Hogyan írjunk novellát?

Bevezető

Talán maga Cervantes sem gondolta, hogy milyen messzire vezetnek majd az epikus történetmesélés szálai. Művével, (teljes címén) Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha, egy olyan modern kori stílust teremtett, melyből az epika az óta is erőt merít, építkezik. Persze, minden kornak megvannak a maga sajátosságai, így azt is mondhatjuk, és elmondhatjuk az epikáról, hogy nagyon szeret a jelenben tartózkodni, a jelenben élni. Talán ezért van az, hogy manapság a regények újra reneszánszukat élik, hogy az írott szónak ereje van és lendülete. Talán hatalma is. Nem szeretnék most törzsfejlődési rendszereket említeni, kivesézni a modern próza egyes útjait. Én csupán annyit akarok mondani és elmondani arról a témáról, amit választottam, amennyit szükségesnek tartok egy kezdő novellista számára közölni. Nincs bennem segítő szándék, tanár uras közlési vágy, enciklikákból merített szép hasonlatokkal sem kívánok élni. Egyszerű, józan szándék vezérel. Mutatni egy lehetőséget, egy elképzelést. Egy lehetséges választást.

Hogyan írjunk jó novellát? Mi is az a novella?

1. Szellemi felkészülés és felkészültség

Mint minden alkotói pozíciónak, a prózaírásnak is megvannak a maga stációi. Minden építmény az alapoktól indul. Két alapvető dologra van szükség a novellaíráshoz. Meg kell tanulni írni. Meg kell tanulni olvasni. E kettő alaptézis nélkül nem lehet tovább építkezni. Persze, modern világokban ezt (jó esetben) ingyen megkapjuk, kézhez kapjuk a társadalomtól, tehát nem sokat kell velük bíbelődni. De, ami aztán következik, az lesz az igazán érdekes. Innen, mint egy százrét futó utca, kinyílik a világ, megnyílnak ez idáig ismeretlen világok. Elindul egy rétegződési folyamat az elmén, a tudaton belül. Meglehet pressziók vagy éppen természetes kiválasztódás által, de az ember elkezd szeparálódni, elkezdi feltérképezni a saját természetét az általa fokozatosan megismert világban. Volt idő, hogy hittem abban, egyes írók, alkotók genális, örökletes, istenadta tehetséggel jöttek a világra. Némely esetben ma is tartom ezt az állításomat, de ma már jobban hiszek a munka + energia felhozó erejében. Szóval, ott tartunk, hogy írópalántánk egész becsületesen meg tanult írni, ismeri nyelvének sajátosságait, és igen sokat olvas, sokat, sokfélét. Saját gondolatai születnek. Azaz olyan gondolatok, melyeket sajátjának vél, vagy éppen egy-egy szeretett gondolatot újra értelmezni kíván. Feszítő érzés lesz rajta úrrá. Közölni akarja a világgal személyisége rejtett vagy éppen extrovertált stílusjegyeit. Megszületik benne az akarat, tollat, papírt ragad és elkezdi lejegyezni gondolatait. Lehetőség szerint nem másol, hanem újrateremt. Megszületik az első mondat. Aztán a második. Összeáll a bevezető, majd nehezebb falatként átugrik a tárgyalásra, szenved, küszködik, figyelme, igyekezete lankad, de nem adja fel. Nem adja fel, mert élvezi. A feszítő érzés nem hagyja nyugodni. Szinte mániákus éberkómában ér a befejező részhez. Megszületik az utolsó mondat, az utolsó szó. Kész van az írás. Fellélegez. Hajnalt köszönt már az éjszaka. Reggel első dolga, hogy elolvassa, újraolvassa mit írt tegnap éjjel. Borzalmasnak találja. Összegyűri, aztán mégsem dobja ki. Kisimítja a lapot, újra átolvassa és…belejavít. Igen, belejavít. Továbblép az első érzeten. Alkotó energiákat vél magában felfedezni. Szinte szomjazza a tudást. Könyveket halmoz egymásra, régi nagyok műveit, és fejest ugrik az ismert ismeretlenbe. Újra és újra így tesz, olvas, ír, javít. Olvas, ír, javít. Aztán váltogatni kezdi ezeket, ahogy a személyiségfejlődése is vagy felgyorsul, vagy adott életszakaszban lelassul. De, a folyamat már nem törik meg. Klasszicizálódik valamelyest, mértékletességre tanítja az idő. Témát keres, elemez, rákészül egy-egy írásra. Több aspektusból vizsgálja az írást és önmagát. Egyre nyíltabban vállalja, ami ő maga, énje rejtett titkaiba, sosem látott ösvényeire vezeti el az olvasót. Olyan utakra, ahová ő is félve lép fel, de mert az ismeretlent mindig vonzóvá teszi az a tény, hogy új, hogy más, hát nem restell bevallani: Igen, ez is én vagyok. Talán, ez az a pont, amikor azt mondhatja, hogy megérkezett valahová. Persze, ez a megérkezés inkább állapot, mint megnyugvás. Mint amikor megáll az ember egy ajtó előtt, fél benyitni, de tudja, hogy már egyszer, máskor, más időben ezt az ajtót is kinyitotta valaki, ha neki sikerült, akkor neki miért ne sikerülhetne? Van, hogy nem sikerül. Van, hogy nem nyílik az ajtó. De meg kell próbálni. Meg kell próbálni.

2. A saját hang, technika, stílus megtalálása és kezelése

Valahol minden író, költő, irodalmár erre tesz törekvést. Saját egyéniségének a tradíciókon való átszűrése, áramoltatása által, egy egyéni hatás megjelenítése a szövegben, amit elkövetett. Valakinek ez könnyen megy, mert istenadta tehetség, valakinek ez nagyon komoly munkát jelent, és a siker mindig kétesélyes. Nincs bevált recept arra, hogy adott habitusú alkotónak, mi az, ami a személyiségjegyéhez teljes mértékben passzol. És nem is szabad súlyozni, kategorizálni az egyes műfajok jeles képviselőit. Egy fontos dolog van. Meglegyen a belső lüktetés az emberben, a feszítő érzés, amit már korábban megneveztem. Sok esetben nem intelligencia kérdése, hogy kiből válik jó író. Gyakran az élet jelöli ki egy-egy alkotó útját, sorsát. Tolja, löki, sodorja egy adott cselekmény a Parnasszus kéklő hegye felé szegény szerencsétlent. Miért? Mert feszíti belül egy érzés. Ki akarja mondani a kimondhatatlant, kapcsolatot akar teremteni a jelennel, üzenni akar a jövőnek. Kézjegyét hagyni a porban, vízre írni a nevét. Minden egyes alkotó mögött, más sors rejtőzik. Nem stilizálható. A lényeg az talán, hogy máshonnan közelít a dolgok egésze felé. Olyat is lát, amit más nem, vagy máshogy látja, és ez már elég. A literatúra különös állatfaj. Egyfelől van egy monotonitása, másfelől állandó mozgásban van. Egyetlen más alkotó műfaj sem hasonlítható hozzá. Kevés olyan eszköze van a léleknek saját hangjának közlésére, mint az irodalom. Gondoljunk csak bele, milyen szerteágazó lehet képzeletünk, mennyire felfoghatatlanul színes, és mégis le tudjuk írni, adott értelmezésben, kontextusban. Persze, csodavárásról nincs és nem is lehet szó, de van, hogy a lélek is beleremeg egy –egy regény olvasásakor, bennakad a szó egy vers élvezete közben, könny indul a szemből, ha mélyebb vizekre evez egy dal, egy szonett. Ebben a teremtett világban még mindig: „csak az ember olvas”, éljünk emelt fővel eme kiváltságunkkal, nap, mint nap. Az irodalom (mindegy, melyik váll faját említjük) tesz minket azzá, akik vagyunk: Emberré.

