Liliána
A balatoni sellővel csúfos véget ért lamúrom után lemúr énem újabb hódításra vágyott. Mivel akkoriban ezerrel hasítottam az éjszakában a haverokkal, erre nem is kellett sokat várni. Valamikor március elején beestünk egy házibuliba, ahová természetesen egyikünk sem volt meghívva, de ismertünk valakinek a valakijét, és ez már elég ok volt, hogy bemenjünk. A buli valahol a budai hegyekben volt, a Libegő környékén, félórát kellett felfelé gyalogolni, mire megtaláltuk a házat. Természetesen az utat nem szomjasan tettük meg, egyrészt mert kurva hideg volt, másrészt mert nem megy száraz torokkal az ember házibuliba. Előkerült egy füves cigi is, aztán még egy. A jókedv fokozódni látszott, de mindez lankadóbbá vált, amikor odaértünk a házhoz. Elit gimisek fapofáncs gyülekezetébe botlottunk, akikben az életnek, a humornak, az örömnek semmi jelét nem tapasztaltuk. Halk hangon ment valami aktuális ultrafos zene, természetesen nem táncolt senki, a poharakban meg leginkább kóla volt bor helyett. Az ilyen helyzet nagyon le tudja törni az embert. De nem az én agyament barátaim. Botond és Balázs, a Király utca hősei, a budapesti belváros Casanovái akcióba lendültek. A két legrondább lányt kiválasztva a tánctér felé tuszkolták őket, a zenére oltári hangerőt vezényeltek, és bár a zene még így is nagyon tré volt, hangosan sokkal elviselhetőbb volt. Persze nálam erre rásegített a füves bor is. Mikor az ikerpár életet lehelt a buliba, akkor lépett be az ajtón Lili, Liliána. Az első dolog, ami eszembe jutott, amikor rá néztem az volt. Igen az, amire gondolsz. Aztán a második is. Mi más. Akkoriban pontoztuk a haverokkal a környezetünkben élő, vagy az utcai ismeretlen lányokat a szexusuk alapján, egytől-tízig, ciki lett volna, ha én egyből a stílussal, meg a lélekkel, meg az egyéniséggel jövök elő, pedig engem ez érdekelt igazán. Így az első vágylobbanásom után, amikor elmúlt a libidó krach, jobban szemügyre vettem Liliánát. Ez egy sellő. Szexkókusz. Vágynaszád. Tepereper. És mégsem… Ez egy… nő. Ő egy nő. Egyik barátnőmet sem láttam még előtte nőnek. Olyan igazi plakátfotós, férfit megszédítő majd megszelídítő fenevadnak. Liliben egyből éreztem ezt. Ahogy a sálat széttekerte a nyakából, ahogy a kabátján a gombokat széjjelpattintotta, ahogy levette hótól fagyos bakancsát. Mikor így, bulira vetkezett még szebb és vonzóbb látvány tárult elém. Ez egy divatmodell, bazdmeg. (Később kiderült, nem is tévedtem sokat) Lepuszizkodott a házigizdával, kiderült, hogy egy gimibe járnak, szerencsére nem ebbe a matekszakos gnóm társaságba, hanem rajzszakos. Meg ének. Igen, később énekesnő lett belőle, több ismert hazai bandában vokálozott, énekelt, de volt frontember is. Számomra is az lett. Frontember. Minden vágyam az volt, hogy valahogy a közelébe kerülhessek. De ez, mint később kiderült nem is volt annyira egyszerű. Mivel elejteni való vadam nagyon népszerű személyiség volt. Szeretem a