Orfeusz alászáll

Orfeusz alászáll

Orfeusz alászáll. A jól ismert történet. Tennessee Williams e drámája a szinte szokott környezetének mondható egyik isten háta mögötti amerikai kisvárosban játszódik. A történet lényegében pofonegyszerű. A városba érkezik egy alak, egy fiatal férfi, egy furcsa, kallódó, road house fazon. Kapásból nem illik bele ebbe a szokványos, unott környezetbe. De csóró, hontalan, pénzre és állásra van szüksége. Átmeneti helyzet, Xavier nem szeretne itt lehorgonyozni, viszi tovább a lelke. Aztán valami mégis itt tartja. Egy másik ember lelke. Egy nő lelke, jelene és múltja. Közös álmaik élhetetlenek, közös bukásuk törvényszerű. A lázadók Amerikája még nem jött el, legalábbis itt délen, még bizonyosan nem.
Ez az egyik legjobb
írás a mestertől, nem kétség. A Sopsits Árpád rendezte előadás szuggesztív mivolta érdekes hatást gyakorol a közönségre, a befogadóbb közönségre. Nem nagyszínpados az előadás, a pince szintre, a Gobbi Hilda színpadra prezentálták az előadást. Ami jó döntés. Közel a közönség, közelebb jön a történet. Sopsits nem akart virtuóz díszletet, próbálta tartani az összhangot, a Williams féle erős képi igények, és a jellemformáló központi dialógusok között. Ez hellyel-közzel sikerült is. Nem úszik be csapodár ellenfény, groteszk hangeffekt az előadás ideje alatt, de egy adott pozíciót felvéve, bizony a rendező elég erősen alkalmaz vizuális eszközöket, főleg premier plan, az egyes jellempárok stilizációja végett. Tipikusan olyan szerző műve ez, ahol a túljátszás, az ügyeskedő manírok az egész előadás létét veszélyeztetik. Itt majd minden vonal és szereplő a helyén van. Az előadás szünetében bevallom berzenkedtem picit, mert nekem Lady játéka (Udvaros Dorottya játssza) nagyon szürke volt. Unalmas és egysíkú. A későbbiekben meggyőzött ugyan, de teljes elégedettség nem lett úrrá rajtam, a darab végén sem. Nem úgy a Carol-t játszó Péterfy Bori esetében. Péterfy Bori remekelt. Ez a nőtípus az övé, csakis egyedül az övé. Mintha Williams rá írta volna a szerepet. Ugyanez igaz a Szarvas József által játszott Talbott seriffre is. Meglehet a rutin, meglehet egy érzékletes azonosulási vágy okozta ezt, de ez a két jellem a darab egészében helyén van, nem zökken ki egyik színész sem a szerepből. Val Xavier játéka már ambivalensebb. Ki ne ismerné a Brando – Magnani kettős felejthetetlen alakítását. Ez a baj az etalonokkal. Állandóan hozzájuk hasonlítjuk az utánuk következőket. Szabó Kimmel Tamás Val Xavier-je rendben van, hozza a lázadót, a kívülállót, azt a személyt, aki egy kisváros békésnek látszó nyugalmát teljességgel képes felborítani. Meg-megbicsaklik, néha kiesik a szerepből, de mondhatni, hogy uralja, kézben tartja a megírt jellemet. A vége kép dramatikumában sem hozza a szenvelgő patetizmust, helyt állva megy a halálba. Furcsa darab ez. Nehéz megbirkózni vele, rendezőnek, színésznek egyaránt. Valójában könnyű felülni arra az ívre, amin elindítja a cselekményt az író, de a későbbi akciókat és dikciókat megfelelően levezényelni, eljátszani nem kis feladat. A Nemzeti csapata, rendező és színészgárdája együtt és külön-külön is jól teljesített, ezt a darabot mindenkinek látnia kell, aki szereti Williams meglepő és különleges világait. Persze azoknak is érdemes megnézniük az előadást, akik laikusként valami igazán meglepőre, valami igazán szokatlanra vágynak. Olyan darabra, amely klasszicista mivoltával, merészen újító szándékkal lép a lélek kusza ösvényeire, de egy percre sem válik obszcénné, netán bizarrá. Emlékezetbe ívódó előadás ez. Hosszan ízlelgetős, baráti közösségben beszédtémára okot adó kulturális élmény.