3. Írjunk novellát! Egy adott novella elemzése és áttekintése, szerkezeti – gondolati olvasatban

Nézzük először a novella alapvető meghatározását:

A novella a szépirodalomhoz tartozó kisepikai műfaj, régies neve beszély. Cselekménye általában egy szálon fut, és egyetlen sorsfordulat köré épül. Legtöbbször kevés szereplő jelenik meg benne. Lezárására jellemző a csattanó. A novella név az olasz nyelvben eredetileg olyan történetet jelentett, amely a mindennapi élet új helyzeteiből és eseményeiből veszi tárgyát; ez különböztette meg az epikától, amely a köztudatban élő mondai anyagból merített. ( Forrás: Wikipédia)

Ez a meghatározást alapvetően abbéli vonatkozásában el is fogadhatjuk, hogy a kategorizálás megtörténjen. Jó, ha az alkotó tisztában van azzal, hogy az adott mű, amit elkövet, papírra vet, voltaképpen mely műfajba is sorolandó. Ez nem egy dogmatikus eljárás, inkább a zanza ellen használjuk, természetesen az alkotó szabadság elvét ez nem befolyásolja. Aki novellaírásra vetemedik, az nagyjából ilyen (az írás szempontjából fontos) technikai paraméterekben gondolkozik: Az adott mű kisepikai műfajba soroltatik, egy adott, pillanatot, történést, cselekményt próbál megragadni, nagyjából pár percnyi ritmusos olvasást kíván meg az olvasójától. Fontos, hogy ezzel tisztában legyünk, mert ha például rövidebbre vesszük, vagy éppen hosszabbra, akkor a más kisprózai kategóriába is sorolható, vagy éppen csak oda. Pár jellegzetes kisprózai műfaj: Csevegés (feuilleton), tárca, rajz, karcolat, tárcanovella, novellette, elbeszélés. Van és lehet, hogy ezek néhol összeérnek, összemosódnak, de ez nagyban ronthatja az olvasási élményt. Jó, ha a választott műfajt teljességében próbáljuk meg véghezvinni, megalkotni. Így lesz maga az írás, az alkotás is egységes, nem lesz művészieskedő, netán izzadságszagú.

Kosztolányi Dezső: Gőzfürdő c. novellájának elemzése

Ha komolyan vesszük, már pedig miért ne vennénk, hogy a novella, adott pillanatot, időszakot nagyobb intenzitással jelenít meg, mint mondjuk a regény, akkor alapvető fontosságúvá válik, hogyan indítjuk útnak novellánkat. Nem ritka az „in medias res” típusú indítás, már csak azért sem, mert megfelelő felütéssel szolgál a bevezetésnek. A novella sajátossága a hirtelenbe szaladó képi világ, egy pontos kép megjelölése, adott fókuszpont kiválasztása.

Nézzük, Kosztolányi hogyan oldja ezt meg:

„Sárszegen évekkel ezelőtt csak egyetlenegy ember tudott franciául. Ujjal mutogattak rá, mikor végighaladt a Kossuth utcán. Dr. Schlossziarik János köz- és váltóügyvéd volt ez, a híres, lelkes „kultúrember”.

Csupán három mondat és készen van a miliő, a korrajz és a jellemrajz. Egy kisvárosi ügyvéd, aki már azzal is kitűnik többi polgártársa közül, hogy beszéli a francia nyelvet. Kosztolányi arra tesz kísérletet, hogy az olvasójával egy olyan világot láttasson, amit ő maga is meg tud élni a hétköznapokban. Rengeteg ilyen élethelyzettel találkozunk, akkoriban, amikor ez az írás született, ez mindennaposnak számított. Később, tovább lép, és tovább építi a cselekményt, a választott főhős, az ügyvéd jellemrajzát. Az első tagolásban így zárja a szöveget:

„ A városi urakat mélységesen lenézte, félvállról vitatkozott velük. A vita hevében szeme szikrát hányt, orrlyukai kitágultak, mint egy ló orrlyukai, s szája véres lett, a vér lecsöpögött sárgásbarna szakállára, mikor kimondta a nagyszerű, megváltó, szent szót, mely az emberiséget egyedül boldogíthatja:

- Progresszió.”

A főhős felvette pozícióját, Kosztolányi árnyalja és egyben kiszélesíti jellemét. Készen áll a történések fókuszpontjában állni. Voltaképpen innen kezdi meg a bonyolítást. Megvan a világ, beleült a történetbe, kezdődhet a lényegi elemek taglalása. Elsőre ez így talán száraznak tűnhet, de minden irodalmi műben, megvan az oka és a miértje az egyes felvezetéseknek, és ez a novella teljességgel eleget tesz annak a kívánalomnak, hogy fokozatosan vezesse be az olvasót a történet világába.

„In media res”, határoztuk meg korábban, tehát a novella alapvetően egy aktív pillanatot, történést taglal, a szöveg állandó mozgásban van. Így is alakul a vonalvezetés, a városban gyűlést tartanak a természettudósok, több külföldi meghívott is részt vesz ezen a jelen eseményen, négy német, és egy francia. Egy francia. Ki beszél franciául Sárszegen? Dr. Schlossziarik János köz- és váltóügyvéd, kalauzolja, szállásolja el ő a híres geológust, a neves, nagybecsű vendéget. Bonyolítunk, továbblépünk. Egyre beljebb, egyre szélesebb képet kapunk a főhősről és a körötte lévő világról, de még mindig az adott fókuszpontra koncentrálva, nem lépünk át más terekbe, más fejekbe. Nagyon fontos elem, lényegi, a szöveg, a nyelvi elemek színessége. Kosztolányi grandiózus elme volt és foglalkozásszerűen űzte az írást, így elvárható tőle ez a magabiztosság. De az már zsenije sajátja, hogyan kezeli a szöveget. Hát, Pazar. Leleményes, fordulatos, színes, közlékeny, de ahol kell, meghúzza, majd szabadjára engedi újra. Játszik és élvezi. Ne feledjük ezt: Játszik és élvezi.

Az ügyvéd, a családja, a város a vendégeket várja. Az ügyvéd pozíciójához illően, a városka státuszának megfelelően. Ilyen mikrokörnyezetekben a hírverés, a magabiztosság, a hierarchikus felépítés alapvető fontosságú. A szükséges életképek után megérkezik a vendég, egy jólelkű, visszafogott álmodozó francia geológus személyében. A nyelvet nem beszéli, voltaképpen az ügyvéd sem az övét. Az ügyvéd inkább habitusának megfelelő utat választja, és a kevesebb beszéd, több cselekvés elvét gyakorolja. Ez is írói trükk, szakmai fogás. A szövegben szereplő főbb jellemrajzok ütköztetése. Létfontosságú. Máskülönben elvész a bonyolítás a szövegből, nem lesz akció, két passzív jellem nem alkot egységet. A professzor szendesége és az ügyvéd karakán mivolta remek alapot képez a két jellem közötti különbség ábrázolására. Fontos! Sosem szabad kiesni a szöveg eredeti környezetéből, még ha egyes elemek arra csábítanak, hogy kilépjen az alkotó a választott térből, közegből. Kosztolányi megtartja ezt a természetességet, és a frissen érkezett vendéget egy gyors városnézésre invitálja. De. Mivel választott jellem a városka haladó értelmiségi csoportjába tartozik, ezért így oldja meg a feladatot:

„ Ebéd után az ügyvéd a vendégébe karolt, és sétálni vitte a városba. Már eleve elhatározta, hogy nem mutatja meg a vágóhidat, a parkot, a kaszinót és Sárszeg egyéb nevezetességeit, melyekkel a városi urak az idegeneket untatni szokták. A természettudomány és pozitív világnézet harcosát olyan szórakozásban akarta részesíteni, mely valóban méltó hozzá.”

Megvan a tér, összeálltak a jellemek, zajlik a történés. A bonyolítás fokozása felé tartunk. Itt lép be a képbe a címadó kép, a „Gőzfürdő”. Az ügyvéd, mint a haladó értelmiség képviselője a gőzfürdő mámorító élményével kívánja megajándékozni a hallgatag francia tudóst. Nem tudom, ki, hogyan, mit tenne egy külföldről érkezett friss vendéggel, de mondjuk úgy, hogy ez igen meglepő húzás. Egy másik olvasatban meg nem az. Az ügyvéd meg van győződve róla, hogy jól cselekszik, a francia meg nem akar kellemetlen vendég lenni. Voltaképpen belefér a nexusukba ez a változat is. Ha jól sülne el, de nem ez történik. A geológus számára rémálommá válik a gőzfürdőben eltöltött idő, és ahogyan ez megtörténik. Némán szenved és tűr, de közben embertelen kínokat él át. Ez a novella csúcspontja. Kosztolányi minden tudását, szellemi eszközét latba veti, hogy elvarázsolja olvasóját. Újabb fontos elem! Ha egy adott világot, témát, történést vázolunk, írunk le, rendkívül fontos a hitelesség érzete az olvasóban. Nem lehet csak úgy odakenni, talmi ismeretek által a szöveget, utána kell menni, meg kell fogni a választott világot. Elemezni, a helyén kezelni. Kosztolányi bravúrt-bravúrra halmoz a fürdős jelenetben. Mivel csúcspont jelentről van szó, a jellemek ütköztetésének csúcspontja is itt történik. Igazából az előzmények által felvázolt szellemi terek súlypontozása történik meg a bonyolítás, a történet előre haladásának a függvényében. Konklúzió:

„ Már alkonyodott, mikor a száradóterembe értek, s egy mogorva szolga rájuk adta a lepedőt. Schlossziarik rendkívül meg volt elégedve. Amíg törölközött, ragyogó szemmel bíztatta vendégét:

- Progresszió.

- Progresszió – hagyta rá az.

- Kultúra.

- Kultúra – bólintott.”

Mondhatjuk, hogy ez a csúcspontja a novellának, a továbbiakban már az indítóképekben fellelt miliőt és annak sajátos erkölcsi, morális helyzetében éljük meg a befejezést. A geológus megfázik, mert a fürdőből kilépve elered egy erőteljes zápor, betegséggel küszködik, ágynak dől. Az ügyvéd védve pozícióját eltussolja az ügyet a város előtt. De alapvetően senkinek sem hiányzik olyan túlságosan a nagybecsű vendég. Morális válság – 1914, Magyarország. A geológus végül felgyógyul és jelzi, el kíván utazni. Valahol mindenki fellélegzik ettől a gondolattól. Az ügyvéd szégyenérzettől vezérelve, szinte kicsempészi vendégét a vasútállomásra. Csak nem meghazudtolni a jelent, a haladást, az erkölcsöt. Kiszínezni a józan észt, élvezni a látszat maszkos politikáját. Egy felütéssel él még a novella végén Kosztolányi, remek befejezést választ, de tartalmilag nem már nem nyúl bele a történésekbe. De ott marad az olvasóban a lendület, az íz. Remek írás, novellairodalmunk egyik stílusos, jól megírt darabja.

4. Konklúzió

Végére érve ennek a kissé hosszúra nyúlt esszének, azt állapíthatom meg, hogy én magam, mint alkotó, nem lettem okosabb ezen írás által. De azt is megállapíthatom, hogy újabb felismerésekkel, élményekkel gazdagítottam a saját és talán mások tudástárát is. Aki egy kicsit is belülről olvassa ezt a szöveget, az rá fog ébredni arra, hogy számára melyik út lett, lesz kijelölve a saját maga és az irodalom közötti személyes kapcsolatban. Mert minden út egyéni, minden út más. De mindannyian egy célért, lehetőségért haladunk előre, saját magunk által elképzelt céljaink felé. Ezt talán Ady fogalmazta meg a lehető legjobban:

„S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni,
Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.”

Így legyen mindenki az írással. Találja meg benne azt, ami örömet, gyönyörűséget okoz neki, és ezt az örömöt és gyönyörűséget, talán sikerül továbbadni, másoknak, más szellemeknek, más lelkeknek. Alkotni nem szégyen és nem dicsőség. Ellenben, hatalmas felelősség.