Önéletlányaim - Szerencsém, a tizenharmadik lány

Erika



Megint egyedül talált az ősz. Én ezzel a kora őszi korszakkal hadilábon állok, pedig, mint évszak, nagyon szeretem. Ő talán engem kevésbé. Ildi okos volt, még azelőtt szakított velem, hogysem meglett volna a repülőjegye, egy héttel az elutazása előtt közölte, szabad vagyok, mint a madár, arra megyek, amerre kedvem tartja. Azért volt olyan rendes, hogy egy kiadós búcsú szexel a tarsolyomban engedett utamra. Ha már vége, érjen jó véget. Ez így volt szép, ez így volt teljes. De én akkor is csaj nélkül maradtam. Ami nem is volt meglepő, mert volt már ilyen előtte, azóta meg bőven. Mégis, valahogy nem tetszett ez az állapot, meg akartam törni azt az átkot, hogy nem lehet, nem alakul ki normális kapcsolatom. Olyan, aki nem lép le, és hagyja itt az országot, nem gyógyszerezi magát az öntudatlanság állapotáig, nem megy félre, nem kavar másokkal, egyszóval, egy normális, kiegyensúlyozott kapcsolatra vágytam. Úgy éreztem készen állok rá. Ennek megfelelően haditervet készítettem. Írtam egy listát. Felírtam rá, hogy milyen nőt nem akarok. Elrettentésként közlöm veletek:
- Ne legyen nyafogós
- Ne rágja a körmét, de műkörme se legyen
- Ne fesse a haját, ha igen, ízlésesen
- Ne sminkelje agyon magát, ha próbababára vágyom, veszek magamnak
- Lehet nagyszájú, eleven, de ne legyen közönséges
- Ne legyen demagóg, legyen aktív politikailag, de ne kirekesztő, elvakult
- Fürödjön minden nap
- Mosson fogat legalább naponta kétszer
- Legyen váltó bugyi a kis táskájában
- Okos legyen
- Szép lehet, de természetes mód. Cicababák kizárva
- … stb. stb.

Vagy harminc féle indokot felsoroltam, persze ezeknek a felét sem kívántam betartani, sem betartatni, hiszen az lehetetlen. Amit nem írtam a listára, de első helyen volt a gondolataimban az volt, hogy normális nőt akarok. Semmi fakszni, semmi gikszer. Egy értelmes, természetesen, vonzó nőt, akinek jó a társaságában lenni és viszont. Higgyétek el, nem is olyan könnyű ezt végrehajtani, pláne megtalálni azt, akivel végre is lehet. Nem is sikerült. Aztán, amikor már úgy éreztem, hogy mégis…


Őszi este volt, az eső szemerkélt, mákonyos, ködfoltokkal tarkított volt a város. Filmklubból mentem éppen hazafelé, akkoriban a Ráday utcában gyűltünk össze eszmét cserélni, és megnézni egy-egy klasszikust. Én szokás szerint Fellini lázban égtem, ami azóta sem változott. Istenítem a nagyszerű Federicót. A köztéri állólámpára néztem, már nyolc óra múlt, a metró felé vettem az irányt. Egyszerre csak egy fiatal nőre, lányra lettem figyelmes, aki legalább húsz csomaggal a kezében szerencsétlenkedett a járda közepén. Mint az éppen mutatványát rontó artista, úgy működött ott. Félő volt, hogy a csomagok nagy része a nedves aszfalton landolnak hamarosan. Alig tíz méterre lehetett tőlem, kiléptem pár nagyobbat, és amikor felé nyúltam volna, hogy felajánljam a segítségem, ő éppen akkor csúszott meg a nedves, foltos betonon, és a csomagokkal együtt az ölemben csücsült. Mivelhogy hirtelen érkezett, így nem készülhettem fel rá. Szépen seggre ültem, ő meg az ölemben követett a föld gravitációs vonzása alapján. Én a vizes betonon, ő a karjaim közt, mindkettőnk kezében szatyrok és csomagok, mert közben egy pár röppályára kerülő ajándékféleséget el-elkaptam ülepemre pottyantan. Milyen más élmény juthatott volna eszembe, mint a Zöld kártyából az az ominózus jelenet, amikor a kreált pár azt hazudja a bevándorlási hivatalnak, hogy a találkozásuk alapja sok-sok összeütköző csomag tragikomédiája volt. Annyi különbséggel, hogy nekem nem volt csomagom, kivéve Camus Közönye, ami a zakóm jobb külső zsebében rejtőzött. Vagy tíz másodpercig csak ültünk ott némán, totál kussban, aztán mindkettőnkből kitört a nevetés. Szép, egyenletes, gurgulázó nevetése volt. Dallamos, játékos. Kacagtunk, nevettünk, az eső közben hullt ránk lankadatlan. A farmerom egy merő víz lett, a cipőm is beázott, a zakóm ujjából forrás indulhatott volna. Így nevettünk mi ott, aztán hirtelen abbahagytuk. Egyszerre, szinte varázsütésre. Megszólalt.

- Ne haragudj… éppen elutaz…

Ájvé! Be se fejezd, már itt sem vagyok! Utazz jól, ég veled!

- … nak a szüleim, több mint egy évre. Hozzájuk viszek át dolgokat, a lakásukba. Holnap jönnek haza, de már mennek is tovább. Most én is újra otthon lakom, drága az albérlet.

Hah, levegő kifúj. Tehát nem ő utazik. Jó, akkor még ücsöröghetünk az aszfalton. Aztán mégsem. Ritmusosan kilibbent ölemből, összeszedelődzködött, majd felém nyújtotta, a kezét, hogy felhúzzon.

- Megy egyedül is, köszönöm.
- Csurom víz lettél.
- Az.
- Sajnálom.
- Ne tedd.
- Jól áll a víz.
- Köszönöm.
- Gyere, itt lakunk két sarokra, ott megszárítkozhatsz.


És elindultunk. Megtudtam, hogy Erikának hívják, és az ELTÉ-re jár angol szakra. Jövőre végez, és tanítani szeretne. Erának a dallamos hang mellé a Jóisten még gyönyörű, hullámos barna hajat is adott, gesztenyebarna szempárt, csinos, fitos orrocskát, piros, húsos ajkakat, dús, lágy ívű szemöldököt. Meg némi szeplőt is, de ez még vonzóbbá tette. A csomagok cipelésén természetesen megosztoztunk, sztoriztunk, beszélgettünk, épp nagy történetmesélésben voltam, amikor felértünk hozzájuk. Nagy, tágas, szépen berendezett belvárosi lakásban éltek. Külön ebédlő, tágas konyha, mindenkinek saját kuckó, utcára néző ablakokkal. Egyből a fürdőszobába parancsolt, ledobatta velem a gönceim, majd beadott egy köntöst. Valószínűleg az apja egyik köntösét. Nem is köntös volt, hanem házikabát. Sosem volt még rajtam házikabát. Köntös se sokszor.


- Apa ügyvéd. Anya is. Apa már egy ideje diplomataként dolgozik. Régi vágású úriember, meg kései gyerek is vagyok.


Látja, hogy nem teljesen értem ezt miért tette hozzá. A házikabátra mutat. Ja, igen. Az ilyesmi manapság már nem szokás. Nem zavar, nagyon szép darab. Selyem? Selyem. Milyen szép a varrása. Csak bele ne szeress! – mondja nevetve. Ha a kabátba nem is, beléd biztosan. Tedd a radiátorra a nadrágod, megy már a próbafűtés, hamar megszárad rajta. Hova sietünk? Nem kell úgy sietni. A szüleid?... Csak holnap jönnek haza. Nagyszerű. Teszek fel teát. Gyümölcsös vagy hagyományos? Neked? Gyümölcsös. Nekem is. Várj. Mást előtte. Kinyitja az egyik szekrény középső, lenyíló ajtaját, és egy kisebb italbár tárul fel. Felém nyújt egy itallal teli üveget. Pálinka. Házi. Hoz a konyhából kettő kispoharat, és lehúzunk gyorsban egy-egy felest. Elől hagyom, hátha még melegednél – nevet fel. Köszi, teljesen rendben vagyok, jobban nem is lehetnék. Már csak a pipa hiányzik a számból, a kezemből az Esti Hírlap, a lábamról a mamusz. Hú, de otthon érzem magam. És milyen jól. A tea közben elkészül, kézbe kapom, mézzel, citrommal, majd a kanapéra heveredünk. Közben ő is nekivetkőzött, de mivel ő nem lett vizes, így csak én vetettem le a ruháim. Pólót visel, farmert hord, csodásan kiemelve sportos alakját. Zoknija gyerek zoknira emlékeztet, színes, játékos. Látja, hogy épp azt bámulom.


- Epres. Imádom az ilyen kis hülyeségeket.
- Semmi gond, semmi gond. Aranyos nagyon.
- Mármint mi?
- Mármint ki?
- Tessék? – kérdezi nevetve.


Lesütöm szemem, és szürcsölve a teámba kortyolok. Forró. Szinte égeti a szájpadlásom, torkom, a nyelőcsövem.

- Köszönöm a segítséget. Soha jobbkor.
- Bizony. Soha jobbkor.


Megint felnevet. Őzikés bögréje van. Tenyerével lágyan simítja oldalát. Élvezi a porcelán által átvett és leadott hőséget. Azt én is. Van bennem felvett hőség rendesen. Már csak le kéne adni…


- És egyébként van programod estére?
- Ma estére nincs. Úgy volt, hogy átjön a barátom, de…

Bazmeg. Pasija van. Hová szaladjak? El innen, el. A faterja köntösében? Házikabát. Pláne. A gatyámra sandítok. Vajon megszáradt már?
- … ma délután szakítottam vele. Tegnap este szereztem róla tudomást, hogy megcsal egy ideje valaki mással.
- A rohadék.

Megint felnevet.

- Az. De hagyjuk is, nem akarok róla beszélni.

Minő szerencse, mert én sem. Gyere, megmutatom a lakást. Okéjó. Feltápászkodunk a kanapéról, és ekkor veszem csak észre, hogy a házikabát igen rövidecske, és kilóg belőle majd mindenem, de legfőképpen az alsógatyám. Izé. Van alja is – mondja – de az biztosan nem jó rád, a papa jóval tömzsibb nálad. Ó, fater, minek annyit zabálni, most éghetek itt miattad. Oké, persze, semmi gond, menj előre, majd követlek. Egy párnát szorítok ama testtájékom környékére, és úgy követem. Ő közben folyamatosan mesél, meg persze kérdez is. Mi érdekel? Mi vonz az életben, milyen célok, milyen vágyak… Én meg szívesen mesélek neki. Az irodalom, írónak készülök. Nem mondom. De, mondom. De jó. Tényleg az. Majd megmutatom az írásaim. Majd meg. De jó. Az, nagyon jó. Közben folyamatosan röhög rajtam, és az ölemre sandít, ahol a mamája díszpárnája virít. A szobájához érünk. Meglepve tapasztalom, hogy a lakás méretéhez képest elég kicsi. Csupán egy ágy, egy íróasztal, egy könyvespolc alkotja a szobai berendezést. Meg egy nagyon színes, mintás függöny. Igazi lányszoba, de mégsem giccses. Tetszik. Ritkán járok lányszobában. Elképzelem benne, ahogy a napi rítusait hajtja végre. Reggel felkel, beágyaz, felöltözik, előveszi a jegyzeteit az íróasztalból, a könyvespolcról a könyveket. Vagy csak úgy egyszerűen délutánonként választ magának egy olvasnivalót, leül az ágy szélére egy szem almával és a könyvvel. Nagyot harap az almába, majd elmélyülten olvasni kezd. Ilyen gondolatokban fürdök, amikor hirtelen nekem szegezi a kérdést.

- Elégedett a könyvespolc felhozatalával az író úr? – kérdezi nevetve.

Végigmérem a polcot. Dugig van könyvekkel, leginkább regényekkel. Sűrű sorban sorakoznak a jobbnál is jobb művek. Móricz, Kosztolányi, Fekete István, Szabó Magda, Balzac, Dosztojevszkij, és a költők, Ady, József Attila, Tóth Árpád, Radnóti, Verlaine, Shakespeare… Ha nekem ilyen válogatásom lenne a honi és a világirodalom nagyjaiból. Vannak írók és kötetek, amelyekről még sosem hallottam, de szégyellem megkérdezni, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a bennem tobzódó, lánglelkű költőt, író urat.

- Csodás gyűjtemény, nagyon jó ízléssel lett összeválogatva.

Közben a párna természetesen még mindig a tökömön csücsül. Látja zavarom, először kuncogni kezd a látványon, majd harsogó kacagásba kezd. Ne már, ne cikizz, elég legyen már. De, ahogy a vizes járdán, úgy itt a fűtött lakásban sem tudok ellenállni, hogy ne vele nevessek, csak most nem rajtunk, hanem pusztán önmagamon. Röhögünk, a szemünkből humorkönnyek gördülnek alá. Aztán egyszerre hagyjuk abba, valami mágikus csengettyűszóra. Közben teljesen beesteledik, az utcán felkapcsolják az éjjeli világítást a közúti villanyoszlopokon. Még azért vissza-visszatér belénk némi heherészés, de már kezd enyhülni ez a vidorba hajló lázas örömködés. Magához húzza a kezem, szépen a dereka köré fonja, majd közelebb húzódik hozzám. Egészen közel. Az arcomhoz emeli arcát, tisztán ki tudom venni lélegzetét, parfümje illatát, esőtől ázott hajának samponnal kevert édeskés ízét. Megcsókolom. A párnát még mindig fél kézzel magam előtt szorítom. Megint felkacag. Hülye – szól rám szelíden, majd kiragadja kezemből a páncélnak használt textilt, és az ágyra hajítja. Csókolózunk. Finoman, édesen. Szenvedéllyel. Aztán együtt álmodunk. A meglelt éjjel, a fellelt reménnyel.