Madaras

Szerettem gyereknek lenni. Sokan azt mondják erre, ők bizony nem. Én igen. Éreztem, élveztem a gyermekkor, a gyermeki lét szabadságát, vonzerejét. Azt, hogy nincs, nem létezik a holnap, meg azt is, hogy nincs tegnap, csak a jelen van, a mozdulás, a mozgás. Ami elsőnek bánat, az a nap végére már messzi távol. Egy könny sem szárad fel hamarább, mint a gyermeki könny.



Fiatalkoromban sokat voltam vidéken. A "kulcsos" gyerekeket előszeretettel küldték az elfoglalt, fontos szülők nyáridőn vidéki rokonokhoz. Jó szerencsém folytán én a nyarakat egy kellemesen egyszerű városkában (akkor még község), Kunmadarason tölthettem. Szinte minden érdektelen Madarason, és szinte minden érdekes. Elsőnek, mikor ide érkeztem csak a hatalmas felhőket, a nagyon tisztán hömpölygő kékséget vettem észre az égen. Meg a Nap sárgálló, fényes pontját. Sosem láttam még ekkorának, ilyen óriásnak a Napot annak előtte. Mintha minden idegszál, mintha minden sugár engem szólított volna, gyere, vegyél belőlünk, lélegezz, meríts belőlünk erőt, energiát. Számomra addig nem létezett az anyatermészet. Nem volt mondanivalóm neki, és nem is kaptam tőle válaszokat. De ott, akkor, a nyolcvanas évek végén, ebben a rothadó, lassan szétmálló szocializmusban, ott a roncsokon, én tudtam gyerek lenni, és felhőtlenül örülni a gyerekségemnek.


Rengeteg kép rögzült bennem. Pedig nem is volt az nagy, hosszú idő, jó esetben kettő-három nyár, és egy kevés tél. Mindig mondom, és vallom, hogy a tudattal, az éber tudattal az igazán nagy dolgok, tizenévesen történnek. Ekkor kezdtem írni verseket, érdekesebb dolgokról olvasni, elmélyülni a történésekben, és ekkor ébredtem rá, hogy milyen is az a világ, amely körülvesz igazából. Persze nem mélységében, de az bizonyos, hogy kezdtem elhagyni, elhagyogatni, kinőni a gyerekcipőm. Kunmadaras leginkább arról híres, hogy jóformán semmi sem történik arrafelé. Persze, ez így nem igaz, de valahogy ezekben az alföldi városokban éppen az a jó, hogy megáll bennük az idő. Majd húsz éve nem jártam arra, de azt bizton tudom, érzem, hogy magát, azt a perspektívát, amit akkor magamhoz öleltem, olyan féltő, lelketlen daccal, azt ma is minden bizonnyal megtalálnám. Nincs kétségem a felől, hogy ez a városka túléli a mindenkori világtörténelmet, olyan unalmasan- szelíden, igaz, de túléli.


A vonatról leszállva ki balra tér egyből azokhoz az utcákhoz ér, amelyek olyan sok örömet és nevetést adtak nekem. Porlepte útszakasz, a háttérben a téglagyár némasága, mindenhol por, cement, hatalmas homoktenger, a salétrom-szag fullasztó, a gyárak udvarán kutyatej virít, a messzi távolból monoton zúgás hallik, a laktanya. A nádas mellett széles tér, közepén kisebb tó (ma már biztosan nincs meg, kiszáradt, feltöltötték, belakták), a város szélén a cigánysor, attól beljebb "magyarok" lakta házak. (Kéretik nem pejoratív módon értelmezni ezt a mondatot, a nyolcvanas évek mondata ez) Az utcák egyszerűek, keresztirányban futnak, lazán, szellősen, néhol egymásba gubancolódnak, mint ahogy a frissen font és ropogósra sült perecek sülnek össze az évszázados kemencékben, a főtéri pékségben. Pöttömnyi, alig áruban némálló boltok szakítják meg a "köves út" futását, bennük az alaplét mámora, a kenyér és a sör, na és a tejpor, egy csomagocska csak 50 fillér. Van, aki tudja még mi az a fillér?


Keresztanyámék háza közel van a főtérhez. A vizet a kútról hozzuk, kannában. Úgy hozom a vizet, hogy kézbe veszem a kannát, lábam a kút hajtójához szorítom, így engedtetem a vizet, míg a kanna meg nem telik, aztán a fedőt visszahelyezem a kannára. A víz friss és gyöngyöző, kénes, szaga van, mint az életnek. Esténként vizet forralunk, vaskádban fürdünk, némely időben, ha rohanvást tart az ember, vagy sokan vagyunk a fürdésre, a közeli népfürdőbe megyünk, ami csak egy kis ház, benne csupán kettő fürdésre kialakított helyiség. A helyiségekben kádak, törülközők, olcsó szappan. A világítás ócska, a kis, sárga samponos dobozt féltőn rejti a félhomály. Együtt fürdünk, mi hárman, mind fiú, unokatestvérek, kicsik még. A fürdés ára tíz forint, a szappan, sampon használat plusz két forint. Hajat mosni kötelező. A fürdős néni kedves, de egyben nagyon szigorú is.

A főtéren, épp középen hatalmas szilvafa uralja a teret. Ott gunnyasztunk nyáridőn és dézsmáljuk az édes húsú ringlót. Van, aki "Jadek-et" lát ebben a képben? A közért balra, olcsó a Márkaüdítő és a Traubiszóda. Én a szőlőlevet szeretem, bé-bé. De az drága. Arra nincs pénz. Anyu háromszáz forintot adott egész hónapra, abból már kétszáz elment fagyira, lángosra és még két hét hátra van mire értem jönnek, hogy hazavigyenek. A srácoknál nincs pénz sohasem. Nincs is szükségük rá, kevéssel beérik, nem olyan elkényeztetett pesti srácok, mint amilyen én vagyok. Irány a közeli tó. Tavacska. Koszoska. Kisvárosi meredély, a fehér alsógatyám feketéllik a mocskos víztől, a többiek nevetnek rajtam, én fuldoklom. Úszni sem tudok, nemhogy fára mászni. Azért is nevetnek. Mindenhova gyalog megyünk, busz itt, bel berken nem jár, a távolság itt nem mérhető, minden karnyújtásnyira van, különben is elég szapora ide a gyerekláb.


A mozi lejjebb, a főtértől pár percnyire ásít. Szürke, szenvtelen, mint a régi tekercsek a raktárban, mint az ezeréves plakátok a falon. Mindig van hely, mindig nagy a csend. Nagybátyám, a nagy piás, randit beszél meg itt, de a lány nem jön el. Ő vár, és iszik. Én meg szenvedem. Háromszor látom a "Flashdance" című filmet, pedig alig tízévesen egyszer sem nézhetném meg. A székeken kemény fatábla, a gépházban gyufa hangja sercen, majd hatalmas kortyok zaja hallik, látod mennyire néptelen a terem? Nekem még a nagybátyám is idegen. Ha itt az este az ablak alá kiül a család. Mindenki fesztelen, mindenki mesél, mindenki magyaráz. A fiúk fociznak, én is velük. A teheneket épp most hajtják haza, lepényeket eregetnek az úton, ha belelépsz mezítláb, még érzed, meleg. Trágyalé a lélek, ha ettől az érzéstől megremeg. Az égen ruszki vadászok húznak el, hazatérnek a szerjozsák, a leninek, a lábosban újra melegszik a víz a fürdéshez, keresztanyám megkente már a vacsorához a vajas kenyeret, olyan meleg, mint ez a nyári napmeleg. Szeretem az alkonyi fényeket. Szeretem az emlékeim. A jövő esttel végül, az éj nagy, ölelő karján elalusznak a bábok, elalusznak a félelmek. Hazaérkezem, veletek, emlékek.