Pávatoll az asztalon

A taps még ütemesnek látszott, de már kezdett csendesedni, kiürülni a terem. A lelkesedés eltávozott, a darab véget ért. " Ha mi árnyak nem tetszettünk "… De, tetszettetek. Kiváltképp az a bolondos manópofa, Puck. Remek zsivány. Mondjuk, színésze válogatja, de meg kell adni ez a fiatal siheder, ott a zöld sapka alatt, jól adta a pajtást. A függöny összezár, kigyúlnak a fények, fellélegzik a terem. Indulhatunk haza, több győzelem itt ránk nem vár. Még egy utolsó intés a színpad felé, intés az őrzőkhöz, ez szokásommá vált az idők során, egy simítás a drapérián, egy koppantás a recsegő padozaton, máris monumentummá válik minden momentum. Legalábbis bennem. Aztán már lehet indulni. Kalap, kabát, kesztyű, sál. Hidegre fordult az idő, még ha a terem a júniust volt született ünnepelni.

Egyedül színházba járni fele élmény, mint ami lehetne. Hedonista alkat vagyok, így juttatok magamnak a jóból, gyönyörű partnerrel érkeztem, aki mellesleg nemcsak szép, de okos is, és pont annyira, hogy belém tudjon szerelmesedni egy időre, de annyira nem, hogy ezt az érzést hosszútávon el tudja viselni. Ki is rúgott nemrégiben annak rendje és módja szerint, de valami perverz barátságféle mégis összeköt minket az óta is, nem mellesleg a testiség mámorító érzése.
Szeretek vele lenni, mert igazán csak vele tudok párban kellemesen magányosodni, érezni, hogy ölel a világ, és benne közel érez magához egy másik biológiai elem, de mégsem bánt, kárhoztat azért, ha netán percekre magamba némulok. Ő nőben is csoda, hát, még ha férfi lenne, bizonyosan egy hadvezér jelleme vértezné, de legalább egy generálisé. Harcias alkat, harcias jellem. Jelzi, hogy él és ezeket a jeleket kellő hőfokon tudja magában tartani ahhoz, hogy ne fáradjon el a hétköznapokra ez a lángoló lelkesedés, ami benne fogant, talán már ősidők óta.

Feszült csend vár ránk kint az utcán, ólomlábakon tipegő pesti éjszaka, villamosmegálló, villamosmegállóban avítt sínek illata, fejem felett lámpafény. Ilyenkor jó, ha húszpercenként jár a 2-es villamos, sok időbe beletelik, mire bevergődünk a Blahára, még átszállás is szükségeltetik. Remek ötlet egy nemzet színházát száműzni a nemzet vérkeringéséből, és rászoktatni az embereket a városnézésre. Amúgy bevallom, igazuk van, egy hajónak a Dunához közel kell horgonyoznia. Matrózok, hajóra fel, vár rátok tengernyi betűből szőtt vitorla, rengeteg regélő ritmusba fakadt hajókötél. Legalább a külcsín és a belbecs rendben van ezen a kőből font hajón, és még kalózok sincsenek a környéken. A villamos befut kopott sínjén a megállóba, felszállunk a többi pirosló arcú álmodóval, itt senki sem rest véka alá rejteni álmait, olyan szabad-lelkű ez a város, olyan érzelmekkel teli, vagy csak én szeretem túlságosan elfogultan. Mindegy. Ma este juszt se haragszom senkire. Vacsora lesz nálam, beszélgetés, bor, mámor, kéj, bizalom, csend, együtt álmodás. Ráadásul olyasvalakivel, akit még szeretek is. Ritka madár, akár a páva, és legalább olyan szép is.

Engem néz, vizslat, fürkészi szemem. Vajon mit keres? Mindig ezt csinálja, valami transzcendens, ezoterikus hülyeség ez, meg az ősi tradíciók, hogy a szem a lélek tükre, meg efféle baromságok. Szegény, nagyon szereti ezt a játékot, én meg persze játszom vele, mert nagyon kívánom.
Ma nálam az este laza lesz, egy kis pezsgő, egy kis bor, attól máris gombolódik a blúz a kezem alatt, persze beszélünk a darabról is, és én nagyon okos leszek, okos, de kimért, tanár uras, azt nagyon szereti. Aztán egy kis tánc, valami mézédes melódia, és máris az egyik szobából a másikban vagyunk, pont ott ahol én szeretnék lenni, ahol persze titkon ő is, de a tempó számára alfa tempó ebben az olvasatban. Mindegy, nem ő a férfi. Hazudik neki szemem, a csillanások mögött nem sejlik fel a lényeg, a rettenet, hogy milyen gyáván és önzően üres vagyok, mint a csapból a pohárba ömlő víz, egyszeri, súlytalan. Nem látja, hogy már nem vagyok itt régóta. Azt hiszem, minden ember azt látja csak, amit igazából látni akar benne az akarat. Ő is így van ezzel. Eszter, tanult, okos, értelmes lány, de mégiscsak a millió része, és nem a valaki más elve mozgatja, hanem a valahová tartozás. Ezért is tudok neki ilyen szenvtelenül hazudni. Nem ért, azaz neki csupán annyi a fontos, hogy önmagát értse bennem, és ez nekem pont elég a játékhoz. Lehet, hogy a tánc ki is marad, tegnap rosszul léptem az utcán a járdáról az úttestre lépve, kifordult a bokám, ne is erőltessük, fog ez menni a nélkül is.

A kezem fogja, a tenyeremet simogatja. Az érintések szilárdsága. Újabb profán hazugság. Emberi mivoltom tisztességre tanít, és persze arra, hogy viszonozzam a mozdulatait, hiszen ma még szeretkezni fogunk, és valljuk be, csodás teste van, hülye lennék kihagyni a kínálkozó alkalmat. Így hát viszont mosoly, lég puszi, bátorító nevetés. Máris olvadozik, ma virág sem kell. Az übermensch tudat olyan óriási méretet öltött bennem, hogy nem tudom leplezni mennyire unom magam és a körülöttem felépített, szinte tökéletes világot. Ha legalább lázadó lennék, autókat gyújtanék fel, vagy templomok falára írnám nagybetűkkel: Isten halott, de még ez sem, a vegetáció és a nihil olyan mezsgyéin járok, amely már-már az elfogadást, a belenyugvást hordozza magában. Színtiszta Ivanovizmus bujkál tagjaimban. Félelmetes tudni, érezni, látni, hogy nincs holnap. Ezért is szeretnék mindennap kedvére tenni a világnak és benne a vágyaimnak, mert iszonytató érzés abban fuldokolni, hogy az álom egyszer véget ér. Hogy egyszer, talán nem is oly sokára, megszűnök uralkodni önmagam józansága felett. Azt hiszem, én vagyok az egyik legostobább ember a világon. Az igazán szánalmas ebben az, hogy ebben az ostoba mivoltomban is képes vagyok hatni a környezetemre. Felnéznek rám, tisztelnek, kedvelnek, szeretik humorom, nevetnek vicceimen, azt mondják, nem mindennapi figura vagyok, hogy jó a társaságomban lenni (!), jaj, a becsapottaknak, szánom őket teljes szívemből.

Közben már a kapualjhoz érünk, míg ezek a gondolatok, érzelmi mozgások zajlanak bennem. Eszter szinte felcipel a másodikra, a lépcsőházban a falnak dőlve csókolózunk, combját erősen az ágyékomhoz nyomja, így, egymáshoz szorosan dörgölőzve jutunk el a lakásig. Szinte kimerültem már ebben is. Kezd elszállni a lelkesedésem. Mindig ez van, ha hagyom magam; magam által befolyásolni. Az a legjobb, ha kizárom a belvilágom. Igen, a belvilágom. Más a külvilágra haragszik, és belső támaszt keres, én pedig az engem átható, átitató féktelen, pusztító melankóliára. Nem kérdés számomra a társtalanság fogalma, hiszen pontosan tudom, hogy ez egy kapcsolatban, egy interperszonális unióban elfogadhatatlan. Ez a belső magány. " Valami nagy bűnöm van, ez bizonyos "– mondja Ivanov, bennem. És én marha, vakon hiszek neki. Közben a lakás benső fénye szárnyát eregeti az idült tér vonalán, az előszobába lépve a nő azonnal ledobja magáról cipőjét, mely a kopogó esőben sárossá vált, tanult mozdulatokkal a fürdőszobából törülközőt cipel ki, megtörli kócossá vált hajzatom, bágyadt fejem, aztán saját aranyló hullámokkal teli fürtjeit.

Szerette volna, ha szeretem ezt a pillanatot, és én szerettem volna, ha megérti, hogy miért vagyok képtelen szeretni. De inkább újra a hazugság mellett döntöttem és vadul megcsókoltam.
A rítus a szerint zajlott, ahogy azt előre elterveztem. Vacsora, bor, pezsgő, még egy kis bor, halk zene tánc nélkül, összebújás. Minden flottul ment. Ez a nap sem lesz keresztre feszítésem napja – gondoltam. A hazugságok mindennapja annyira be tud épülni a tudatba, hogy a különleges alkalmak, amelyek ritkán adódnak az ember életében, már szintén hazugsággá válnak az idők során, és az ember végül csupán azt veszi észre, hogy csupán egy körforgás része, egyetlen atomnyi villanás a kihalt hómezőn, már nem egyedüli példány, csupán adat az isteni gépezetben. Szegény Kosztolányi, ha látná, milyen silány utódokkal pótolja a sors hajdani szellemét, beleborzongana.
Éjfél is elmúlt, mikor egy neszre lettem figyelmes. Valaki mintha járna a lakásban. Rossz alvó vagyok, majd minden zajra felkapom a fejem, nehezen alszom vissza utána. Kísértett ez a zaj, nem hagyott nyugodni. Pár percnyi tépelődés után kikeltem az ágyból, teljesen egyedül voltam, Eszter a szakítás óta nem hajlandó nálam aludni. Én sem erőltetem. A lakás nem nagy, nem is nagyon zegzugos. Pár pillanat és kiderül, hogy ki az ellen. A konyha felé indultam, hátha megint a szomszéd néni cirmosa talált beszökni és dézsmálni a délutáni maradékot, amit a pulton hagytam, de a hang nem onnan érkezett.

A dolgozószoba felől. Még a villany is égett. Eszter mégis meggondolta volna magát, és itt maradt éjszakára? De hiszen utálja azt a szobát, azt mondja az életünk megrontója, a szoba, ami a négy fal közé temetett, mikor a nagyregényt írtam majd egy éven át. A könyv siker lett, de a szoba megölte szerelmünket. Buta dolog, női dolog, a feladat ölte meg a szerelmünket, és az, hogy nem tudtuk felmérni egymásban hol van a helyünk. Persze ezt sosem mondtam, mondhattam volna neki, még magában kereste volna a hibát, pedig az összes bennem volt. Nem kellett volna udvarolnom neki, elcsábítani, reményeket szórni a szemébe, mert már akkor is tudtam, hogy az én utam egy igazán magányos utazás lesz. De most fény van a szobában, és fényt csak az ember gyújt. Kíváncsian, sejtelmekkel, kétségekkel telten beléptem. Senki sem volt bent, a szoba üresen lézengett, azon a pár bútoron kívül, ami már előtte is jelen volt. Talán mégis ő hagyta égve, amikor elment. Teljesen érdektelen.
De akkor mi volt az a nesz, amire felriadtam? Rosszul hallottam biztosan, belső nyugtalanságom képes hallucinációkat ébreszteni tudatomban. Az ablak nyitva. Hűsítő őszies lég surran be rajta lelkesen. A gangon koromsötét éj, szorongó homály telepedik a régi, kopottas padlózatra. A Hold, mint tejfehér nagyúr ring a kedélyes, álomittas felhők vonalán, a éj vonalán rejtező maszatnyi fény úsztatón arrébb tolja előle a csillagokat.
Minden olyan nyugodt, olyan rendezett, mi ez a nagy vihar bennem mégis?
Egy utolsót szippantok még az erős, tartalmas levegőből, tüdőmet átjárja a telt lobogás, aztán becsukom az ablakot, újra magamra zárom a minden lépésemben jelen lévő csendet. Megfordulván az íróasztalon egy korábban félbe hagyott novellám felé tér a tekintetem. Odalépek az asztal mellé, a novella utolsó lapjára teszem kezem. Valami idegen most itt, valami egész fesztelen, szokatlan öröm járja át a szobát. Nincs ez így rendben. Az utolsó lapon a kezem. A lap alatt áttetszik egy kép. Érintése puha és fesztelen. Tétova mozdulattal a lapot elcsúsztatom Egy díszes, ezer színben pompázó fényes madártoll pihen a fehérlő papíron. Nézem, elborzadok szépsége láttán. Ez lenne, ennyi csupán, amit szinte egész életem során olyan megszállottan kutattam, kerestem, célomnak tekintettem? Hiszen ez csak egy faroktoll, egy eltévedt madár hagyta itt biztosan, éppen nálam. Tudja,nálam jó helyen van. Hiszen rabmadár, rabmadárnak nem lesz gyilkosa sohasem. Egy ültömben fejezem be azt a félbehagyott novellát, hazugságok nélkül, gondtalan, fesztelen. Azóta tudom, az a madár figyel engem.