Kínai eső

Hua és én egy középiskolába járunk, ezen belül egy osztályba. Jövőre végzünk. Hua kínai származású, nem itt született, hanem Pekingben. Alig fél éve él itt minálunk, de szinte tökéletesen beszéli a nyelvet. Hogy miért, mitől, erre mindig kitérő választ ad. Többen sejtik az okát, de a pontosat senki sem tudja. Hua minden délután, egészen késő estig kisegít a nagyapja kifőzdéjében. Mikor, mit, amire éppen szükség van. Legtöbbször a pultban áll és kiszolgálja a vendégeket. Sokan járnak hozzájuk, népszerű a kínai kaja. Szecsuani csirke, pekingi kacsa, szezámmagos csirke, sült marha, tojásos rizs, pirított tészta, zöldséggombóc, csípős leves. Széles a választék, jók az árak. Én is gyakran eszem itt, és közben el-elnézem, ahogy Hua dolgozik. Takarékos, megfontolt mozdulatokkal tesz-vesz, meri az ételt, mossa át a pultot, hordja össze a szennyest, a mosogatnivalót. Sosem pihen. Egy kínai sosem pihen? – kérdeztem tőle egyszer. Csak annyit és addig, amíg az Isten jónak látja. – válaszolta. Hua mélyen vallásos. Így nevelték. Kérdeztem buddhizmusáról, de választ nem kaptam. Kínában sok mindenről nem lehet beszélni, főleg az egyénben rejlő saját világokról, ideákról, vágyakról, érzelmekről. Nem Kínában vagy. – feleltem neki. Ezen elgondolkozott egy percre, majd keményen megrázta a fejét. – Nem, nem ott vagyok, de Kína mindig velem van. Keveset beszél, azt is sokszor halkan. Kész csoda, hogy európai fiúval szóba állhat, mondta egyszer. Pekingi nagyanyja tiltaná, ha itt lenne, az biztos, de az anyja már felvilágosultabb gondolkodással bír, itt tanult Magyarországon, itt végezte el az orvosi egyetemet, és most itt praktizál. Gyerekorvos. Nagyon szép nő. Sudár, légies, gyönyörű hosszú fekete haját kibontva hordja, sokszor visel qipaó-t, tradicionális kínai öltözetet, de nem veti meg az európai stílust sem, hord kosztümöt, szoknyát, blézert, magas sarkú cipőt. Hua semmiben sem utánozza anyját, farmert hord, ha teheti, és rajzfilmhősökkel mintázott színes pólókat. Imádja a rajzfilmeket, abban mindig a jó győzedelmeskedik, mondja. Nagyon keveset beszél, de azt tisztán, érthetően, semmi felvett póz, semmi mellébeszélés. Őszinte, nyílt és tiszta szívű lány. Kevés ilyen van. Csoda, ha beleszeret az ember?...


Aznap esett, elég erőteljesen, szinte egész álló nap. Nem volt kedvem kimozdulni otthonról, de megígértem nagyapának, hogy átmegyek és közösen felrakjuk az új könyvespolcot. Öreg már szegény, törődött, elkél neki a segítség. És különben is, hétvége van, ráérek. Estére van csak programom, ha lesz kedv lemegyünk páran Quimby-re, lemezbemutató koncert, nem lesz rossz. Sokszor elgondolom ilyenkor, hogy milyen jó lenne, ha Hua is ott lenne. Csak úgy lenézne, nem maradna sokáig, egy picit jól érezné magát, meginna velünk, velem egy-két sört, nevetnénk nagyokat, izzadásig táncolnánk… Közben átölelnénk egymást, fognánk egymás kezét, el sem engednénk. Mélyen belenéznék abba a gyönyörű mandulavágású szemekbe, és csak annyit mondanék; köszönöm, hogy vagy Hua, hogy létezel. Ő szokása szerint erre sem válaszolna semmit, csak felnézne, az ég felé egy pillanatra, venne egy mély levegőt, formás, kerekded melle kissé megemelkedne pólója alatt, majd újra felnézne az ég sötétjébe, lehunyná szemét egy pillanatra, aztán halkan, suttogó szavakkal énekelni kezdene:

" Most múlik pontosan,
Engedem hadd menjen,
szaladjon kifelé belőlem
gondoltam egyetlen.
Nem vagy itt jó helyen,
nem vagy való nekem.
Villámlik mennydörög,
ez tényleg szerelem."

Ez tényleg az lehetne. Bennem biztosan. De vajon ő szerethet valaha is, egyáltalán. Biztosan. De hogy magyar fiút, azt biztosan nem. A tradíciók végtelen, kusza hálózata szövi át a kínai lelket, egy ilyen hóbortos magyar lélek, mint én, biztosan nem értené meg a nemet, az elutasítást, amit kapna. Saját szerelmem védelmében egy ilyen hatalmas ország, egy ilyen több évezredes kultúra ellen indulnék. Hasztalan bizonygatnám, a világ változik, Hua, minden változásban van, hamarosan az egész Földgolyó egy nemzet lesz, minden és mindenki egy közös cél felé fog haladni, egy közös cél érdekében fog munkálkodni. Ő visszakérdezne, hogy mi ez a cél, amire az én válaszom az lenne, hogy… nem tudom, nem tudom, nem tudom. És ő kinevetne, megint, majd folytatná a munkát. Mert mi az iskolán kívül csak a kifőzdében találkozhatunk. Neki ez megfelel, nekem meg sanszom sincs, hogy máshogy legyen, meg különben is, a bennem lévő gyávaság mindent képes felülírni a társaságában. Főleg azt, hogy magam legyek, az én erős önmagam, aki a való életben egészen jól teljesít, de ennek a törékeny kínai lánynak a jelenlétében teljesen leblokkol, önjáró robottá válik, és csupán a szám szélén rejtező bárgyú vigyor jelzi, hogy nagyon is jól érzem magam, ha Hua-t láthatom, de attól még jobban, ha Hua lát engem. Persze, az már előrelépés, hogy ha kikérem az ételt, és ő van a pultban, akkor kapok egy tányérnyi rákszirmot is az étel mellé, ha a papó nem figyel oda éppen, vagy sült sajtot, és ha nem úgy fogy éppen aznap a sült banán, akkor akár azt is. Hua kedvel engem, tudom. Hua képes szeretni, tudom. Hua képes lenne szeretni engem. Nem tudom. A szerelem sosem egyértelmű. Persze, abban, aki szerelmes, benne az, de a fogadó fél szerelmi hitvallása lehet teljesen más eredetű, máshonnan érkezik, és máshová tart, és csak a Jóisten tudja, hogy ez a kettő érzelmi sáv mikor és hol képes keresztezni egymást, és ha keresztezi, akkor vajon egy pályán halad majd tovább? Felettébb furcsa, és kissé szánalmas is talán, ha tizenhat évesen ilyeneken agyal az ember. De mit tehetne mást, ha útjába akad egy szerény, egy gyönyörű, egy okos, egy intelligens, egy különleges kínai lány? Nagypapa nem lakik mesze, gyalog tíz perc, gyalog, esőben, tócsákat átugrálva tizenöt perc. Az utam ilyenkor is, mint mindig az étterem előtt vezet el. Tíz óra elmúlt, már nyitva vannak. Hétvége van, tehát Hua egész nap besegít, reggel a konyhán, délelőtt a pultban, délután újra a konyhán, majd este megint kiszolgál. Este kilencig, akkor zárnak. Néha el-elnézem, ahogy ez a kis kínai család szedi a kis cókmókját munka után, a papó, az öreg kínai, akiről azt beszélik, hogy Mao elvtárs barátja volt hajdanán, de egyszer valamiért magára haragította a vezért, és tíz év kényszermunkára ítélték, ahogy szabadult onnan, a zöld határ felé vette az irányt, és meg sem állt Európáig. Hozta magával a mamát is, aki elsőre törékeny asszonynak tűnik, de tudvalevő, és ez látható is, hogy az öreg szakácsnak szava nincs a családban, az asszony hordja a nadrágot. Sokszor van ez így Kínában, de inkább az öregkorú házasoknál, amikor már kellően összedörzsöli őket az élet, és a nőnek több fény juttat az alkonyban, mint a férfiak. Tán ilyenkor már engedékenyebb is a férfi ego, ki tudja. Így hárman alkotják a munkáscsapatot, Hua anyja sosincs jelen, néha autóval értük jön, de általában gyalog mennek haza, vagy villamosra szállnak. Pár megállóra laknak a kifőzdétől, egy panelház hetedik emeletén. Hua megossza szobáját az öccsével, Jinsong-al, aki még csak tízéves, de néha már besegít a kifőzdében. Erős, mokány, nagyhangú kiskölyök, szinte mindenben a nővére ellentéte. Talán nem is egy apától származnak.

Az eső folyamatosan zuhogott, utáltam, de mit volt tenni, csendesen haladtam célom felé. Szinte csak magam elé bámulva, és a következő hatalmas pocsolyát lesve, amit majd át kell ugranom. Talán ezért nem vettem észre az alakot, akivel egymásba szaladtunk. Szerencsére csak érintettük egymást, kissé kifordult az ernyő a kezemből, de semmi komolyabb. Nyugodtan haladhattam volna tovább, ha hátra nem nézek, megnézni mégis, hogy ki volt az. Hua volt az. Ő volt az, aki sebes léptekkel haladt el mellettem. Nyoma sem volt megfontoltságnak, nem volt nála ernyő, nem védte semmi sem az esőtől. Mintás kardigánja csurom víz volt, farmerja egészen a testéhez tapadt, kis, könnyű vászon lábbelijét szinte teljesen kimosta az eső. Magányosnak és védtelennek tűnt. Ahogy elhaladt mellettem, nem is nagyon ment tovább, leroskadt a középiskola éltes, kovácsoltvas kerítésének peremére és arcát kezébe temetve csendesen sírni kezdett. Én csak álltam ott a csonka, kifordult ernyővel, nem figyelve arra sem, hogy lassan én is csuromvíz leszek. Csak álltam ott, és csendesen néztem ezt a törékeny, síró angyalt. Mérhetetlen fájdalom járta át tagjaim. Milyen mocskos a világ, ha már egy ilyen ártatlan léleknek is csak a szomorúság és a fájdalom jut. Ki, hogyan ossza el, ott fent a javakat, az érzelmeket, az örömöt, a boldogságot? Miért van az, hogy sokkal több a megbántott ember, mint az, aki valójában bántott? Az ernyőt összecsuktam, a pocsolyákra ügyet sem vetve Hua felé lépdeltem. Először észre sem vett, fel sem nézett, halkan sírt tovább, Testén aprót rezzent a zokogó fájdalom, ami átjárta tagjait, elméjét, szívét. Vagy egy percig álltam már előtte, amikor végül rám nézett. Kisírt szeme rémületet és szorongást mutatott, ajka körül csúnya vérfolt éktelenkedett. Döbbenten néztem. Még sosem láttam ilyen kiszolgáltatottnak, ilyen elesettnek, ilyen védtelennek. Észrevette zavarom, és dacosan elfordult tőlem. Már nem sírt. Leültem mellé, megfogtam a kezét. Hagyta, nem húzta el. Finom, hosszú, törékeny ujja van. Becézgetésre, védelemre termett. Elővettem zsebkendőm, feléje nyújtottam. Elfogadta. Még mindig nem szólt egy szót sem. Én sem. Nem volt helye a hangoknak. Vagy tíz percig ültünk ott méla csendben a zuhogó esőben. Senki nem járt arra, nem látott minket, nyomorunkat, csak odafent a síró ég. És bár mi nem kértük, mégis úgy érezhettük, haragos, de egyben lágyan melengető keblére ölelt minket a táj. Aztán Hua megszólalt, csak ennyit mondott, csupán egyetlen mondatot. – Tudod, nekem magyar az apám. Nem kellett szólnia többet, tudtam mindent. Sajnálom, üzentem felé a lelkemmel. Nem szóltam semmit, csak szorosan átöleltem. Aztán sokáig ültünk még ott. Két fázós, ébredő gerlepár. De szerelemre gondolni sem mertem, hiszen régóta tudom, hogy milyen kegyetlen a világ.