Curatus

Van apámnak egy barátja. Istenfélő ember. Fél az mindentől, de ami igazán félelemmel tölti el az, hogy Isten szeme mindent lát, és semmilyen bűn sem kerülheti el a figyelmét. Ebbéli meggyőződése olyan erősnek mutatkozott, hogy az iskola elvégzése után papnak állt. Most ő a mi lelkipásztorunk, mi pedig az ő nyája. Szinte minden idejét Isten házában tölti. Csak akkor megy el otthonról, ha valaki szólítja, szükséggel van irányában. Olyankor nem rest és a szenvedő szolgálatára áll. Jó pásztor, lelkes, figyelmes, okos. Talán nem annyira talpraesett, mint Miklós atya volt korábban, de sebaj, legalább nem él a korábbi pap káros szenvedélyével, magyarán nem iszik. Mert bizony Miklós páter nem vetette meg a jóféle itókát, de főleg a bort szerette nagyon. Volt, hogy miseborra is alig futotta az erejéből. Többen mesélték, hogy a kehelyben néhanapján bizony víz volt és nem bor. Az már előtte lévő este elfogyott buzgó imádkozás közben. Mindemellett helyén volt a szíve az öreg plébánosnak. Volt, hogy a háború alatt, ostrom idején menekülteket rejtett Isten háza, Miklós atya hathatós segedelmével. Egy télen át élt ott zsidó orvos, cigány muzsikus, kommunista értelmiségi. A segítő kéz nem válogat. Később, a megmenekültek azt mesélték, hogy esténként az atya felolvasott nekik a szentírásból, sokszor fejből idézte az egyes fejezeteket, mély átéléssel. Volt, aki ott, akkor vált igazán hívő emberré. Így van, aki nemcsak az életét köszönheti az atyának, hanem hitének újbóli megerősítését, megtalálását. Milyen szép gondolat ez. Más világból, élethelyzetből származó emberek, Isten szent zászlaja alatt, önzetlenül segítenek egymásnak, egymáson. Később tudtuk csak meg, hogy Pali, Pál atya is a megmentettek között volt. Tízéves forma fiúcska lehetett, így mesélte nem sokkal az után, hogy felszentelték és átvette Miklós atya helyét a plébánián. Az első beszédében, prédikációjában tért ki erre, pár mondat erejéig. Sokan megkövülten hallgatták és együtt éreztek vele, mások pedig összevonták szemöldöküket, és rosszalló pillantásokat vetettek felé. A rosszalló pillantások oka egyszerű volt. Miklós atya hirtelen távozása. Mert bizony, egyik napról a másikra történt mindez, mármint, hogy az atya feladta hivatalát és azt ez a siheder pap foglalta el. Miért tette volna? Hiszen jó erőben volt, szellemileg és fizikailag is. Mi oka lett volna rá, hogy megváljon attól, amit annyira szeretett? Ami az élete része volt?

Pál atya beszédében erre nem tért ki. Ha kérdezték, csupán ennyit mondott:
- Miklós atyát az anyaszentegyház más feladattal bízta meg. Lassan közelednek számára az öregkori, nyugodtabb évek, kímélni kell. A testvérek Venyigre helyezték át őt, az ottani falu kis templomát és nyáját vezeti tovább az Istenhez vezető úton. Sajnos, tőletek, drága gyermekeim nem tudott elköszönni, oly hirtelen történt minden. De emléketek szívében örökké élni fog. És ő is a tiétekben. In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti. Ámen.

Ezzel részéről el is volt intézve a dolog, nem is hozta többé szóba. De többen ezt nagyon furcsának találták, és nyomozni kezdtek az ügyben. Nem azért, mert nem hittek az atyának, hanem éppen azért, mert igen. Biztonságban akarták tudni magukat, abbéli hitükben, hogy az igen szeretett Miklós atya békében van és nyugalomban. Többen kételkedtek ebben, köztük apám is. Egy este ez a téma is szóba került otthon, és apám erre a következtetésre jutott végül:
- Indok nélkül nem lép le senki sem, ilyen hirtelen, legyen az pap, ügyvéd, akárki. Bizonyosan nyomós oka van, hogy eltávolították hivatalából. Talán útban volt valakinek. Talán éppen ennek a Pali gyereknek. Nem tudni. Tény, hogy igen kurtán-furcsán lépett le az öreg iszákos, és nincs ez így jól. Holnap pár sráccal lenézünk Venyigre, és meglátogatjuk az atyát, majd akkor kiderül, hogy mi a dologban a turpisság.
Tiszteltem apámat, erős egyéniségnek tartottam mindig is, de ahogy ott, a konyhaasztalnál ült az esti lámpafényben, izgatottnak, idegesnek láttam. Nem éreztem előtte soha még ilyennek. Valami volt a levegőben, ami feszültséget keltett. Valami ismeretlen, amitől mindenki félt.
Másnap apám korán kelt. Megmosakodott, megborotválkozott, megreggelizett, aztán telefonált és kikérte magát aznapra a munkából a hivataltól. Közben az autó is megérkezett, ketten ültek benne, Lajos bácsi, a hentes, és Gedeon bácsi, a kisállat kereskedő. Apám jó barátai voltak mindketten régről. Együtt jártak iskolába, aztán még gimnáziumba is. Lajos bácsival a seregben is együtt szolgáltak. Környékbeli srácok voltak mind, egy közösségben életek és élnek az óta is. Lajos bácsi közben hangosan nyomta a dudát, induljunk már, majd háromórás az út, fene messze van ez a Venyig, estére meg vissza is kell érni, ma ő zárja a boltot. Így is a segédek viszik máma az ügymenetet, nem jó ez, nem tudnak ezek a vevők nyelvén, a másik, hogy a portékával, a hússal sem bánnak jól.
- Mert a húsnak lelke van. Bizony, lelke. – mondta nekem tavaly nyáron, amikor én is tanonckodtam nála. Nyári munkára vett fel voltaképpen, apám kérésére. – Sokan ezt nem látják, nem érzik. Csak az asszonyok. Azok az asszonyok, akik megélték és túlélték az ostromot. Mind, aki akkor ott volt, tudja, hogy a húsnak nemcsak értéke, de becsülete is van. Kegyetlen idők voltak azok, Öcsikém, bizony kegyetlenek!



Szerettem hallgatni Lajos bácsi bölcselkedéseit, de ugyanígy szerettem az életvidám Gedeont is. Vékony, pipaszár fickó volt, haja nem sok volt neki, bajusza annál inkább. Nagy, széles harcsabajusza volt, a szája ki sem látszott alóla, kis gomb szeme feketéllőn fénylett a félelmetes bajusz felett. Magas, vékony hangja csak fokozta az érzetet az emberben, hogy Gedeonnal bizony rendesen elbánt az élet. De ő nem így gondolt erre, egyszer meg is fogalmazta ezt nekem:
- Gáborka, az nem úgy van, hogy a szépség minden. És a szellem? Az smafu? Nézd, lehet, hogy nem én vagyok a legszebb kisállat kereskedő, széles e világban, de hogy a legokosabb, ezt bizton állíthatom. Mert ki nyerte meg a kerületi matematika versenyt? Rátz Gedeon. Ki szerepelt a tévében, kvízműsorban, amit később meg is nyert? Szerény személyem. Ki írt könyvet a papagájok és a kisebb testű madárfélék párzási szokásairól az éghajlat változások függvényében? Gondolom olvastad te is. – itt megállt egy pillanatra a beszédben, összefonta karját a mellkasán, és kérdően rám nézett. – Tudod, még aláírást is kértél tőlem. Madarak a szófán, ez volt a címe. Ne szabadkozz, a dicséretet nem érdemlem, tény, hogy tényleg jól sikerült munka. – páváskodott, közben affektálva újabb szócséplésbe kezdett, az újonnan érkezett egerek és tengerimalacok ügyében, de azt én már nem vártam meg. Gyorsan kisurrantam a boltból, és áldottam az eget, hogy négy üveggolyóért elcseréltem még karácsonykor Penteleivel az említett remekművet. Ötöt is kaphattam volna, de a Pentelei azt mondta, hogy alá van írva, így kevesebbet ér.
Így hárman indultak el végül papnézőbe. Szívesen velük tartottam volna, de megtiltották. A sikeres nyomozás érdekében, mindhárman egyetértettek abban, hogy ott gyereknek helye nincsen. Ki tudja, milyen turpisságokra lelnek, meglehet a Domus szeme mindent lát, őket meg kiátkozzák, lecsukatják, börtönbe vetik, ki tudja mit még. De Lajos bácsi hamar leintette apámat.
- Ne félj te egyet sem, ezek ott fent nem szívlelik a reverendát. Még örülnének is, ha egy jó kis botrány keletkezne, biztosan nem tartanák házon belül a dolgot, főleg, hogy a bíboros az amerikai követségen csücsül. Mindent megtennének azért, hogy kihozhassák onnan és perbe foghassák. De ezt az örömöt mi nem szerezzük meg nekik. Nem bizony. Bármire akadjunk is, az köztünk marad. Értve, a dolog mindenkinek? – emelte fel hirtelen a hangját.
A többiek csendben bólintottak. Tudták mi zajlik le a hentesben. Ők nem jártak az Andrássy úton korábban, Záva Lajos már igen. Tudták, sejtették mi történhetett ott, de sohasem kérdezték. Szavak nélkül mesélt az a gyűlölettel vegyes félelem, ami az óta a barátjuk szemében bujkál. Este vitték el, hirtelen. A fekete autó megállt a ház előtt, az ablakain függöny, rendszáma nem volt. Az anyja kezei közül vezették el Lajost, utána nővérem és anyám vigasztalta szegény asszonyt. Egész este sírt, sírdogált, hol erősebben, hol gyengébben, végül a kimerültségtől és a félelemtől erejét vesztve, összeroskadva találtak rá a mosókonyha padlóján. Azonnal kórházba vitték. Némasággal fogadta az új, a fia után érkező világot. Egészen annak hazatéréséig nem szólalt meg, egy szót sem szólt. Mikor négy hónap múlva, egyszer csak beállított Lajos bácsi, csont soványra fogyva és megállt az anyja előtt, majd gyengéden átölelte, még akkor sem szólt semmit sem Erzsi néni. Rá két napra mondta ki az első szavakat, annyi idő után. Akkor hitte el, hogy a Lajos valójában hazajött.



Végre elindultak. Pöfögve, döcögve fordult ki az útra a Wartburg. Enni mit fogtok, a jó istenit neki, az ételt meg itt hagyjátok! – rohant utánuk anyám. Azok megálltak, és kaján mosollyal az arcukon elvették tőle az ételhordót. A sört persze nem felejtettétek el – évődött felük, majd mélyen megcsókolta apámat. Szerették egymást, még ennyi idő elteltével is.
Nehezen telt el aztán a nap. Tavaszi szünet van az iskolában. Dél körül kimentünk a térre focizni a srácokkal, rúgni a bőrt, de hamar meguntuk. Csak ültünk ott a téren, a padon és beszívva a melengető napfényt lustálkodva álmodoztunk.
- Én legszívesebben űrhajós lennék, mint Gagarin – szólalt meg Berend, a nagyhangú Berend báró, a kocsmáros fia.
- Én meg színész. – felelte Hornyák. – Filmszínész, mint az olasz fickó. Marcello Mastroianni. – kezével nagy kört írt le, pózba vágta magát, keményen a semmibe nézett, szemét összehúzva látványosan pöfékelni kezdett nem létező cigarettájával a kezében. Ezt a mozdulatot majd egy percig gyakorolta, aztán hirtelen elnevette magát. – Rendező is lehetnék, egye fene, második Fellini! – kiáltotta, s közben a tér közepére szaladva valamiféle táncba kezdett.
- Te mi lennél? – kérdezte tőlem a halk szavú Tunyogi Vera.
Nem akartam válaszolni neki, próbáltam nem oda figyelni, de még egyszer megkérdezte. Láthatóan érdekelte.
- Gábor, te mi akarsz lenni? Mihez kezdesz magaddal, ha felnövünk? – kérdezte most már izgatottan.
- Tanár leszek, mint Babits. – mondtam keményen.
-Tanár…- mormolta utánam. – Tanárnak lenni jó. De tanulni nem jó. Én nem akarok tanár lenni. Én elhagyom ezt az országot és sarkkutató leszek. A jégmezők hercegnője. Ezt akarom. – súgta, csak úgy maga elé.
Más körülmények között ez nevetségesnek hangzott volna, de akkor, ott, elhittem neki és valóságként értelmeztem azt a képet, hogy egy kutyaszán mögött, hatalmas csomagokkal átszeli a végtelen hómezőt. Kellemes képnek gondoltam. Így belé tudnék szeretni. Csak nagy lenne köztünk a távolság. Ő messze, több ezer kilométerre egy kutatóállomáson élne, én pedig, itt nem messze, a helyi gimnáziumban tanítanám az ifjúságot, magyar nyelvtanra és irodalomra. Fura egy szerelem lenne ez, bizonyosan. Vállalhatatlan. Erre gondoltam, szerettem volna egy szép válasszal élni ezzel a kedves gondolattal a tarsolyomban, de csak ennyire futotta tőlem:
- És a kutyáktól nem félsz? Meg a hidegtől?
- Van, hogy nem melegít semmi sem jobban, mint egy bizsergető érzés..- válaszolta merengve. – És az ilyen bizsergető érzésekhez nem is kell átutazni a fél világot.. meglehet, itt van az ember közelében, csak még nem talált rá…
Hornyák közben vihogva visszaügetett a padhoz, megzavarva ezzel, az igazán kellemesnek ígérkező beszélgetésünket. Összenéztünk Verával, szemünk egy ponton összeakadt. Mosolyogtunk. Úgy éreztük, van egy közös titkunk. Egy titok, amit megtartunk magunknak.
A tér másik feléből közben kurjantást hallottunk. Berend apja közeledett. Nagydarab, testes, mély, öblös hangú férfi. Az idők során ehhez a magabiztos fellépéshez, tekintélyes pocakot is növesztett. Harcsabajusza, széles mosolya, csak fokozta az emberben abbéli hitét, hogy Berend Boldizsár inkább a tettek, mintsem a szavak embere. Most is így tett, és elhívta az egész bagázst moziban meg cukrászdába. Mert, hogy a fiának születésnapja van. Nem is tudtuk ez idáig, de nagyon örültünk a meghívásnak. Így végül könnyen eltelt a délután. Négy krémet faltam be a Lipót cukrászdában. A filmet már láttam korábban is, de jó volt újra megnézni. Hattyúdal. Voltaképpen a lényegét a filmnek nem értettem, de tetszett, ahogy vándorolt a pénzes Betlehem kézről – kézre, az igazán mókás volt.



Apámék kicsivel nyolc óra után érkeztek haza. Arcuk fáradt volt, törődött, de mindannyian épségben megúszták a kalandot. Sietve elköszöntek egymástól, Gedeon bácsi gyengéden megpaskolta apám arcát, Lajos bácsi is rá mosolygott, de aztán indultak hamar. A Wartburg fényes lámpái szinte bevilágították a sötétlő utca homályban úszó részeit.
Apám nem mondott semmit, anyám nem kérdezett semmit. Csendben ültünk mind a vacsoránál. Apám előtt szinte kihűlt a leves, olyan lassan kanalazta, másodikat, főfogást nem is kért.
- Lefekszem. Hosszú volt a nap. Holnap beszélünk. – mondta, szinte maga elé mormolva.
- Apa…- tettem egy félszeg próbálkozást felé. – mi volt?
Rám nézett, mosolygott és gyengéden a vállamra tette kezét.
- Hogy mi volt, édes fiam? Semmi. Vagy mégis, várj, emlékszem, mégis volt valami….- szemét behunyva, fejét lassan megemelve mondta ezt – volt valami, de már nem emlékszem. Biztosan azért, mert annyira jelentéktelen volt. Menj aludni! – parancsolt rám végül.
Durcásan hátat fordítottam neki és a szobám felé indultam. Minek kell titkolózni. Nehéz gyereknek lenni. Nekem is legyenek titkaim, ő előtte? Az jó volna? Az ágyamra vetettem magam, és hangosan bőgni kezdtem.
De senki sem figyelt rám. Aztán rádöbbentem, hogy nekem is van egy titkom. Méghozzá nem is akármilyen. Csak Vera és én tudjuk. De mit is? Mi az, amit mi tudunk csak? Ezen elgondolkoztam, végül arra a következtetésre jutottam, hogy csak az lehet, hogy a titok annyi csupán, nem beszélünk arról, ami akkor, ott, kettőnk között történt. A bizsergésről. Hogy erre rájöttem, már kezdtem érteni apámat. Olyan dolgokról nem beszélünk, ami csak egymás között létezik. Azok között, akik tudnak a dologról. A többiek szeme előtt mindez láthatatlan.



A lefüggönyözött, rendszám nélküli fekete autó kora hajnalban állt meg a házunk előtt. Mikor résnyire nyílt az ajtó, láttam, már ketten ülnek benne. Apám jó barátai voltak, azok, akikkel tegnap együtt volt. Arcukon verés, ütlegelés nyomai látszottak. Tekintetük fakó volt és fénytelen. Apámat az ágyból rángatták ki, úgy vitték el, hálóköntösben. Anyám idegösszeomlást kapott, az élet furcsa játéka folytán, Erzsi néni, Záva Lajos édesanyja volt az, aki nyugtatni próbálta. A hírre összeszaladt az egész ház, de az autó akkor már messze járt. Én a szobám ablakából néztem végig a történéseket. Még akkor sem mozdultam, amikor az egyik bőrkabátos a szobámba lépett és elkezdett matatni a holmim között. Egy szót sem szólt, ujját a szája elé tette, így intett csendre engem. Minek, nem akartam én szólni semmit se, nemhogy kiáltani. Isten tudja csak, mit kerestek.
Egy hétre rá nagymisét tartott az új pap, apám barátja, Pál atya. Közeledvén a húsvét szót ejtett a feltámadásról, és arról, hogy a bűnök Isten által elszámolva lesznek majdan a mennyország kapujában. Amikor idáig ért a mondandójában, szúrósan anyám szemébe nézett, aki viszonozta ezt a rideg érzést. Valami gúnyos mosolyt is láttam átsuhanni a fiatal páter arcán. Félelmetes volt. Amikor kijöttünk a templomból, anyám szorosan fogta a kezem, szinte szorította.
- Nem engedheted el egy percre sem, értetted? Nem mehetsz el mellőlem. Te nem hagyhatsz itt…- nyögte sírásba hajolva. – Nincs titok, érted? Minden úgy van jól, ahogy van… nincs titok – súgta sodró lendülettel.
Majd egy évig volt távol apám, a többiek még tovább. Lesoványodva, megtört lélekkel lépett be az ajtón. Nem szólt semmit, mi sem. Lassú mozdulatokkal leült a konyhaszékre, kezét arcába temetve csendesen sírni kezdett. Anyám szótlanul tette elé a levest, mely finom cirkalmakat leírva a térben az arcába gőzölgött. Kint, a házfalakon túl megszólalt a déli harangszó. Anyám ekkor behúzta a függönyt, és semmibe meredő tekintettel megállt az ablak előtt. Feltámadtunk, végül.