népszerű, életvidám, nyitott, érdeklődő embereket, de ez már nekem is sok volt. A lakás nem is volt túl nagy, de nekem majd negyven percembe telt, hogy Lili mellé evickéljek valahogy. Először kizártak az erkélyre, ott tanyáztam vagy tíz percet, mire egy szexre éhes párocska, talán a „szabadban a legjobb a szex” mondás híveként be nem tessékelt újra a kecóba. Aztán a konyhában dekkoltam. Egy méretes debella beállított szendvics készítőnek, de mivel loptam a sajtot, faltam két pofára, hamarosan elzavart. A klasszikus részbe érkeztem, a fürdőbe. Itt több párocska zsúfolódott össze, zajlottak keményen a csókos ütközetek, de én nem kértem belőle, hamar kislisszoltam. Hol van a csajom? Hol? Hát, ott. Épp ahol szeretnéd, ahol számodra tökéletes. Liliána kint ült a kerti hintában. Egyedül. Cigarettázott. Kezében borospohár. Finoman löködte maga alatt a hintát, szájából finom, lebegő füstfelhők kúsztak a sötétlő ég felé. Mennyei látványt nyújtott. Annyira mennyeit, hogy rájöttem, annyira be vagyok tojva, meg sem merem szólítani. Ott álltam a szoba bensőben, a jó melegben, és kémleltem a terasz szépét. Eleinte rám sem hederített, de olyan erősen kémlelhettem, szuggerálhattam, hogy észrevett. Meg is lepődött kicsit ezen a grandiózus bambalizmuson. Szó szerint kocsányon lógtak a szemeim. Sok nőre ez rémisztően hat, ha ennyire bámulják, de Lilit mintha nem zavarta volna. Tovább löködte magát a hintán, először lágyabban, majd egyre hevesebben. A végén szinte már a felső vasat érintette lába, tisztán hallottam a vas csikorgását a tél végi fagyban. A lány szinte az egekbe szállt, és ezt nem látta más csak én. Angyal… suttogta szám. Hol a glóriád? Talán meghallhatta a fohászt, mert lassított, majd megállította a hintát. Hangosan lihegett, tüdeje zihált, sálja kibomlott nyakában, színes karkötői felcsúsztak egész a könyökéig. Megállt a hinta, ő meg felém intett. A borospohárral. Mert a bora bizony elfogyott. Senki sem szerzett be még hamarabb egy üveg bort, mint én akkor. Egy perc sem telt belé, és máris a teraszon voltam, kezemben egy üveg vörösbor, és két műanyag pohár. Közelebb léptem hozzá, ő egyből a borospoharát nyújtotta, én meg egyből töltöttem neki.
- Szereted a hintákat? – kérdezte. Vonz a magasság?
- Félek a repüléstől.
Felnevetett.
- Nem repülni kell, hanem szárnyalni…
Ezen meg én nevettem. Ez tetszett neki. Révedő tekintettel a köröttünk lévő fenyvesek havas lombját kémlelte.
- Olyan magányos vagyok, annyira magányos…
Töltöttem magamnak is a borból, és a mellette lévő hintába huppantam. Megörült érkezésemnek, fürkésző tekintettel figyelte mozdulataim. Szinte érintették bőröm azok a Himalája kék szemek. Fagyos, de egyben bizsergető érzés volt. Újra cigarettára gyújtott, majd engem is megkínált. Éltem a lehetőséggel. Csendesen borozgattunk és fújtuk a füstöt a budai, fagyos éjszakába. Egyszer csak megszólalt:
- Érdekelsz. Menjünk innen. Most azonnal. Hozod a kabátom?
Hoztam. A maradék bort is. Mentünk. Visszafelé az út csúszós volt és kanyargós. Egymásba karoltunk. Később egymásba szerettünk. Vadul csókolóztunk a fenyvesek ölelő karja közt. Vicceket meséltem, sztoriztam, ő meg sokat nevetett. Ő nem mesélt semmit, csak ölelt, bújt, hallgatott, csókolt, merengett. Éreztem, hogy még mindig szenved a magánytól. Ahogy aztán végig a kapcsolatunk során. Csak egy kis idő elteltével tudtam meg, hogy gyógyszerezi magát, és antidepresszánsokat szed. Ez megrémített, de valahogy mégis közelebb hozott hozzá. Nem akartam a megmentője lenni, hiszen annyira erősnek, életvidámnak láttam őt, mindvégig olyannak, mint amilyennek a hegyi buliban megismertem. Három hónapig tartottuk egymásban a lelket, az utolsó hónapban én már csak magamban. Sok mindent megéltünk ez alatt, tengernyi mesélni valóm lenne. Voltunk közösen Bécsben, rengeteg régi olasz filmet néztünk meg együtt, imádta Fellinit, sokat ittunk, sokat ettünk, még többet szeretkeztünk. Saját lakása volt a Rottenbiller utcában, úgy jártam fel hozzá, mintha hazamennék. Kulcsot is kaptam, polcot szereltem, vízcsapot. Szinte együtt éltünk. Ő, én és a gyógyszerek. Az elején nem tudtam, hogy ennyire függő és hogy ilyen mélybe taszítja ez a függés. A szanatóriumba én szereztem neki a beutalót, én intéztem neki el az orvossal. A cuccait is én pakoltam össze, én tettem fel a vonatra. De a visszaútra már nem egyedül érkezett. Egy férfival az oldalán. Gáspár doktor, még ma is emlékszem a nevére, olyan jó csengése volt, Dr. Helvét Gáspár, ideggyógyász. Beleszeretett a dilidokijába. Sok ilyen van. Nem tehet róla, érzések jönnek, érzések mennek, akkor tán még jobban, ha örökkön szedálva van az idegrendszer. Egyszer még találkozni akart velem. Nem adtam meg neki ezt a lehetőséget, így csak a telefonba tudta belemakogni, hogy:
- Annyira, de annyira, de annyira… köszönök mindent. Megváltoztattad az életem. Tudom, hogy tudod. Megismertem a mást, az önfeledtséget, a kortalan örömöt. Megismertem milyen magány nélkül élni. Úgy adtál, hogy nem vettél el belőlem semmit, csak hozzám adtál még dolgokat, lehetőségeket. Köszönöm a nyitást, de azt is tudom, hogy ez az új énem már nem felelne meg neked. Mert sokkal önzőbb, harciasabb, szabadabb, lázadóbb. Nem neked való a lázadás. A szárnyalás. Te mondtad, nem tudsz repülni…
Itt basztam rá a telefont. Másnap felhívtam egy sárkányrepülős klubot, és jelentkeztem egy tanfolyamra, amire aztán nem mentem el. Még sosem utaztam repülőn, félek, hogy bedöglik a technika. De lázadni a földön is lehet. Belül, izzón.
A balatoni sellővel csúfos véget ért lamúrom után lemúr énem újabb hódításra vágyott. Mivel akkoriban ezerrel hasítottam az éjszakában a haverokkal, erre nem is kellett sokat várni. Valamikor március elején beestünk egy házibuliba, ahová természetesen egyikünk sem volt meghívva, de ismertünk valakinek a valakijét, és ez már elég ok volt, hogy bemenjünk. A buli valahol a budai hegyekben volt, a Libegő környékén, félórát kellett felfelé gyalogolni, mire megtaláltuk a házat. Természetesen az utat nem szomjasan tettük meg, egyrészt mert kurva hideg volt, másrészt mert nem megy száraz torokkal az ember házibuliba. Előkerült egy füves cigi is, aztán még egy. A jókedv fokozódni látszott, de mindez lankadóbbá vált, amikor odaértünk a házhoz. Elit gimisek fapofáncs gyülekezetébe botlottunk, akikben az életnek, a humornak, az örömnek semmi jelét nem tapasztaltuk. Halk hangon ment valami aktuális ultrafos zene, természetesen nem táncolt senki, a poharakban meg leginkább kóla volt bor helyett. Az ilyen helyzet nagyon le tudja törni az embert. De nem az én agyament barátaim. Botond és Balázs, a Király utca hősei, a budapesti belváros Casanovái akcióba lendültek. A két legrondább lányt kiválasztva a tánctér felé tuszkolták őket, a zenére oltári hangerőt