a légen nyugos rend ül
semmi rendetlenség, mégis gyanakvó idő ölel
végletekig lelassult pillanat
nyár-végi parázs, talpával idegesen dobbantó ősz
az avar alatt emlékek, sárguló fotográfiák
még zöldell a fű a kertben, de már nem táncol senki sem
nem táncol senki meztelenül az esőn
nem várunk vendégeket vacsorára
hajunkra száradt nedvességet simítunk apró ráncokba
tarkónk alatt elszakad a múló idő feslett szövedéke
így vesszük számba, ami még hátravan
az együtt Mekkája a mi feledésünk
csendes merengésbe burkolózik a rianó fény
köd szitál karma közt, elhaló holló -álom
vajon hol a menedék?
lesz majd meleg újra, parázslik némi remény
vagy végképp karjára vesz,
gyilkos hidegen dédelget, az érkező tél?
Elbújtak most a felhők
rejtezik a lappangó varázst
rezgő gyertyafény járja át a szobát
a szobát, a papírt, a tollat, az elmét
a lényeget takarta el most ez az önző őszi nap
a lényeget, azt, ami igazán fontossá válhat
majd, egyszer, valamikor, valakinek
egyetlen mondat kellene, egyetlen erős, lázító szó
de kezem megremeg, testem összeroskad,
beszédem zavarossá válik
szemek tükrén termett végtelen csillanással
fröccsen rá a tinta az ablaküvegben
visszfényé
hideg pesti éjszakára
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése