Végtelenbe repítő pillanat
feszült figyelem, a szó bennakad
a lélegzet érces hullámvasútján
mikor a trapézon mozdul a kéz
és a semmibe ér talán
alant végtelen mélyben
halált táncol a feketéllő por
ilyenkor védtelen a magány
ott fent, az emberi értelmen is túl
hol nincsenek szabályok
csak meg nem értett látomások
ott válik vérben oldott eszmévé
a megálmodott indulat
ott, hol sorsnak indul
néhány levegővétel, maroknyi szorítás
ahol csak a szerencse az egyetlen útitárs
s a légen mint ájult pillanat
siklik rezzenve az elárvult test
szinte lebeg a térben, úszva ténfereg
viharlámpára fűzött billegő magány
nézd, mennyire védtelen
nézd mennyire erős
hogy ízlelgeti a zuhanást
maradni, vagy menni lenne jobb
mindkettő ostoba választás
az egyik út a halálba vezet
a másik bomlasztva ébreszt végül
a korlát remeg, a kézfejen kidagadnak az erek
menne már, menne igen
a távolban kéklő fénytengerek
hívjatok, csaljatok, csábítsatok, öljetek
vegyetek karotokba, ringassatok szelíden
hisz halni sokkal, de sokkal könnyebb
mint egyedül ugrani a semmibe
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése