Véres november

A kórházban lehetetlenség volt ügyelni a tisztaságra. Megfelelni a higiéniás elvárásoknak. A zöldszín olajfestékes falakon vér piroslott, az ablakok fele betörve, a kórtermekben golyó ütötte nyomok, használaton kívüli vaságyak az ablaknak támasztva, mögöttük sebesültek a maradék ágyakon, nők, férfiak, gyerekek együtt. Csendben, némán tűrve a szenvedést. Még a legapróbbak is lélegzet visszafojtva sírták fel könnyeiket. A levegő állott volt és párás, a fűtést csak napi három órára kapcsolták be, így az áramkimaradások okán nem vesztették el az egész napot, nem hűlt ki a tér. A szúrós novemberi idő, bizony komoly hidegeket rejtezett. A fák lombjain dér tele csillant, az utcán, a feszült figyelemmel, lopva osonókon a lódenkabát, a molinó alapruházatnak számított. Megszűnt a városban a nyugalom, a majd két hét felhőtlen szabadság érzete. Bejöttek hát, itt vannak. Itt vannak az oroszok. Már lőnek is, harcok dúlnak a barikádokon, a házak tövében, a gangokon, a folyosókon, a tereken, az utcákon, az egyetemeken. Súlyos lánctalpak csörgése készteti harcra a belváros ingatag békéjét. Anyámat néztem, ahogyan vizet mer apám bögréjébe a folyosón lévő falikútból, majd csendes léptekkel a betegszoba felé indul. Nem zihált, idegességnek nyoma sem volt rajta, nyugalmat, biztonságot árasztott lénye. Első gondolatom ez volt. Belül tudtam, ez hazugság, csupán látszat. Tudtam azt is, hogy apám lőtt sebe súlyos. Tudtam, bele is halhat. Magas láza volt, félrebeszélt, tüdejéből vér szivárgott. Ilyenkor már papot szokás hívni. De ő nem adta fel. Nem akarta feladni. Öt napja feküdt már ebben az idült, lélekölő éber-kómában. Csak néha tért magához, olyankor anyám nevét suttogta, vagy húgomét. Őket hívta magához. Mintha a nő lenne a megoldás a bajra, mintha minden gyógyír milyenségét nők teremtették volna. Olyan volt, mint egy kisgyerek. Álmában sokszor felsírt, gyötört arcán könnyek peregtek alá, keze meg-megrándult, mintha inteni próbált volna valaki, valami felé, aztán újra álomba zuhant. Ez ment már ötödik napja. Féltem és féltettem őt. Mi lesz velünk, ha? Hogyan élhetünk nélküle tovább, mi, akik itt maradunk? Kamasz voltam, tudtam már mi a halál. Fegyver is volt már kezemben, így azt is tudtam, hogy milyen az, ha az ember erőszakos halált hal. A fiúkkal ott voltunk a rádiónál, hallottuk a beszédet. Ránk is hatott a lelkesedés, amivel a fiatalok új szabadságot találtak maguknak. Új szabadság? Badarság. A szabadság örök és állandó. Jelzőfény a zsarnokság árnyékában. Mikor aznap, huszonharmadikán este hazaértem, apám már nem volt otthon. Fegyvereket, puskákat, pisztolyokat osztott szét a Széna tériek között. Ott is lőtték meg két napra rá az ávósok. Csoda, hogy nem hátulról a tarkójára kapta a lövést, lesből. Ezt mondogatták a harctársak, amikor behozták ide a Péterfybe. Anyám még aznap éjjel rohant a kórházba, nem törődve azzal, milyen veszély leselkedik rá a harcok tengelyében álló fővárosban. A kommunisták még nem tettek le róla, hogy visszaszerezzék belső embereik által a hatalmat, az ávó sok helyen tartotta védvonalait, annak ellenére, hogy a hadsereg az országgal tartott. Ablakok, zsalugáterek mögött megbújva lőttek arra, akit gyanúsnak véltek, sok pufajkás éppen arra lőtt, amit, vagy akit mozogni látott. Mára már ezek a fegyverek elhallgattak. Most itt vannak a tankok. Egy sokkal nagyobb és véresebb harc vette kezdetét az utcákon. Ágyúszó töri meg a pesti éjszaka csendjét, géppuskaropogás, szilánkosra tört ablakok, leomló házfalak mutatják, merre járnak az oroszok. Anyám három napja ül itt apám mellett étlen-szomjan. Szomorú szeme rejtezi a múló időt. Ruhája gyűrött és piszkos, arca fakó, fénytelen, teste elgyötört, légzése zavart, rendetlen. A múlt fekszik mellette, amit még a jelen szeretetével próbál birtokolni. Tegnap idegösszeomlása volt. Kiderült, apám lábát amputálni kell. Üszkösödik. Menthetetlen. Ezt Végh főorvos közölte anyámmal. Tiszta, nyílt volt beszéde, tagolt, kegyetlenül kimért. Anyám, ott előtte esett össze. Ájultan terült el a hideg, vérfoltos kövezeten. Képtelen voltam vigasztalni. Egy asszony, egy ismeretlen vidéki asszony vette pártfogásba, ő nyugtatgatta. Egy láb még nem az egész ember. Láb nélkül még tud élni az ember, de szív nélkül biztosan nem. Anyámnak ott, akkor összetört a szíve, de még lélegzett. Másnap már sokkal erősebbnek és határozottabbnak láttam. Küzdeni akart a férjéért. A jövőért, az álmokért, a szabadságért. Ezt gondoltam én. De, hogy mi járhatott anyám fejében, azt akkori kamasz eszemmel nem tudtam elképzelni. Később már igen, amikor nekem is gyermekeim születtek. A család. Erre gondolt akkor anyám. Mielőbb együtt lehessünk mindannyian, újra, mint akkor, mint régen. Hozzám alig szólt valamit. Ha szólt is, akkor apám miatt. Menj, cseréld ki a ruhát, amivel a homlokát törölgette. Menj, szólj a nővérnek, félrebeszél megint. Menj keresztanyádékhoz, nézd meg, hogy van a húgod, olyan hirtelen hagytam Katiéknál, biztos nagyon zavart, nem tudja mi történik körülötte. A fal mellett menj, osonva, kérd meg Jánost kísérjen el, egyedül nem mehetsz, megtiltom! Anya, János három napja meghalt, tüdőlövés, a nyakán jött ki a golyó. Ezt persze nem mondom, csak nekiiramodom a füstben úszó város reggeli fényekben ébredt kormos utcáinak. Észre sem veszi, amikor visszajövök, halkan súgom neki, Juli jól van, sokat sír, de különösebb baja nincsen. Csak a babáját, Bertát hiányolja, de azt nagyon, a kis kukoricacsuhé babát, amit apa sodort neki tavaly karácsonykor, és te varrtad neki a ruhácskáját. Berta… ismétli. Berta. Majd újra könnyezni kezd.

Először fel sem tűnt a mozgolódás. Észre sem vettem. Akkor vettem csak észre, mikor már egészen közel értek hozzánk, a mi kórtermünkhöz. Ide hozzák. Új beteg érkezik. Beteg, súgtam gyászosan. Születő halott. Anyám, kezét arcába temetve, apám betegágya mellett ült, lehajtott fejjel. Nem létezett számára külső világ. A szoknya tűnt fel elsőnek. Barna színű volt, fodros, rakott szoknya. Ilyet errefelé nem hordanak az asszonyok. Aztán egyre tisztább lett a kép. Az asszony nem asszony, hanem lány. Nem lehet több húszévesnél. Ájult, nincs magánál. Finom, ívelt ajka van, a haja barna, válláig ér, némely fürt rakoncátlan mód kibukik füle mögül, izzadsággal teli arcára tapad. Négyen cipelik, majd lágyan az apámhoz legközelebbi ágyra fektetik. Szép. Tényleg nagyon szép. Hasonlít Ágira, akit tavaly nyáron ismertem meg a nagymamánál, falun. Neki volt ilyen szépen ívelt szemöldöke, ilyen húsos ajka. Csak a nővér és a doktor marad mellette, a többi, aki segédkezett csendben elvonul. Más betegekért indulnak. Bőven van dolguk szerencsétleneknek. Végh doktor van most is ügyeletben. Négy napja bent van. Itt alszik, eszik, álmodik. Itt él. A család szinte semmit sem tud róla, a felesége itt fekszik, nem messze tőlünk. Azt mondják, haldoklik, pedig fiatalasszony. A doktor tehetetlenül nézi végig, ahogyan a felesége meghal. Most is nagyon gondterheltnek tűnik. Csak áll, ott a lány mellett, gyengéden kézbe veszi kézfejét. Azt hinném, a pulzusát nézi meg, de nem. Szinte azonnal visszahelyezi az ágyra a törődött kezet. Gyengéd, simító mozdulattal engedi útjára, mint ahogyan a haldoklókat szokás útjukra engedni. A lány hirtelen magához tér, és felül az ágyon.
- A gyerek… a gyerek! – kiáltja idegen akcentussal.
A nővér szemébe könny szalad, nem tudja visszafojtani a sírást, pedig sok szenvedést látott már életében, vagy ha nem is életében, ebben a pár napban bizonyosan. Pedig ő is fiatal nő, alig lehet idősebb a lánynál.
- A gyerek jól van…megszülte az úton, akkor ájult el, amikor éppen a világra jött. Az érzéstelenítő miatt nem emlékszik, sokkhatás alá került. Nyugodjon meg, a gyerek jól van. Megfigyelés alatt tartjuk. Fiú lett, hallja anyuka? Fiú…
De a lány már nincs velük. Nincs sehol. Újra álmaiban utazik, egy szertelen ukrán tavaszra emlékezik, a nyiladozó nyírfákra, a pipacsokra. A vízimalomra, a patakra, a patak melletti kis szérűre, a szénaboglyákra. Az elmúlt boldogságra emlékezik. Légzése hirtelen zaklatottá válik, szíve elkezd hevesebben verni, arcán veríték cseppek gyöngyöznek. Teste hirtelen merev görcsbe rándul, vonásai eltorzulnak, az előbb még szép, játékos női arc, merő szenvedéssé válik. Felsikolt, de hang nem hagyja el torkát, minden szó bennreked. Görcsösen öklébe gyűri a lepedőt, fejét jobbra-balra rázza, teste utolsó erejével üzen a világnak. A jövőnek. Gyermekének. Végül mozgása lelassul, teste ernyedtté válik, tüdejéből a levegő véres hörgésként tör fel és hagyja el ajkát.
- Zoltán! – kiált fel utoljára – a gyermeket Zoltánnak kereszteljék el! Ő is… így akarná…
Aztán elcsendesedik. Az előbb még zaklatott vonások újra nyugodttá válnak, finom rezdüléssel lehunyja szemét.
A fal felé fordulok, fejem a hideg kőnek támasztom. Érzem, ahogyan fejemben lüktet a vér, érzem, ahogy ajkam a hideg olajfalat csókolja. Visszafordulok, és azt látom, hogy anyám a halott lány mellett ül és fogja kezét. A karját simogatja, halkan egy dalt dúdol neki. Szemben a nővér lassú mozdulattal lekapcsolja a lány feletti kislámpát. Homályló fény bolyong a kórterem idült vonalán, kint a hideg novemberi este nyugovóra inti az idegen földre háborúba vonult orosz tankokat. A mellettünk lévő kórteremben egy csecsemő hangosan felsír. Ő talán már nem lesz áldozat. Ezzel a hangos reménnyel merülök álomba az ablak melletti alkóv sötét magányában.