egyensúlyát, kiperdült a párkányról és az aszfalton landolt. Hogy ilyen rosszul esett, kölyök létének, rutintalanságának tudható be. Mégis milyen piszok mázlista. Megtalálják, kórházba viszik. Jó kezekbe kerül, segítenek rajta. Talán hagynia is kéne, hadd leljen új gazdára. Egy fiatal, szerető, gondoskodó tulajra. Úgysem neki való az odafigyelés, a finom bánásmód, a becézgetés. Aztán mégis előtört belőle valami belső érzés, olyasfajta hit, vagy erő, amely olyan utat mutat, amiben sosem hitt, és valószínűleg nem is fog hinni benne. A felelősségérzetről beszélt neki ez a pillanat, de ő egyáltalán nem kívánta meghallgatni mit is mond, üzen neki. A két beszélgetőtársra nézett, szegény Pedróra gondolt, aki maradékon él, aztán a lányra gondolt, majd az ügyetlen kismacskára. Aztán meg egy kicsit magára is. Ha úgy vesszük ő is maradékon él. Tartalék lángon, alig pislákolva. Végül úgy döntött, hogy csak így, ilyen könnyen nem lehet elengedni senkit, főleg, ha az embernek tudomása van a hogylétéről, tartózkodási helyéről. Elvégre ő ennek az állatnak az ideiglenes gazdája, és egészen addig az marad, amíg el nem húzza innen a csíkot. Ez persze remélhetőleg nem nyúlik túl hosszúra, pár nap, talán két hét, de a felelősség nem szab magának határokat, nem szorítja keretek közé önmagát. Az állat az övé, az ő lakásából ugrott fejest a betonba, a kórházi költségek is őt terhelik, még a taxiszámla is. Nagyon édes dolog attól a lánytól, hogy a megmentő képében tetszeleg, de lesz szíves visszaszolgáltatni az állatot. Azt beszélték ezek itt, hogy csak pár saroknyira van innen a menhely. Hát akkor gyerünk. Majd útközben megkérdezi, hogyan talál oda, valaki csak tudja. Fizetett, kilépett a boltból, balra indult, a főút irányába. Ritmikus léptekben haladt célja felé, ujja közt finoman hullámzott a macskának szánt zacskós tej.

 Negyedóra sem telt el, máris célba ért. A templomi nagyharang éppen akkor ütötte el a tízet. Meglepődött azon, hogy itt még szokás harangozni. Délidőben, az még rendben is van, de óránként? Nonszensz. Besietett az ideiglenes kórházba, körbenézett, majd lecövekelt a recepciós pult előtt. Egy csinos kis fruska ült a pultban, a sérült állatok kartonjait szortírozta. A betegek itt is ugyanolyanok, mint máshol. Nevük, sorszámuk, betegségük van. Fel sem nézett a munkából, így végezte a feladatát, Tamás egy percig csak némán figyelte, majd megkocogtatta a pulton lévő mikrofont. Ujja nyomán reszelős sercenés zördült végig a termen, erre már a lány is felkapta a fejét. Micsoda szépség, kedve lenne meghívni egy kávéra, aztán gyorsban ágyba cipelni, nagy kár, hogy ennyire elcsúfítja lényét a felszínesnek ható önimádat.
- Itt van maguknál a macskám. Kicsi, fekete, láb törött. Érte jöttem.
- Neve?
- Robespierre.
- Magát így hívják?
Micsoda fruska, istenem, micsoda fruska.
- Hát nem az állat neve kell? Az enyém miért érdekes?
- Egy állatot hívhatnak bárhogy, de csak az embernek van személyi igazolványa, lakcímkártyája, pénze, hogy kifizesse a gyógyítást, netán adakozzon az alapítványunknak.
Adakozzon a hóhér. Amíg te itt ülsz kis szívem, tőlem egy forintot sem láttok.
- Nem én hoztam be, más talált rá. Fejest ugrott a másodikról a betonba. Valami ismeretlen nőnemű vette oltalmába, vérző fejjel, kifordult végtagokkal. Így már ismerős, vagy az elmúlt éjszaka során több ilyen esettel is volt dolgotok, édes csillagom? – húzta el a mondat végét.

De a lány a pultban, fel sem vette. Ugyanolyan unottan ült ott és válogatta a kartonokat, mint előtte, közben rágózott. Finom, vékony keretes szemüvege mögött tengerkék szempár rejtőzött. Műkörme élével lapozta a kartonokat, amikor olyanhoz ért, amire éppen szüksége volt, egy mozdulattal rántotta ki és hajította az asztalra.
- Nincs név, nincs macska. Egyébként meg elvitték már. Épp akkor kezdtem a műszakot. Név, lakcím ott se volt. Manapság imádnak anonimak maradni az emberek. Az ő dolguk, amíg kifizetik a számlát és adakoznak (itt megint a felkérő táblára mutatott), nem szólunk bele a dolgukba. - Ugye értve vagyok, szivi? – sziszegte ugyanolyan hangsúllyal, mint az előbb Tamás, majd kérdően a férfire vetette tekintetét.
Tamás egy „ó, pardon” mozdulattal teátrálisan széttárta karját, az iménti táblára mutatott, előbányászott a zsebéből ötszáz forintot, és lassú, kimért mozdulatokkal a gyűjtőurnába helyezte. Aztán a homlokához emelve a jobb kezét, intett egyet a nő felé, mint aki épp a felettesének szalutál, sarkon fordult és elhagyta az épületet. Az utcára kiérve egy hatalmasat nevetett, fogával feltépte a zacskós tej egyik sarkát és mohón inni kezdett. Szája szélén kis fehér csíkban végiggördült a tej. Hol vagy most, Robespierre?

Kétté - Álmodni csak múlt időben érdemes

Tettárik Tamás sok év elteltével hazalátogat Magyarországra, hogy átvegye örökségét halott nagyanyja után. Ő az egyedüli örökös, így minden ezzel kapcsolatos ügy intézése rá hárul. Tamás nehezen barátkozik meg ezzel az új helyzettel, minél előbb szeretne megszabadulni minden értéktől, tárgytól, ami az örökség részét képezi, és ami valamikori családjához köti, és újra útra kelni oda, ahol igazán jól érzi magát, amit, és akiket az igazi otthonának gondol és érez. Anna grafikus, nemrégiben végezte el az egyetemet, egy multinál robotol napi tizenkét órában, és egyáltalán nem elégedett az életével, sorsának alakulásával. Többre, jobbra vágyik. Gyerekkori barátnőjével, Rózsával egy új és szebb életet kívánnak, terveznek maguknak. Anna egy saját kávézóról álmodozik, ahol mindent a béke és csend ölel, ahol mindenki, aki betér hozzájuk, jól érzi magát, nyugalomra lel náluk. A három ember sorsa egy közös ponton találkozik. Valahogyan, valamiért. Egy olyan belső, zajos világokon és nyomasztó csendeken túli kaland veszi kezdetét, amelyből többé senki számára sincs visszalépési lehetőség, ahol a megnyíló kapuk azonnal be is záródnak és csak előre, egy ismeretlen, mohó vágyak lepedőjén termett, sejtelmes, titkokkal teli világba vezet az út. Egy világba, ahol a jelen akaratát és kívánalmát könnyedén felülírja a múlt önző sivársága.
Kétté. Egy regény, amelyben minden bizonytalan, sejtetésekkel teli. Fájóan szép, dermesztően valóságos. Mert mindenki múltjában lappang valami feledésre váró, szívszorító titok, lidérces álmokat idéző múltbéli történés. Mindenkiben, a lelke mélyén, a szíve legbensőbb bugyraiban, a hajszálerek repedései közt ott lappang, ott matat, ugrásra készen, folyton támadón egy csipetnyi „Kétté”.

Várható megjelenés: 2013. május