vezényeltek, és bár a zene még így is nagyon tré volt, hangosan sokkal elviselhetőbb volt. Persze nálam erre rásegített a füves bor is. Mikor az ikerpár életet lehelt a buliba, akkor lépett be az ajtón Lili, Liliána. Az első dolog, ami eszembe jutott, amikor rá néztem az volt. Igen az, amire gondolsz. Aztán a második is. Mi más. Akkoriban pontoztuk a haverokkal a környezetünkben élő, vagy az utcai ismeretlen lányokat a szexusuk alapján, egytől-tízig, ciki lett volna, ha én egyből a stílussal, meg a lélekkel, meg az egyéniséggel jövök elő, pedig engem ez érdekelt igazán. Így az első vágylobbanásom után, amikor elmúlt a libidó krach, jobban szemügyre vettem Liliánát. Ez egy sellő. Szexkókusz. Vágynaszád. Tepereper. És mégsem… Ez egy… nő. Ő egy nő. Egyik barátnőmet sem láttam még előtte nőnek. Olyan igazi plakátfotós, férfit megszédítő majd megszelídítő fenevadnak. Liliben egyből éreztem ezt. Ahogy a sálat széttekerte a nyakából, ahogy a kabátján a gombokat széjjelpattintotta, ahogy levette hótól fagyos bakancsát. Mikor így, bulira vetkezett még szebb és vonzóbb látvány tárult elém. Ez egy divatmodell, bazdmeg. (Később kiderült, nem is tévedtem sokat) Lepuszizkodott a házigizdával, kiderült, hogy egy gimibe járnak, szerencsére nem ebbe a matekszakos gnóm társaságba, hanem rajzszakos. Meg ének. Igen, később énekesnő lett belőle, több ismert hazai bandában vokálozott, énekelt, de volt frontember is. Számomra is az lett. Frontember. Minden vágyam az volt, hogy valahogy a közelébe kerülhessek. De ez, mint később kiderült nem is volt annyira egyszerű. Mivel elejteni való vadam nagyon népszerű személyiség volt. Szeretem a népszerű, életvidám, nyitott, érdeklődő embereket, de ez már nekem is sok volt. A lakás nem is volt túl nagy, de nekem majd negyven percembe telt, hogy Lili mellé evickéljek valahogy. Először kizártak az erkélyre, ott tanyáztam vagy tíz percet, mire egy szexre éhes párocska, talán a „szabadban a legjobb a szex” mondás híveként be nem tessékelt újra a kecóba. Aztán a konyhában dekkoltam. Egy méretes debella beállított szendvics készítőnek, de mivel loptam a sajtot, faltam két pofára, hamarosan elzavart. A klasszikus részbe érkeztem, a fürdőbe. Itt több párocska zsúfolódott össze, zajlottak keményen a csókos ütközetek, de én nem kértem belőle, hamar kislisszoltam. Hol van a csajom? Hol? Hát, ott. Épp ahol szeretnéd, ahol számodra tökéletes. Liliána kint ült a kerti hintában. Egyedül. Cigarettázott. Kezében borospohár. Finoman löködte maga alatt a hintát, szájából finom, lebegő füstfelhők kúsztak a sötétlő ég felé. Mennyei látványt nyújtott. Annyira mennyeit, hogy rájöttem, annyira be vagyok tojva, meg sem merem szólítani. Ott álltam a szoba bensőben, a jó melegben, és kémleltem a terasz szépét. Eleinte rám sem hederített, de olyan erősen kémlelhettem, szuggerálhattam, hogy észrevett. Meg is lepődött kicsit ezen a grandiózus bambalizmuson. Szó szerint kocsányon lógtak a szemeim. Sok nőre ez rémisztően hat, ha ennyire bámulják, de Lilit mintha nem zavarta volna. Tovább löködte magát a hintán, először lágyabban, majd egyre hevesebben. A végén szinte már a felső vasat érintette lába, tisztán hallottam a vas csikorgását a tél végi fagyban. A lány szinte az egekbe szállt, és ezt nem látta más csak én. Angyal… suttogta szám. Hol a glóriád? Talán meghallhatta a fohászt, mert lassított, majd megállította a hintát. Hangosan lihegett, tüdeje zihált, sálja kibomlott nyakában, színes karkötői felcsúsztak egész a könyökéig. Megállt a hinta, ő meg felém intett. A borospohárral. Mert a bora bizony elfogyott. Senki sem szerzett be még hamarabb egy üveg bort, mint én akkor. Egy perc sem telt belé, és máris a teraszon voltam, kezemben egy üveg vörösbor, és két műanyag pohár. Közelebb léptem hozzá, ő egyből a borospoharát nyújtotta, én meg egyből töltöttem neki.
