Elfojtás

Elmondanám neked, igazán,
tényleg elmondanám, de képtelen vagyok,
képtelen vagyok rá, hogy elmondjam neked
mi az, ami feszít, ami lázít, ami visz tovább
kegyetlen, őrült sodrás, iszap-mély varázs és halál

Elmondanám neked, igazán el, gondolkoztam is rajta,
hogyan lehetne megosztani az egyedüli kínt,
hogyan lehetne páros, párosan talán nem is fáj annyira
nem éget, szúr, hasad a lélek, senki sem ért meg
ott legbelül, ott fáj nagyon, ugye te érted?

Elmondanám neked, hogy volt egy szó, egy hang,
mely ugyan zordabb idők tengelyén fogant, de mégis lágy volt, akár a hárfa,
nem emberi kéz alkotta, nem emberi bűn tette nevetségessé,
valahogy lélekből jött, úgy egyszerűen, álarcok nélkül, hazugság nélkül,
roppant mód tetszett nekem az a szó, úgy hívták tennivaló

Látod elmondtam, kilöktem magamból, ez sem maradt meg nekem
a gépek dolgoznak, a gyárban örök hangzavar, neonok fénye,
zöld kígyókat ereget a plafon a munkások fölé, sziszegő szegénység
egyik sem szól egy szót sem, a tennivaló harc lett immár,
vétek, s benne az, ki boldogabb életre vágyna, vétkező

Hallgatnom kellett volna, mindenről, mindenről, ami belülről jön,
ami belül fakad, és mint gennyes seb időnként felszakad,
nincs rá gyógyír, vérnek árját nem lohasztja hűs patak, forrásvíz,
ott szárad el a napon, ott, hol vonatok suhannak alá, az éjjeli peronon
felette neonfény, zöld kígyókat ereget ez a fásult éjszaka, sziszegő szegénység,
rám rivall minden ostoba, hazug, hitszegő, csalfa szerető

De én hallgatok, hogy azért sem, nem múlhat el az örökkön égő varázs
talán parázsként világol most, itt, az éjnek viharos dandárján
talán eső képtelen - hideg monoton folyása fojtja el ezt az utolsó ébredést
meglehet, meglehet, hogy így illan el a lét, ilyen párába fulladón
de akkor is, akkor is, elmondanám neked, mindig és örökké
még ha torkomra is fagy a szó, hogy élni néha nagyon nehéz dió

kell, mint egy falat kenyér, a tennivaló