Padlás

Nem tudtam mit rejt mindig magasan volt
ismeretlen világ abszint illatú éjjeli homály
a dédi mesélte a háború alatt katonákat bújtatott
fényképek ez maradt csak utánuk feslett emlék zálogok
kisfiúknak nincs bejárása oda így szólt az intelem
zsebredugott kézzel bámultam a zöldre festett ajtót
egyszer úgyis biztos daccal mormolom a titok nyitját meglelem
ez volt lázas képzetem megannyi felfedezés titok kincsesláda
nagymama! kérlek fel kell mennem a padlásra
minden szombaton tempomba mennek a vének
a pap prédikál Isten ostyát osztogat hűvös nyári nap
a park pár lépésnyire csak Január tíz tér minden utcakő mesél
a férfiak a nagy platánfák alatt sakkoznak söröznek stírölik a nőket
a gyermekek babakocsiban cuclit szopogatnak fáradt anya alak
a hinta száll lebeg az emlékek vonalán kis srác kis srác repül a hintád
ma egy gyermek otthon maradt lopott időben súlyos bűnt fontolgat
tilalmat szeg későbbi szidalmakat feszeget az éltes vas nehezen enged
titoknak zsarátja százéves lakat engedőn betessékel az út immár szabad
a lépcső biceg keskeny törékeny néhol repedezett a padozat
a lélek fennakad a rostán a falakon futó múlt-idő salétromán olyan vacak
mindent szabad ami nem tilos a falakon piros bársony redők színház sors
gördülőn szalad pókháló fonálon a félelem reszketeg védtelen gyermek szemek
olyan hosszú az idő olyan végtelen motozó homályban sehol semmi védelem
később fény fentebb tágas tér köszönt öreg ablak pislákoló öntudat
mennyi kacat mennyi kacat lim-lomok láda felett kottasor krumpli hagymaszag
ez volna hát mennyi hiteltelen álom mennyi vacak lúdlábos rejtett ideák
hol vannak a katonák az élet a mindent-faló vak végzet gyertek gyertek elém
kiáltsatok! a fene enné meg az egészet egyszer még egyszer intsetek felém
jól van ez így üvöltsétek nem voltunk hiába! a gyermek kába bódult
öntudatban remeg mögötte katatón zihál a lét fogason itt felejtett pillanatok
zsíros piszkos vasveretes övvel átfont katonazubbonyok fénylenek
milyen siralmas diadal ez mennyire nem érdekes a lopott kulccsal a kezében
ablakhoz siet letekint merészen a mély szemébe néz újabb emlék mesék
apa újra itt van tízéves megbántották komisz kölyök verést érdemel
ideszökik mindig itt bújik meg a gerendák tövében írás : életem 1961
krétával firkálta fel látható még csak a por és az idő dézsmálta meg szellemét
ugrani fogok írja fehéren fénylik az akarnok tett az ernyőt már elcsentem
apától kisbetűkkel ír alig olvasható érthetetlen kamasz lábjegyzetek
mindenki tettre sarkallja magát modern idő emberi szárnyas kor
a gyermekkéz arrébb hajtja apja betűit keze nyomán némán száll a por
aztán nincs több bejegyzés csak egy emlék csak egy látlelet
bordatöréssel két hétig kórházban feküdtem egyetlen gyerek
agyon dédelgettek a kedves nővérek bár többet lennék beteg!
bár több emlék ittartana még te kedves te bátor te szép halott!
már zokog már zokog a gerendát öleli a képeket a zubbonyokba kap
az éledő szél a kitört ablakok résein lopózik be hirtelen
ébred ocsúdik szedi a szenteket az égből aztán elalszik álomba merülő
fáradtság lesz úrrá tagjain ez hát az élet ilyen fájdalmasak az emlékek
milyen magasan mennyire fölébem nőnek zsarnok rossz világ vagy érzelmek!
aztán néma csend kerül a térbe fáradt nyugalom ölelő karjai látomás
szavak nélkül konok magányban őrzi az emlékeket a lélek padlás
nincs ki szóra bírhatná mégis mesél nincs ki rápirítana csend legyen már
ennyi elég! hiszen az ember ehhez oly kevés parányi atomnyi lét
az idő telhetetlen kebelén kevesebb mint a nyáresti könnyű szél
kevesebb mint az érkező unalomba fojtott délután recsegő léptek memoir alak
a dédi fess özvegy fekete ruhájában fején fekete kalap arcát fátyol tartja homályban
szemében nincs harag arca szenvtelen gyászkönnybe fúlt hamvadó élet
megáll fegyelme a gyermek felett időz ahogyan alszik mennyire védtelen
a szél a huzat lágyan hajába kap ősz fürtjei lebbenőn arcába szaladnak
könnybe szaladnak azok a hajszálak majd százéves sós komor könnyek
az ablakhoz lép ő letekint kézfejével lágyan jelez a sorsnak
a gyermek mellé telepszik ő a nagypolgári asszony ő szikár jellem ő az elhagyott nő
hallja figyeli hogyan szuszog vibrál a gyermekben a jövő
milyen szép a homloka! tiszta apja hallod tiszta te vagy! olyan konok olyan más
nézd, látod tiltottam neki százszor fejére olvastam gyereknek tilos a padlás
s most itt ugyanitt ér minket az este tenmagad rejtezik benne ne feledd!
minden jövendő születő pillanatot az élet mint kés hegyén a sót ízekbe rejtjelez
mert minden akarat mögött daccal teli vágyak fonódnak az értelem vonalán
sem akarat sem öncsalás nem szabhat gátat annak hogy mindenki számára
nyitottá válhasson egy saját bejáratú álomvilág múlt-emlékekből szőtt
pókháló fonálon remegő lehelet- sirámokon túli világ rezzenő emlék-padlás