- Szereted a hintákat? – kérdezte. Vonz a magasság?
- Félek a repüléstől.
Felnevetett.
- Nem repülni kell, hanem szárnyalni…
Ezen meg én nevettem. Ez tetszett neki. Révedő tekintettel a köröttünk lévő fenyvesek havas lombját kémlelte.
- Olyan magányos vagyok, annyira magányos…
Töltöttem magamnak is a borból, és a mellette lévő hintába huppantam. Megörült érkezésemnek, fürkésző tekintettel figyelte mozdulataim. Szinte érintették bőröm azok a Himalája kék szemek. Fagyos, de egyben bizsergető érzés volt. Újra cigarettára gyújtott, majd engem is megkínált. Éltem a lehetőséggel. Csendesen borozgattunk és fújtuk a füstöt a budai, fagyos éjszakába. Egyszer csak megszólalt:
- Érdekelsz. Menjünk innen. Most azonnal. Hozod a kabátom?
Hoztam. A maradék bort is. Mentünk. Visszafelé az út csúszós volt és kanyargós. Egymásba karoltunk. Később egymásba szerettünk. Vadul csókolóztunk a fenyvesek ölelő karja közt. Vicceket meséltem, sztoriztam, ő meg sokat nevetett. Ő nem mesélt semmit, csak ölelt, bújt, hallgatott, csókolt, merengett. Éreztem, hogy még mindig szenved a magánytól. Ahogy aztán végig a kapcsolatunk során. Csak egy kis idő elteltével tudtam meg, hogy gyógyszerezi magát, és antidepresszánsokat szed. Ez megrémített, de valahogy mégis közelebb hozott hozzá. Nem akartam a megmentője lenni, hiszen annyira erősnek, életvidámnak láttam őt, mindvégig olyannak, mint amilyennek a hegyi buliban megismertem. Három hónapig tartottuk egymásban a lelket, az utolsó hónapban én már csak magamban. Sok mindent megéltünk ez alatt, tengernyi mesélni valóm lenne. Voltunk közösen Bécsben, rengeteg régi olasz filmet néztünk meg együtt, imádta Fellinit, sokat ittunk, sokat ettünk, még többet szeretkeztünk. Saját lakása volt a Rottenbiller utcában, úgy jártam fel hozzá, mintha hazamennék. Kulcsot is kaptam, polcot szereltem, vízcsapot. Szinte együtt éltünk. Ő, én és a gyógyszerek. Az elején nem tudtam, hogy ennyire függő és hogy ilyen mélybe taszítja ez a függés. A szanatóriumba én szereztem neki a beutalót, én intéztem neki el az orvossal. A cuccait is én pakoltam össze, én tettem fel a vonatra. De a visszaútra már nem egyedül érkezett. Egy férfival az oldalán. Gáspár doktor, még ma is emlékszem a nevére, olyan jó csengése volt, Dr. Helvét Gáspár, ideggyógyász. Beleszeretett a dilidokijába. Sok ilyen van. Nem tehet róla, érzések jönnek, érzések mennek, akkor tán még jobban, ha örökkön szedálva van az idegrendszer. Egyszer még találkozni akart velem. Nem adtam meg neki ezt a lehetőséget, így csak a telefonba tudta belemakogni, hogy:
- Annyira, de annyira, de annyira… köszönök mindent. Megváltoztattad az életem. Tudom, hogy tudod. Megismertem a mást, az önfeledtséget, a kortalan örömöt. Megismertem milyen magány nélkül élni. Úgy adtál, hogy nem vettél el belőlem semmit, csak hozzám adtál még dolgokat, lehetőségeket. Köszönöm a nyitást, de azt is tudom, hogy ez az új énem már nem felelne meg neked. Mert sokkal önzőbb, harciasabb, szabadabb, lázadóbb. Nem neked való a lázadás. A szárnyalás. Te mondtad, nem tudsz repülni…
Itt basztam rá a telefont. Másnap felhívtam egy sárkányrepülős klubot, és jelentkeztem egy tanfolyamra, amire aztán nem mentem el. Még sosem utaztam repülőn, félek, hogy bedöglik a technika. De lázadni a földön is lehet. Belül, izzón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése