Farkasokkal táncoló

Vannak eszmék, amiért igenis érdemes az embernek feláldoznia önmagát. Voltak, vannak és lesznek ilyen emberek, aki így, ezen elvek szerint élnek és fognak élni. Harcos eszmék ezek, sok esetben gonosz elmék szüleményei, de vannak más példák is. Például a szabadság vágy miatti belső vagy külső harcok. Alapvető emberi jog, hogy mozgásunkban, életterünkben ne korlátozzon senki sem, és persze az is, hogy családunkat, szeretteinket szintén óvjuk és védjük a zsarnoki hatalomtól. Rengeteg pozitív vagy negatív példát tud elénk tárni a világtörténelem, de abban szinte mindenki egyetért, hogy amit az indián nemzetséggel és kultúrával szemben elkövetett a „fehér ember” az teljesen barbár, és megbocsáthatatlan cselekmény. Nincs rá szó, hogy milyen szenvedéseken mentek keresztül ezek a nációk szerte Amerikában.  Szerencsére tudunk és ismerjük ezeket a barbár, embertelen tetteket és sok esetben az elkövetőket is, és a mai kor embere ma már mindenképpen elutasítóan lép fel e hódítók, konkvisztádorok ellen. Persze, van ennél még sokkal rosszabb cselekedet is. Nevezetesen az, amikor egy adott népcsoportot szisztematikusan igáznak le, veszik el életüket, javaikat, mindazt, ami fontos volt számukra az életben. Michael Blake nagyszerű regényében ezt a véressé váló küzdelmet, viszonyt és viszályt írja meg az ő pazar mesemondó képességével. De ez nem mese. A mélyben semmiképpen sem. Itt egy kultúra hanyatlásának lehetünk szem és fültanúi. Bizony mindkettő. Mert a regényből remek film is készült Kevin Costner rendezésében, ami szinte a mozikba kerülése után kultuszfilmmé vált, egyfajta modern klasszikusnak számít. Nem tudok jobb szót találni, sem a könyvre, sem a filmre, mint azt, hogy: színes. Színek, illatok, aromák, képek ezernyi árnyalata, suttogások és sikolyok, humánum, érzelemgazdagság, kaland, humor, mozgás, csend, félelem és bátorság, mind jelen van mindkét alkotásban. A vizuális forradalom révén a film persze több emberhez eljutott, mint a könyv, de ez nem baj. Egyáltalán nem. Vannak, léteznek bűn rossz filmes adaptációk, de itt a csillagok állása folytán minden egyezett. Szerencsére. Jó időben, jó helyen lenni. Az sem befolyásolja negatívan a film megítélését, hogy a novella egyes elemeit, igen szabadon használja. Blake komancsokról ír, Costner sziú indiánokat hoz a képbe, akik Lakota nyelven beszélnek, a választott színészek valóban egyes indián törzsekhez tartoznak, van köztük irokéz, omaha vagy éppen cherokee indián. A történet hihetőségét és jellegét ez voltaképpen semmiben sem befolyásolja, csak javítja, ha lehet ilyen ostobaságot mondanom. Minden alkotó lélek siráma, hogy az adott korban, amiben és kiteljesedik művészete, jóformán tudomást sem vesz róla, és csak a későbbi korok ismerik majd el zsenijét. Blake műve, alkotása szerencsére nem erre a sorsra jut. Talán nem is, mint kimagasló irodalmi teljesítményt kell néznünk ezt az alkotást, hiszen ez a könyv bevallottan egy populárisabb, érthetőbb köznyelven íródott. Ami kiemeli a lektűrből az a mély humánum, mellyel a szerző megközelíti a témát. Eleinte könnyű haladni a történetben, mind a filmben, mind a könyvben, de idővel, akinek szeme és szíve van a dologhoz, olyan ajtókat nyit ki a lelkében, melyeket csak nagyon kevés alkotás tud megnyitni. Mindenkinek vannak személyes kedvencei, egyénileg kötődünk adott művekhez. Van, aki a szerző zsenijét, újszerűségét, elementáris erejét méltatja, van, aki az alkotás mögött álló szerteágazó, színes egyéniséget, esetleg szakmai tudást. A világ sokszínűsége folytán ezt mindig esete válogatja. Én most sem tudok mást mondani, hogy ha színe, íze van a dolognak, az megfogja az embert, hatással lesz rá, a tudatára, érzékszerveire, legyen bárhogy, de nem megy el szótlanul az adott alkotás mellett. Így vagyok én ezzel az alkotással is. Az Amerikai polgárháború idejében járunk, Észak-Amerikában. Hősünk bátor hazafi, aki éppen ebbéli mivoltában gondolja úgy, hogy ez a háború teljesen értelmetlen. Hazafi öl hazafit, itt nem lehet győztes avatni végül. Mindenki felett a halál fog győzedelmeskedni. Már itt megjelenik a szabadság eszme, még ha torzabb mivoltában is, mint amit a későbbiekben a jellemfejlődése során megél a főhős. Nem ragozom, a hadnagy szinte az öngyilkosságba menekül, de a szerencse vagy a sors végül életben hagyja. Az idegösszeroppanás szélén áthelyezését kéri, amit meg is kap végül, egy isten háta mögötti helyre küldik, arra a földre, ahol fehér ember ritkán jár, az indiánok, a sziúk lakta vidékre. Fantasztikus ötlet ez Blake-től, ezzel alapozza meg főhőse további személyes sorsát, lelki és fizikai értelemben egyaránt. Van, hogy az ember számára már ismerősnek tűnik egy táj, egy környék, pedig még sosem járt ott korábban. A hadnagy beleszeret környezetébe és annak nyugalmába. Láthatóan feloldódik, újra élvezni kezdi az életet, ahogy körötte él és mozog minden, a mezőt, a fénylő napkorong izzó látványát, a csillagfényes éjszakákat. Bár egyedül van, mégsem érzi egyedül magát. Még egy farkassal is összebarátkozik idővel. Ez is egy nagyon szép pillanat, ahogy a vadság és a félelem átadja magát az építő megismerésnek. Ahogy a környezet elkezd élni, úgy elkezd élni a környezetben lévő civilizáció is, nevezetesen az ott lakó indián törzs és a hadnagy között valamiféle különös kapcsolat kezd kibontakozni. Ez is kulcsjelenet, abból a szempontból mindenképpen, hogy a közös jövő egyik erős szála éppen itt indul el. A szabadság védelme és az indiánok általános elutasító nézete a fehér ember világával szemben. De, mint ahogy mi sem egy magyar emberen keresztül ítélünk meg egy egész nemzetet, úgy ebben a bátor és szimpatikus törzsben is akad olyan, aki a fehér emberben nem az ellenséget látja, hanem a jövő kutathatóságát. Dunbar habitusa jó alap arra, hogy közte, és az indián törzs varázslója, Vergődő Madár között elinduljon egy társalgás, egy kölcsönös megismerési folyamat.  Két világ, két ellentétes kultúra összecsapása, gondolhatnánk, ha az erőszak fegyverét tekintenénk a legalkalmasabb eszköznek, ahhoz, hogy ideges ismeretlenségbe hajszoljuk megismert jellemeinket. Ehelyett voltaképpen mi történik? Dunbar személyiségének újabb rejtett titkait tárja fel önmaga előtt, és a megismert új közeg, a kezdeti idegenkedés után befogadja, sőt a szerelem is rátalál. Újabb fantasztikus ötletként egy fehérnek született nő személyében, akit gyermekkora óta az indiánok nevelnek, és a törzs teljes jogú tagja. Dunbar végül feladja korábbi személyisége egyes stílusjegyeit, és a szabadság, az életöröm, a boldogság útjára lép a sziúk oldalán. A történet első szinten nagyjából itt ér véget. De második szinten már most felsejlik, hogy ez a boldogság nem lehet tartós. A szűkülő élettér adta lehetőségek, azt a víziót vázolják fel, hogy a törzs egész eddigi élete, történelme, kultúrája jelentős változás előtt áll. A fehér ember itt toporog a wigwamok bejáratánál, és nem éppen baráti szándékkal, hanem fegyverrel, erőszakkal teszi mindezt. Blake nem hagyja befejezetlenül történetét, a folyatás olvasható „ A Szent út” címmel. Ígéret van rá, hogy film születik ebből is, de eddig ez nem valósult meg. Addig is, amíg ez a film el nem készül, szeressük és rajongjunk ezért a két csodálatos alkotásért, ezért a két remek „produkcióért”, Michael Blake nagyszerű regénye iránt és Kevin Costner felejthetetlen alkotásáért. Hat Oscar-díj, köztük a legjobb film, a legjobb rendező és a legjobb forgatókönyv. Ez a mágikus hármas a garancia, annak a nézőnek vagy olvasónak, aki eddig még nem találkozott ezzel az alkotással. Kétlem, hogy sokan vannak ilyenek, de remélem egyre kevesebben. Shumani tutanka owachi pilama yelo. Éljenek a bölények.