„1973-ban a téli szünetről a kollégiumba visszatérő lányokat két fegyveres ejtette túszul Balassagyarmaton. Mivel hasonló eset még nem fordult elő, 5 napig tartott az ügy megoldása. A Pintye fiúk – egy helyi, magas rangú határőrtiszt két fia – apjuktól ellopott fegyverekkel vették be magukat a kollégiumba. A túszokért cserében nyugatra jutási lehetőséget akartak kicsikarni. (A korabeli szabályok szerint bizonyos beosztásokban dolgozók és családtagjaik számára nem volt ajánlott a nyugati államokba való kiutazás.) Több megoldási variációt is kigondoltak a hatóságok. Végül az idősebb fiút egy mesterlövész lelőtte. A fiatalabbat elfogták a rendőrök, és 10 évet kapott.” ( Forrás: Wikipedia)
Túszejtés. Agresszió. Támadás a regnáló hatalom ellen. Nyugatbarát eszmék. Lehetetlenség. És mégsem. Minden elnyomó hatalomban öngerjesztő módon épül ki az ellenzéki kör, a máshogy, másért gondolkodók, a bujtatott eszmék mögötti csoportosulások laza vagy éppen szervezett halmaza. De itt vajon erről van szó? Elemezzük kicsit a hírt. Balassagyarmaton, egy magas rangú határőrtiszt két fia túszejtő akciót hajt végre, azért, hogy sok pénzzel nyugatra jussanak, és ott új életet kezdhessenek. Egy másikat. Egy remélt jobbat. Ez lehetne a felszín. A nyereségvágy, az agresszió, a lelketlen támadás a védtelen kollégista lányok ellen. De a hírt olvasva mindenki tudja, hogy ezekről szó nincs. Ezek a fiúk nem terroristák és nem gyilkosok. Lázadó kamaszoknak sem mondanám őket. Ezek a fiúk elveszettnek éreznek mindent. Mindent, mi körülveszi őket. Légüres térben fuldokolnak. A város, amiben élnek, ahová „vezényelték” őket megvetéssel él irányukban. Apjuk a rendszer kiszolgálója, keményfejű katonatiszt, keményen fogja őket, sokszor durva és arrogáns. Nincs és nem is lehet természetes jövő képük. Itt látható, hogyan épült be a rendszer és egyes elemei a családok s ezen belül a családi kapcsolatok mindennapjaiba. Minden szinten a rendszer, a hatalom védelmére irányuló pressziókkal, összefonódó kapcsolatrendszerekkel óvják és védik a hatalom és egyben a szovjet befolyásoltság alatt lévő területek érdekeit. De az ember nem gép és nem robot. Főleg kamaszkorban nem. Még vannak céljai, álmai. Tervez és álmokat dédelget. És ha kell, tengert játszik és a gálya ellen indul. Még ha a bukás esélye sokkal jobban valószínűsíthető, mint a győzelemé. Ki is mondják: „Halál vagy győzelem”. Más út nincsen. Sajnos igazuk van. Igazuk van, mert ismerik a rendszert.
Gazdag Gyula 1989-ben készített játékfilmet ebből a történetből. A film alapjául Végh Antal: Könyörtelenek című írása szolgált, de a forgatókönyvet magát a rendező követte el. Ki másnak lenne ez zseniális alapanyag, ha nem Gazdag Gyulának. Gazdag identitása, habitusa és értékrendje abszolúte összevág a történet alapgondolatával, eszmeiségével. Megvan benne a kellő lendület és elszántság, hogy komolyan vegye a témát, hogy fajsúlyos filmet készítsen. Egy ilyen összetett, mély rétegződésekkel teli filmben nagyon kell figyelni az arányokra, a finom ütköztetésekre, a jellemek központilag értelmezett, de egyben rendkívül árnyalt bemutatására. És ő komolyan veszi a történetet. Olvas a sorok között. 1988-ban, mikor elkezdte forgatni a filmet, már recsegett-ropogott a szocialista rendszer. Ha nem így lett volna, ez a film nem kerül gyártásba. Hiszen annyira premier plán rendszerellenes, hogy nincs mit rajta magyarázni. Hatalmas pofon az elvtársaknak. Gondoljuk el, mi történt volna, ha ez a film, a hír, a cselekmény eredeti időszakában leforgatásra, majd aztán bemutatásra kerül. Gazdag ismeri, hogy milyen egy be nem mutatott film utóélete, hiszen korábbi filmje, a szintén nyíltan rendszerellenes „Bástyasétány hetvennégy” tíz évig a dobozában csücsült. A „Túsztörténet” szerencsére már nem jutott erre a sorsra.
Beszéljünk a filmről. Ahhoz, hogy megértsük a film képi és szöveg világát, éreznünk és értenünk kell a nyolcvanas évek végén a magyar filmgyártásban jelen lévő alaphangulatot. A nyolcvanas évek a nihil és a dekadencia éve a filmesek között. Sosem látott pesszimizmussal és lemondással kezelik a jelent. Egy olyan jelent, amely áporodott és dohos szagot áraszt magából. Szinte mindenhol ebbe az alapérzésbe futunk, ami mégis valami megfoghatatlan módon, hihetetlen mélységet, erőt és gyönyörűséget ad ezeknek az alkotásoknak. Gondoljunk csak az évtized kezdetén forgatott „Ripacsok”-ra, vagy később a „Falfúró”-ra, és megérkezvén a most taglalt film egészen közel álló testvéréhez, a „Meteo”-hoz. Mind más miliőt próbál érzékeltetni, de az alaphangjuk voltaképpen ugyanaz. Generációs életérzés, így szoktuk ezt hívni. Gazdag szerencsés módon közelebb hozza a cselekményt, korban és jellegben, mint ahogy az eredetileg történt. A főszereplő, az idősebb Pintye fiú, nyolcvanas évekbeli figura, a város is kellően unalmas, a légkör poshadt, a napi robot lélektelenné teszi a létezést. Olyan atmoszférát teremt a nyitókép, amibe egyből bele lehet ülni, érezhető, hogy történni fog valami. Valami szokatlan. Valami más. Van, hogy egy alkotás szerencsés csillagzat alatt születik. Ezzel a filmmel is ez történik. A korszak tinédzser ikonja, Berencsi Attila „Bery Ari” játssza az idősebb fiút. Mintha rászabták volna a karaktert. Tökéletes. Attila sokat brusztolt Gazdagnál, nagyon akarta ezt a szerepet. Ő már tudta, milyen lenne benne, még a forgatás előtt, tisztán látta magát a karaktert. Ha egy filmben a központi figura a helyén van, nagy baj már nem lehet, tartják a filmesek. Ezzel egyet is érthetünk, de a történet itt nem áll meg. Nagyon kevés film büszkélkedhet azzal, hogy szinte minden szereplője a helyén van, a történet szempontjából nem idegen, hanem összességében segíti a cselekményt. Később megkapta a legjobb férfi főszereplő díját a San Sebastian nemzetközi filmfesztiválon, ezzel is azt a tényt igazolva, hogy ez a szerep rá várt. Svidrony Gábor nagy találat a kisebbik fiú szerepére, a rendőr alezredes szerepében a kortárs lengyel színészóriást, Zbigniew Zapasiewicz-et látjuk (magyar hangja: Jordán Tamás), Bitskey Tibor szinte eggyé válik az általa megformált karakterrel, az idegösszeomlás szélére kerülő határőrtiszt, laktanyavezető figurájával, a lányok mind remekül játszanak, egytől-egyig, fiatal színművészetisek, főiskolások vagy éppen lelkes amatőrök, Dér Denissa, Krisztics Barbara, Bíró Krisztina és a többiek. Ragályi Elemér, a magyar filmszakma egyik legjelentősebb alakja felel a film képi világáért. Aki csak pár percet tölt Ragályi szemével látott világban, többé nem szabadul. Az, hogy a filmnek teste és atmoszférája van, az nagyban neki köszönhető. Feltűnik a filmben Szabó István, neves rendezőnk, aki egy idegorvost alakít, remekül. Érdekes színt tesz hozzá, a már önmagában is igen színes és gazdag cselekményhez.
Ez egy esszé, így sok minden belefér. Belefér az is, hogy elemezzük kicsit a központi figura alakját, mozgását a térben, jellemfejlődését. Már csak azért is, mert végül ő lesz a tragikus végkifejlet egyetlen elszenvedője. Gazdag kemény, rusztikus filmet akart forgatni. A naturális képi világ mögött sejtetett vagy éppen megélt agressziókat akart ábrázolni. Érzékletessé akarta tenni a dühöt, a csalódottságot, a kiúttalanságot, ami a két fiúban, de főleg az idősebbikben jelen van. Ezt a feladatot szinte egészében főhősére bízza. Az idősebb Pintye fiú vezető szerepre termett. Fizikálisan is megfelelő kiállással rendelkezik, fellépése határozott, beszéde tagolt, észjárása gyors. Voltaképpen ő az, aki elégedetlen a sorsával, a világgal, ami körülveszi, és ezt az életérzést plántálja bele később az öccsébe is. Egyfelől nehéz megérteni őt, hiszen a rendszer kijelölte már az útját, elvárás, hogy katona apja nyomdokaiba lépjen és hűen szolgálja a hazát, a hatalmat. Ehhez még a szükséges eszközöket is megkapja, szabadon jár-kel a laktanyában, ami az apja felügyelete alatt áll, sőt, apja felkészítvén őket az életre, megtanítja őket lőni, szinte mesterlövész szinten. A rendszer itt követi el az első hibát. Eszközt ad a kezébe a fiúknak, olyan eszközt, mellyel ellenük tud indulni, melyet komolyan kell venni. Gazdag Gyula filmje voltaképpen egy intellektuális háború. Háború a rendszer és az azt megdönteni igyekező fiatalok között. Persze, ők nem forradalmárok. Egyszerűen mások. Csalódottak, hidegek és ridegek. Szellemi üldözöttek. Érdekes és mozgalmas, ahogyan a rendező a bukást, a végkifejletet felépíti. Végig tudjuk, érezzük, hogy a fiúk terve kivitelezhetetlen, vagy tragédiába fajul a követelésük, vagy a rendszer győzedelmeskedik felettük, és megadják magukat. Mi nézők, ezt hisszük, ebben tartunk a cselekménnyel. De nem ez történik. Macska-egér harc kezdődik, és már nem a hatalom, hanem az egyes jellemrajzok szintjén. A fiúk elszánták magukat életre-halálra, a rendszer kiszolgálói szintén. Persze, furcsa ez a szó, hogy a rendszer kiszolgálói, mert a Gazdag által felvázolt jellemek, bizony nem egy torz eszme képviselőjeként lépnek fel, hanem egy ésszerű, egy vállalható morális gondolatiság mellett teszik le a voksukat. Itt bejöhet a képbe, a tapasztalatlanság, a lázadó ifjúkor és a már bölcsebb középkorúság finoman árnyalt belső harca is. Megvan ez is a filmben, ami csak még teljesebbé teszik a cselekményt összességében. Öt nap. Öt idegőrlő nap. Tizenegynéhány rémült lány, és két mindenre elszánt fiú, szinte-gyermek, összezárva, egymással farkasszemet nézve. Kint pedig ugrásra készen a hatalom. A játék egészen addig tart, amíg az egyik fél végül fel nem adja, és be nem ismeri a vereségét. Öt nap, víz és élelem nélkül, teljes idegi feszültségben. Az elvtársak jól taktikáznak, a két fiú összeroppan a súly alatt. Hiszen nem gyilkosok ők, csak mások. De, hogy mások, az már elég ok arra, hogy a rendszer nem kívánatosnak minősítse őket. „Halál vagy győzelem” – mondja a film elején a kisebbik fiú, és a nagyobbik felel rá végül. A helyzetben vezető szerepét feladván, kilép a mesterlövészek elé, céltábla gyanánt kínálva fel magát. A tűzparancs érvénybe lép, a fiú holtan terül el a padlón, közben összehangolt támadásként a rendőrök benyomulnak, a fogvatartott lányokat kimentik, a kisebbik fiút őrizetbe veszik. A hatalom fellélegezhet. Egy időre bizonyosan. Mert elnyomásban élni, mindig egy időzített bombára hasonlít, az egyén szintjén. De nem elég a hatalom ellen fordulni, ha ez bekövetkezik, akkor a hatalmat meg kell dönteni. Ehhez a két balassagyarmati túszejtő kevésnek bizonyult, de ma már a történelemkönyvekbe nem tettük embertelensége kerül be, hanem az, hogy nem féltek dönteni a sorsukról. Nem féltek dönteni a sorsukról, egy olyan világban, ahol ezt előre leírták és megszerkesztették poros, dohányszagú pártirodákban. Így vált az ő „Túsztörténetük”, a mi, (az akkori szocialista rendszerben élő magyarok) belső félelmeink leplezésére irányuló hangos kiáltásunkká. De hangjukat elvitte a szél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése