A gyárban minden alacsony és szögletes. Az igazgató is ilyen.
Zömök, alacsony ember, méretes pocakjától a nadrágján majd elpattan a
gomb. Szinte kiabálva, emelt hangon beszél, recseg, mint egy gramofon,
mellé pedig hevesen gesztikulál. Nagyon igazi igazgatónak néz ki. Ezt a
képet még csak az előszobából látom, mert a menetrend itt is, mint más
nagyvállalatoknál a megszokott módon zajlik, először a titkárnőnél kell
bejelentkezni, aztán, ha tőle igent kap az ember, mehet szinte a szőnyeg
alatt csúszva, kellően meghunyászkodva a nagyfőnökhöz. Már az, aki
ilyen típus. A zöme ilyen. Anyám nem. Vidéki lány, mint Pista bácsi.
Neki csak Pista, Pistám, dirikém, direktorom. Ezer éve ismerjük mi már
egymást ezzel a gonosz kis törpével. – szokta mondani, amikor magunk
vagyunk. Nem tudom mennyire gonosz ember ez a Pista igazgató, de
törpének törpe. Én most töltöm be a tizennégyet, de máris túlnőttem,
pedig én sem vagyok égimeszelő. Mivel vár minket, így Aranka, a
titkárnők gyöngye azonnal zöld utat mutat nekünk. Tessék csak, tessék,
drága Böbém, szabad bemenni. Vigyázz vele, kissé durcás, mufurc dög,
állítólag otthon az asszony… De a mondatot már nem tudja befejezni, mert
Pista direktor úr maga siet elénk, és élénk mozdulatokkal betessékel az
irodába. Bemegyünk. Leülünk. Hellyel nem kínál, az itt nem szokás, le
kell ülni, ha széket lát az ember. Régi elvtársak között nincs helye a
protokollnak. Tényleg nincs jó színben, szinte ránk se hederít az első
pillanatokban, az ablakhoz lép, előveszi cigarettatárcáját, rágyújt,
csendben pöfékel, közben a gyárudvari mozgásokat kémleli. Épp most
érkezik egy adag szállítmány a cérnázóba, azt pakolják el a munkások.
Fiatalok mind, karjukon dagadó izom, arcukon csibészes mosoly.
Nagyhangúak, vidámak. És persze hevesen udvarolnak a kacér munkásnőknek.
Mert a legtöbbjük, még ha nem is facér, akkor is kacér. Ó, boldog nyár,
milyen könnyen bolonddá tudod tenni a szíveket! A diri továbbra is a
füstöt fújja, ránk sem hederít, majd hirtelen kikopog az ablakon,
erőteljesen, éles mozdulattal az üvegen. Odakint a mókázás megáll, a
jelennel ébredt párok szétrebbennek, akár az ijedt galambok, a munka
monoton mód zajlik tovább, már a nagyfiúk sem nevetnek, a mázsás
bálákkal a hátukon szinte rohanvást szedik lábuk a cérnázó vigyázó
szemek nélküli világába.
No, mi tetszik, Böbike. – fordul
végre felénk a rettentő rebbentő. A gyerek, hiszen tudod, mondtam már
neked korábban Pisku bácsi, én kedvenc direktorom, a nyári munka, a
Lajossal. Munka? Munka. Itt? Itt. A Lajossal? Anyám egyre fáradtabban; -
A Lajossal. A Lajos már öreg, és nemcsak a szíve hagy ki, hanem sajnos
az esze is. Nem tudna vigyázni a gyerekre, hiszen ő szorul felügyeletre.
Szuper ember lehet ez a Lajos bácsi – mormolom magam elé. Pisku bácsi,
bácsi-bácsi, te is leszel majd egyszer öreg, meg vén, meg trottyos,
magatehetetlen alak, ha máris nem az vagy! – mondja nevetve, baráti
kedvességgel a hangjában Böbe elvtársnő. A direttore összerezzen. Nem
szereti a belterjes beszédet, pláne idegenek előtt. Keményen rám veti
tekintetét, én is a szeme közé nézek. Így nézzük egymást egy darabig,
aztán megenyhül. Na, persze, leszek, leszek. Jól van, egy hónap a Lajos
mellett, udvari munka, rend, fegyelem, hasznosság. A bér háromezer
négyszáz forint, ebből lejön az ebéd, ami négyszáz forint. Van kérdés?
Nincs kérdés. Szép summa. És a munka sem tűnik túl megerőltetőnek. Nincs
kérdés, Pistám – ez már anyám hangja -, megyünk is, nem zavarunk.
Gondolom nincs akadálya, hogy máris munkába álljon a gyerek. Nincs
akadálya, mehet a munkaügyre, adatok, satöbbi, aztán majd lekísértetem
valakivel a Lajoshoz. Munkaruhát is kap, felszerelést. Reggeliztél már,
öcsike? Sajnos még nem, erre nem jutott idő. De anyám szólal meg
helyettem, azt hazudván, hogy hogyne, tele a bendő, csak nem gondolod,
hogy éhesen indul el otthonról egy ilyen fiatal, növésben lévő
szervezet. Csak nem gondolja az igazgató úr, hogy az én jó édes anyám
elfelejtett otthon hagyni annyi pénzt, amiből megreggelizhettem volna? –
gondolom hozzá. De mielőtt szóra nyílhatna a szám, anyám megragadja a
kezem, és kifelé tuszkol. Megyünk, megyünk, nem zavarunk. Engem is vár a
munka, ma galuska lesz, pörkölttel, Pistám, a kedvenced, tudom,
emlékszem. Remélem, látunk az ebédnél. És azt az öregedéssel kapcsolatos
dolgot nem gondoltam ám komolyan, te ugyanaz a hetyke, laza, fiatal
srác vagy a szememben, akit akkor, akkoriban megismertem. Szerbusz,
nyújt kezek a direktornak. Szerbusz, Böbe, semmi baj, barátok, elvtársak
között az ilyen dolgok nem okozhatnak semmiféle zavart, bántást,
haragot. De közben látom a szemén, hogy ha férfi mivoltában szenved
bántást az ember, pláne, ha direktor az illető, azért az más. A
hatalommal és a hatalomhoz sok minden jár kiváltságul, de legfőképpen a
határtalan tisztelet, amit a hatalmat gyakorló alanyi jogon követel
magának. Akkor van baj, ha ezt a követelés tárgya nem érzi magának. Anya
menjünk, majd kiengeszteled, dupla adag galuskát teszel ebédnél a
tányérjára. Megyünk. Csók, Aranka, szevasztok plakettek, szerbusztok,
avítt munkaversenyes plakátok a falon. Alig lépünk párat, és máris a
munkaügyi irodáknál járunk, itt anyám elbúcsúzik, megmutatja, melyik
ablaknál várakozzak, aztán magamra hagy. Ebédnél találkozunk. Jó. Pár
perc várakozás után nyílik az ablak és egy nyalka, fiatal lány
vörösesszőke feje bukkan elő. Gyere, int szemével, mondd kisfiú, mi
tetszik. Kisfiú, te sem vagy több mint húsz. De közben bevillan, húsznak
lenni az már felnőttkor, és a szemében én még tényleg csak egy kisfiú
lehetek. Miért jöttél, rendben, neved, rendben, címed, rendben,
beosztásod, rendben, munkaidő, rendben, ebédpénz, rendben, munkabér,
rendben. Ide kérek egy aláírást. Rendben. Szerbusz. Kilépned is majd itt
kell, tessék a munkakönyved. Rendben. Rám csukja az ablakot. Nem,
nincs rendben! Megzörgetem újra az ablakot. Kinyitja. Dühösen rám néz.
Mi nem volt érthető? A suliban is mindig visszakérdezel? Nagy
valószínűséggel nem te leszel a jövő Einsteinje, kisfiú. Nem, nem én
leszek, az tuti, de engem le, vagyis el kéne kísérni a Lajos bácsihoz.
Szerinted nekünk annyi időnk van itt, hogy embereket kísérgessünk. A
diri mondta. Neked egyszerűen csak Krébusz István igazgató úr! – javít
ki, és emeli fel a hangját. Eddig is ellenszenves volt ez a cafka, de
most már kifejezetten utálom. Láthatóan ő sem szívlel, de azért odaszól a
kollégájának. – Paca itt van? – kérdezi unottan. – Az előbb még itt
vót’… - válaszolja nyújtottan egy vélhetően a túlzott bagózási
szenvedélytől koravén női hang. A lány felkel a helyéről, és Paca
keresésére indul. Micsoda deszka, semmi melle, vörös haja fakó, mint a
széna, és a bőre is csúnyán szeplős. Tényleg nem szívlelem. Hamarosan
visszatér az ablakhoz, és a közeli ajtó felé mutat az ujjával, majd egy
erőteljes mozdulattal lehúzza a rolóablakot. Neked is szép napot.
Várakozok picit, aztán egy fekete szín, buksi fej dugja elő az orrát az
ajtó mögül. Ő Paca. Ébenfekete. Később megtudom, hogy kubai
vendégmunkás. Nem nagyon beszél magyarul, de sok mindent megért.
Állandóan dünnyög, füttyög, dudorászik. Civilben trombitás egy
nagyzenekarban. Elém lép, kezet nyújt, majd int, hogy kövessem.
Folyosókon, irodákon, tárgyalókon haladunk keresztül, úgy látszik, itt
mindenki a rövidebb utat választja, akár az életben. Végül kilépünk újra
a belső udvarra, és a felfestések nyomán elindulunk a gyár rejtettebb
végibe. Gyors léptű gyerek ez a Paca, hivatalos nevén Rubén Oviedo
Sánchez, a barátoknak csak „Mambó kölyök”. Meséli, ma már nem dolgoznak
itt kubaiak, visszamentek a hazájukba, ő is megy utánuk hamarosan, csak
befejezi az egyetemet, hamarosan államvizsgázik, jogász lesz belőle,
aztán meg ügyvéd Havannában. Tudod, mint a szivar – mutatja két ujjával,
mintha egy dohánylevelet dörzsölne össze éppen.
Meg kell vallani,
érdekes fickó. Tele van élettel, mozgással, vibrál körötte a tér,
gyorsabban, élénkebben telik a társaságában az idő. Annyira gyorsan,
hogy észre sem veszem magam előtt a kis kőházat, ami felé tartunk. Ez
lenne az – mutat rá a Mambó kölyök – Lajos bácsi birodalma. A szentély.
Ide senki sem léphet be rajta kívül, még az igazgató is csak akkor, ha
bent van éppen az öreg. Furcsa ember, nagyon furcsa. Nehéz, kőfejű –
mutat közben saját kobakjára. Ne mondj ellent neki, jobban jársz. Jó
felvezetés, kubai, ha eddig nem éreztem volna kellemetlenül magam, akkor
most már biztosan. Paca elköszön, majd visszasiet abba az irányba
ahonnan jöttünk. Bekopogok a kis-házba, de semmi válasz nem érkezik.
Biztos nincs bent az öreg, a Lajos bácsi, akiről már időközben oly sok
mindent megtudtam. Tudom, hogy szereti az italt, azt is, hogy nehéz
ember, nem könnyű kijönni vele, meg azt is, hogy régi bútordarab,
öregebb, mint maga a gyár, meg azt is, hogy… de a mondatot már nincs
időm befejezni, mert éles hangon, sebes mozdulatok során landol
mellettem egy közepes méretű vas kocsi. A színe zöld, de oldalán már
rozsdálló az anyag. Lombseprű, lapát, és egy gereblye van beletámasztva.
Alatta közüzemi szemét, cérnacsonkok, műanyag fólia, szövetzsák. A
kocsi mögött pedig maga az ember. A Lajos bácsi. Szigorúan rám néz, majd
összevonja a szemöldökét. Nem szól egy szót sem, csendben elkezdi
kiszedni a szerszámokat a kocsiból. A gereblyéért nyúlok, azt magam
veszem ki a kocsiból, közben felkapok mellé egy dudorodó, teli
szemeteszsákot. Meglepődik az akciómon. Rám néz újra. Mutatja hova
tegyem a zsákot. Előveszi kulcsait, és bebotorkál a nyár erejétől
ügyesen rejtőzködő helyiségbe. Kellemes hűvös járja át tagjaim. Ujjam
végigfuttatom a gereblyén. Talán nem is lesz itt annyira nehéz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése