Ildiana
1996 áprilisában újjáéledt a korábbi zenekarom. Vagy három évvel azelőtt csörömpöltünk egymással egy keveset, igazi garázs rock zenekar voltunk. Egyetlen fellépésünk volt, a Gruber Ildi születésnapján, elektronika meg erősítők nélkül persze, igazi unplugged műsor keretében. Játszottunk vagy öt számot, ebből kettő volt saját, a többi feldolgozás. A szövegeket én írtam, a zenét Tamás barátom, már ha nem éppen lopott kottából dolgozott, mert valahogy mindig olyan Nirvana beütésűek, jellegűek voltak az akkordok. De ez zavart minket a legkevésbé. Az már inkább, hogy nem voltunk valami tehetségesek. Az ének részét én vállaltam magamra, ez már megadta az alaphangot, hogy ne legyünk jók. Igaz, hogy még így sem én voltam a legrosszabb a zenekarban. A dobosunk. Kettő normális, egybefüggő ütemet nem tudott előcsalni a szerkóból. Nem csoda, hogy abbahagytuk olyan hamar. De most mégis összeálltunk újra, leporoltuk a hangszereket, és mit ad isten, a fő ok az volt, hogy a Gruber Ildi újfent születésnapi bulit rendez. Nevezetesen a tizennyolcadikat, és azon nekünk mindenképpen ott kell lennünk, meg vinni a hangulatot, mert a három évvel ezelőtti bulit még mindig sokan emlegetik, hiszen az volt a legjobb, és senki sem érti, hogy miért nem futott be végül a The Violin. Mi pontosan értettük, tudtuk. Nem voltunk mi annyira jók. Ja, a nevet én adtam a bandának. A hegedű. Közünk nem volt hozzá, hiszen egyik dalunkban sem szólalt meg ez a hangszer, vagy írtuk volna bele egy nótába, de jól hangzott, és még egy skiccet is készítettünk róla, az is jól nézett ki. A srácok kicsit művészinek tartották, de Tamásnak tetszett, és mivel nála próbáltunk, így ő volt a döntnök. Akinek helye van, hatalma is van. Na, szóval, a buli májusban volt, mi épp április elején alakultunk újjá, kemény egy hetünk volt rá, hogy összehozzunk valamit. Össze is jöttünk egy próbára, és be kell, valljam, ennyi időnek a távlatából, az mellett, hogy nem ment rosszul még élveztük is. Ez lelkesítően hatott ránk, így azonnal elmentünk berúgni egy nagyot. Az is jól sikerült. El is döntöttük, hogy több próbát nem is tartunk, egyrészt azért, mert kurva jók vagyunk, másrészt azért, mert Tamás nagyanyja kipaterolt minket a kecóból. Nem volt szívbajos az öreglány, Bubu dobszerkóját kapta fel elsőnek és vágta ki a gangra. Csak úgy nyekkent a cin az aszfalton. Olyat csörrent, mintha cirkusz érkezett volna a városba. Amikor az én gitárom kapta fel, kissé megijedtem, de azt nem csúsztatta végig a keramiton, csak letette az ajtó elé. Nem értem miért tartotta elviselhetetlennek, hogy egy másfél szobás belváros kis lakás gyerekszobájában próbáljon egy rockzenekar. Nem volt fogékony az újra az öreglány, Margit néni. Viszont áldott jó szíve volt, amikor kibaszott minket, még kutyafuttában lekevert egy hatalmasat az unokájának, viszont később megkínált süteménnyel. Túrós pitével. Kétszer vettem belőle annyira finom volt.
Az affér után ugyan kissé elkeseredtünk, de nem adtuk fel, levittük a cuccokat a sufniba, próbálnunk már úgysem kell, a buli napján meg érte jövünk a kis Barkasszal, bepakoljuk, aztán annyi. Így is történt. Ótvar szar, régi és ócska volt az a kisteherautó. A buli Budán volt, így át kellett caplatnunk Angyalföldről, fel, egészen a Moszkváig. Az elején még semmi gond nem volt, bár ugyan csak a hármast vitte a verda, azért szépen elevickélt a körútig. A Margit-híd előtt támadt kedve kilehelni a lelkét. Mindezt péntek délután, öt órakor, a legnagyobb csúcsforgalomban. Egy percig csak ültünk némán, kezünkben a hangszerek, lábunk alatt négy rekesz sör. Aztán felnevettünk. Egyszerre. Egy kibaszott nagyot. Felváltva röhögtünk a helyzeten. Jöttünk volna inkább riksával, vagy elefánttal, bazmeg – mondta Tamás, a zenekarvezető. Ezen is jót röhögtünk. Kinyitottunk négy üveg sört, betoltuk se perc alatt, kitántorogtunk a Barkácsból, és elkezdtük tolni a hídon, Buda irányába. Ott és akkor, azt hiszem megdöntöttük, „az egy perc alatt a legtöbb kurva anyázás” világrekordját, mert természetesen stílusosan a híd közepén toltuk a lerobbant kisteherautót. A kocsiban néha megrezzent egy-egy cin, olyan hatást keltve, mintha egy rezes banda vonulna át a hídon. A felénél megálltunk, és ittunk még egy sört. Olyanok voltunk, a lemenő alkonyi fényben, mint a nemtörődöm, részeg görög istenségek. Végül csak átevickéltünk valahogy, és mivel senkinél sem volt mobiltelefon, nem is volt még nekünk, létezett már, de kibebaszott drága dolog volt, és volt vagy négy kiló az aksival együtt. Jó, ebben az időben már voltak maroktelefonok is, de még nem terjedt el annyira. Jobb dolgunk nem lévén, stoppoltunk. Már többször megfigyeltem, ha bajba kerülsz, de van elég sör nálad, a szerencse melléd áll. Így is történt. Lestoppoltuk Pista bácsit meg a teherautóját. Egy szintén öreg és szakadt IFÁ-t. De ez mégis működött, még ha majd szét is akart esni. Szerencsénkre az öreg szerette a sört, és nem volt ellenére, hogy elvigye a cuccainkat egy rekesz Steffl ellenében. Mit lehet tenni? Mi is beszoptunk majdnem egy rekesszel, neki is megy egy, majd a buliba maximum kettővel viszünk. Mi fizettük, mi döntünk a sorsáról. Hangszerek, sör, Barkaszból ki, IFÁ-ra fel, én az Imivel hátra, fogni, vigyázni a cuccokra, Tomika, Bubu előre boldogítani az öreget, meg mutatni a címet. Nem telt bele félóra és ott voltunk a buli helyszínén. Tisztességesen fennhagytuk a láda sört István iszákos úrnak, gyorsan leszedtük a hangszereket, és becsöngettünk. Aztán egyszerre ugrottunk hátra. Mert a kapu nyitva volt, és ez nagyon invitálónak hatott, az a négy dobermann, aki felénk közelített, futva és morogva, már kevésbé. Na, bazmeg, itt a sör nem segít… - súgta a fülembe, Imike, és baromira igaza volt. Kutyacsont meg éppen nem volt nálunk. Ekkor meghallottuk a hangot. Ildiana dallamos, csengő-bongó hangját. – Rocco, Simi, Beni, Nyugi, állj! Vissza, ide hozzám! – mondta ezt akkor, amikor Nyugi épp azzal volt elfoglalva, hogy melyik bokámat kóstolja meg először. De a dögök szerencsére hallgattak rá, és visszavonulót fújtak, mi meg kissé nehézkesen, de feltápászkodtunk a földről. Akkor láttam meg újra. Három év után. Ildianát. Hogy miért ez a hülye név? Mert megrögzötten rajongott Indy Jones-ért. Nem vicc. Odáig ment, hogy a nagy európai Indy Jones klub alelnöknek választotta, vagy mi a szarnak, és kapott Indy kalapot, meg ostort, meg efféle kegytárgyakat. Mindezt Stockholmban. Egy vadállat volt a nő Indiana Jones ügyben. Másban egyébként nem. Ebbéli megszállottsága mellett más beütése nem volt. Mindenkinek kell valami, ami igazán megmozgatja. Nekem ez volt, van és lesz az írás. Meg a zene is ilyen volt akkoriban, igaz az csak rövid ideig. Hú, jól nézett ki az, Ildi! Apám, azok a dudák. Régen is nagy volt neki, de az elmúlt három év kifejezetten jót tett a cickóknak, hogy a méretük még stabilabbá válhasson. Mint két érett mangó. Mit mangó. Kisdinnye. Közepes. Nagy, ízletes görög. Ah, csuda cickók voltak azok. Áldom az eget, hogy később közelebbről is megismerkedhettem velük. Mikor a kutyák eltakarodtak, ő lejött közénk, szétcsókolt minket, annyira örült nekünk, majd megmutatta, hol tudunk lecuccolni. A buli egyébként már elkezdődött, de még nem voltak sokan. Kérdeztem mennyien lesznek. Nem sokan, nem sokan. Száznál nem leszünk többen. Száz? Baszod, egy-egy híresebb rockzenekar első, bemutatkozó koncertjén nem voltak ennyin, de jók vagyunk. Kaptunk helyet, kaptunk piát. Ildi sürgött-forgott, mindig is a középpontbélinek érezte magát, így teljesen jól állt neki ez a szerep. Nekem, így Lili után, pont egy ilyen lányra lenne szükségem. Ezt éreztem, amikor láttam, hogyan, miként létezik térben és időben. Egy kis idő után rendesen beindult a házibuli, pár óra elteltével úgy éreztem, hogy telt keblű csodám bizony alaposan alálőtte ezt a százas értékhatárt. Ha nem is kezdtük el kirúgni a ház oldalát, vagy lebontani az alapokat, azért elindult az egymás közötti préselődés rendesen. Persze, ezt lehet, hogy az egyre növekvő alkoholfogyasztás számlájára kellene írni. Közeledett éjfél, és közeledett a mi kis előadásunk. Hangoltunk egy nagyot a lányszobában, és a nappali felé vettük az irányt. Ildi közvetlen előttünk ment, úgy riszálta a farát, hogy szinte az arcomban éreztem azokat a finom, izmos, feszes domborulatokat. Hőhullámaim voltak, de nem az italtól. Eldöntöttem, ez a csaj kell nekem, megszerzem magamnak, még ha csak egy éjszakára is. Bementünk a zsúfolt nappaliba, óriási volt a tömeg, összezsúfolódtak vagy ötvenen, hatvanan, Ildiana hangos szóval bejelentett minket, mi meg azonmód a húrok közé csaptunk. Jól indultunk, Elvisszel. Aztán egy kis Ramones, Guns, Kispál, Nirvana. Végül egy saját dal. Hadd ne idézzem, annyira gyermeteg volt, hogy ennyi idő távlatából is fáj. De szerencsére ki kamara koncertünk közben is rendesen fogyott az ital, így a végén, akárcsak három évvel korábban, tapsvihar közepette távoztunk. A nép őrjöngött, hurrázott, de mi, ott a nappali közepén, két kanapé közé feszítve tudtuk, hogy ez a csúcspont. Ez volt a The Violin búcsúkoncertje. Ahogy beszéltük később, mindig is így képzeltük. Csak Bubu gondolta másképp. – Mit így, baszod? Csendélet festmények voltak a falon, meg egy nagyi ezeréves fotója, amint cseresznyét majszolgat. Hát, tényleg csodás pillanat. Kurvára csodás. Leintettük. Ő volt közöttünk a legkevésbé művészi hajlamú egyéniség.
A koncertet letudtuk, a zsugát elpakoltuk a garázsba, Ildim, édesem, drágaságom azt mondta, hogy akkor jövünk érte, amikor akarunk, nem sürgős. Most pedig bulizzunk! – szólt ránk hangosan. És mi buliztunk. A javából. Tamásom se perc alatt becsajozott, igazán jóképű, jó fellépésű gyerek volt a rohadékja, Imike összeakadt valami tarisznyás okoskával, Bubu meg leginkább még tovább piálni akart, ahogy elnéztem az ábrázatát. Basszus, az a leghülyébb tag a világon, aki egy buli házigazdáját próbálja felszedni, mindezt annak a tizennyolcadik születésnapján. Ez a kretén, ez voltam én. Természetesen sosem találtam egyedül, ide rohant, ezzel beszélgetett, azzal táncolt, evett, ivott (jó sokat), vécézett, drámázott, sírt, nevetett, szájon csókolta a barátnőjét, smárolt vagy három sráccal, öt meg széttapizta. És én mindezt végignéztem, végtelenségig dudorodó nadrágban. Aztán szép csendben ránk telepedett az éj, és eljött a hajnal. A buli csendesebbre váltott, sokan hazamentek, vagy kiütve, horkolva durmoltak a padlón. A zene még szólt, de már nem a buli zenék, hanem az érzelmes lassúk, néhányan még egymásnak dörgölőztek a tánctéren, de a party már készült kilehelni a lelkét. Ekkor vesztettem szem elől az Ildit. A csendben, az unalomban. A pörgésben mindvégig követtem szememmel, és amikor itt lenne a lehetőség, eltűnik a szemem elől. Kezdtem mérges lenni magamra. Ekkora lúzer nem lehetek. Felhajtottam a söröm, és elindultam megkeresni. Sehol sem találtam. De ez így legyen igaz, sehol sem volt abban a kibaszott, hányás és punci szagú lakásban. Lebotorkáltam az erkélyről, Rocco, Simi, Beni, Nyugi szerencsére már aludt, vagy legalábbis úgy tettek, mert simán elsétálhattam mellettük. Megálltam a garázs előtt. Egy félig telt pezsgősüveggel volt kitámasztva az ajtaja. Elvettem az üveget, majd belöktem az ajtót. Ott feküdt ő. A dobszerkón, és Tomika gitárjával játszadozott. Nem úgy, ahogy Tomi szokott. Szóval értitek. Belekortyoltam egy nagyot a pezsgőbe, majd beljebb léptem. Úgy tett, mint aki észre sem vett. Kéjesen nyögdécselt. Még közelebb léptem. Rám nézett. Magához húzott. Megfogtam az e-dúrt, aztán a g-pontot. Felszakadtak a gátak. Csókoltam, szerettem, egy szó nélkül. A levegő hideg volt és csípős. Az öle meleg és ölelő. Egy kis idő után elfogyott a pezsgő, egy kis idő után elfogytam én is. Felkelt, és ránk terített egy ócska plédet. Ne haragudj, nem túl szép és igényes, a nagyi használja a cseresznyeszedéshez. Igen, láttam a képet, nagyon jó, csodás nagyagyán lehet. Felnevetett. Mit nevetett, röhögött. Aztán lázasan szájon csókolt. Én vissza. Még egy csodás kör következett. Aztán reggelig beszélgettünk. Mindenről, ami jött. Szóba került Indy is. Kész szerencse, hogy én is nagy rajongója voltam ennek a megveszekedett archeológusnak. Közben Nyugi szép csendben besomfordált a garázsba. De már nem megharapni akarta a bokám, hanem megnyalni. Mikor ezzel megvolt, leheveredett elénk, mi meg egymásba bújva, elaludtunk végül. Nyugi őrizte álmunk. Ettől fogva, Ildiana és én, jártunk. Egészen az őszig, amikor is kiköltözött Floridába. Ha jól emlékszem ő már a harmadik csajom volt, aki lelécelt ebből az országból. Azért az vigasztal, hogy egyik sem miattam. Ildivel barátságban váltunk el, a búcsú szex éjszakánk is felejthetetlen volt. A mai napig felemlegetjük, ha nagy ritkán sikerül összefutnunk egy kávéra. Bizony, semmi pezsgő, semmi mámor. Egy kétgyermekes ügyvédnő ritkán pezsgőzik.
1996 áprilisában újjáéledt a korábbi zenekarom. Vagy három évvel azelőtt csörömpöltünk egymással egy keveset, igazi garázs rock zenekar voltunk. Egyetlen fellépésünk volt, a Gruber Ildi születésnapján, elektronika meg erősítők nélkül persze, igazi unplugged műsor keretében. Játszottunk vagy öt számot, ebből kettő volt saját, a többi feldolgozás. A szövegeket én írtam, a zenét Tamás barátom, már ha nem éppen lopott kottából dolgozott, mert valahogy mindig olyan Nirvana beütésűek, jellegűek voltak az akkordok. De ez zavart minket a legkevésbé. Az már inkább, hogy nem voltunk valami tehetségesek. Az ének részét én vállaltam magamra, ez már megadta az alaphangot, hogy ne legyünk jók. Igaz, hogy még így sem én voltam a legrosszabb a zenekarban. A dobosunk. Kettő normális, egybefüggő ütemet nem tudott előcsalni a szerkóból. Nem csoda, hogy abbahagytuk olyan hamar. De most mégis összeálltunk újra, leporoltuk a hangszereket, és mit ad isten, a fő ok az volt, hogy a Gruber Ildi újfent születésnapi bulit rendez. Nevezetesen a tizennyolcadikat, és azon nekünk mindenképpen ott kell lennünk, meg vinni a hangulatot, mert a három évvel ezelőtti bulit még mindig sokan emlegetik, hiszen az volt a legjobb, és senki sem érti, hogy miért nem futott be végül a The Violin. Mi pontosan értettük, tudtuk. Nem voltunk mi annyira jók. Ja, a nevet én adtam a bandának. A hegedű. Közünk nem volt hozzá, hiszen egyik dalunkban sem szólalt meg ez a hangszer, vagy írtuk volna bele egy nótába, de jól hangzott, és még egy skiccet is készítettünk róla, az is jól nézett ki. A srácok kicsit művészinek tartották, de Tamásnak tetszett, és mivel nála próbáltunk, így ő volt a döntnök. Akinek helye van, hatalma is van. Na, szóval, a buli májusban volt, mi épp április elején alakultunk újjá, kemény egy hetünk volt rá, hogy összehozzunk valamit. Össze is jöttünk egy próbára, és be kell, valljam, ennyi időnek a távlatából, az mellett, hogy nem ment rosszul még élveztük is. Ez lelkesítően hatott ránk, így azonnal elmentünk berúgni egy nagyot. Az is jól sikerült. El is döntöttük, hogy több próbát nem is tartunk, egyrészt azért, mert kurva jók vagyunk, másrészt azért, mert Tamás nagyanyja kipaterolt minket a kecóból. Nem volt szívbajos az öreglány, Bubu dobszerkóját kapta fel elsőnek és vágta ki a gangra. Csak úgy nyekkent a cin az aszfalton. Olyat csörrent, mintha cirkusz érkezett volna a városba. Amikor az én gitárom kapta fel, kissé megijedtem, de azt nem csúsztatta végig a keramiton, csak letette az ajtó elé. Nem értem miért tartotta elviselhetetlennek, hogy egy másfél szobás belváros kis lakás gyerekszobájában próbáljon egy rockzenekar. Nem volt fogékony az újra az öreglány, Margit néni. Viszont áldott jó szíve volt, amikor kibaszott minket, még kutyafuttában lekevert egy hatalmasat az unokájának, viszont később megkínált süteménnyel. Túrós pitével. Kétszer vettem belőle annyira finom volt.
Az affér után ugyan kissé elkeseredtünk, de nem adtuk fel, levittük a cuccokat a sufniba, próbálnunk már úgysem kell, a buli napján meg érte jövünk a kis Barkasszal, bepakoljuk, aztán annyi. Így is történt. Ótvar szar, régi és ócska volt az a kisteherautó. A buli Budán volt, így át kellett caplatnunk Angyalföldről, fel, egészen a Moszkváig. Az elején még semmi gond nem volt, bár ugyan csak a hármast vitte a verda, azért szépen elevickélt a körútig. A Margit-híd előtt támadt kedve kilehelni a lelkét. Mindezt péntek délután, öt órakor, a legnagyobb csúcsforgalomban. Egy percig csak ültünk némán, kezünkben a hangszerek, lábunk alatt négy rekesz sör. Aztán felnevettünk. Egyszerre. Egy kibaszott nagyot. Felváltva röhögtünk a helyzeten. Jöttünk volna inkább riksával, vagy elefánttal, bazmeg – mondta Tamás, a zenekarvezető. Ezen is jót röhögtünk. Kinyitottunk négy üveg sört, betoltuk se perc alatt, kitántorogtunk a Barkácsból, és elkezdtük tolni a hídon, Buda irányába. Ott és akkor, azt hiszem megdöntöttük, „az egy perc alatt a legtöbb kurva anyázás” világrekordját, mert természetesen stílusosan a híd közepén toltuk a lerobbant kisteherautót. A kocsiban néha megrezzent egy-egy cin, olyan hatást keltve, mintha egy rezes banda vonulna át a hídon. A felénél megálltunk, és ittunk még egy sört. Olyanok voltunk, a lemenő alkonyi fényben, mint a nemtörődöm, részeg görög istenségek. Végül csak átevickéltünk valahogy, és mivel senkinél sem volt mobiltelefon, nem is volt még nekünk, létezett már, de kibebaszott drága dolog volt, és volt vagy négy kiló az aksival együtt. Jó, ebben az időben már voltak maroktelefonok is, de még nem terjedt el annyira. Jobb dolgunk nem lévén, stoppoltunk. Már többször megfigyeltem, ha bajba kerülsz, de van elég sör nálad, a szerencse melléd áll. Így is történt. Lestoppoltuk Pista bácsit meg a teherautóját. Egy szintén öreg és szakadt IFÁ-t. De ez mégis működött, még ha majd szét is akart esni. Szerencsénkre az öreg szerette a sört, és nem volt ellenére, hogy elvigye a cuccainkat egy rekesz Steffl ellenében. Mit lehet tenni? Mi is beszoptunk majdnem egy rekesszel, neki is megy egy, majd a buliba maximum kettővel viszünk. Mi fizettük, mi döntünk a sorsáról. Hangszerek, sör, Barkaszból ki, IFÁ-ra fel, én az Imivel hátra, fogni, vigyázni a cuccokra, Tomika, Bubu előre boldogítani az öreget, meg mutatni a címet. Nem telt bele félóra és ott voltunk a buli helyszínén. Tisztességesen fennhagytuk a láda sört István iszákos úrnak, gyorsan leszedtük a hangszereket, és becsöngettünk. Aztán egyszerre ugrottunk hátra. Mert a kapu nyitva volt, és ez nagyon invitálónak hatott, az a négy dobermann, aki felénk közelített, futva és morogva, már kevésbé. Na, bazmeg, itt a sör nem segít… - súgta a fülembe, Imike, és baromira igaza volt. Kutyacsont meg éppen nem volt nálunk. Ekkor meghallottuk a hangot. Ildiana dallamos, csengő-bongó hangját. – Rocco, Simi, Beni, Nyugi, állj! Vissza, ide hozzám! – mondta ezt akkor, amikor Nyugi épp azzal volt elfoglalva, hogy melyik bokámat kóstolja meg először. De a dögök szerencsére hallgattak rá, és visszavonulót fújtak, mi meg kissé nehézkesen, de feltápászkodtunk a földről. Akkor láttam meg újra. Három év után. Ildianát. Hogy miért ez a hülye név? Mert megrögzötten rajongott Indy Jones-ért. Nem vicc. Odáig ment, hogy a nagy európai Indy Jones klub alelnöknek választotta, vagy mi a szarnak, és kapott Indy kalapot, meg ostort, meg efféle kegytárgyakat. Mindezt Stockholmban. Egy vadállat volt a nő Indiana Jones ügyben. Másban egyébként nem. Ebbéli megszállottsága mellett más beütése nem volt. Mindenkinek kell valami, ami igazán megmozgatja. Nekem ez volt, van és lesz az írás. Meg a zene is ilyen volt akkoriban, igaz az csak rövid ideig. Hú, jól nézett ki az, Ildi! Apám, azok a dudák. Régen is nagy volt neki, de az elmúlt három év kifejezetten jót tett a cickóknak, hogy a méretük még stabilabbá válhasson. Mint két érett mangó. Mit mangó. Kisdinnye. Közepes. Nagy, ízletes görög. Ah, csuda cickók voltak azok. Áldom az eget, hogy később közelebbről is megismerkedhettem velük. Mikor a kutyák eltakarodtak, ő lejött közénk, szétcsókolt minket, annyira örült nekünk, majd megmutatta, hol tudunk lecuccolni. A buli egyébként már elkezdődött, de még nem voltak sokan. Kérdeztem mennyien lesznek. Nem sokan, nem sokan. Száznál nem leszünk többen. Száz? Baszod, egy-egy híresebb rockzenekar első, bemutatkozó koncertjén nem voltak ennyin, de jók vagyunk. Kaptunk helyet, kaptunk piát. Ildi sürgött-forgott, mindig is a középpontbélinek érezte magát, így teljesen jól állt neki ez a szerep. Nekem, így Lili után, pont egy ilyen lányra lenne szükségem. Ezt éreztem, amikor láttam, hogyan, miként létezik térben és időben. Egy kis idő után rendesen beindult a házibuli, pár óra elteltével úgy éreztem, hogy telt keblű csodám bizony alaposan alálőtte ezt a százas értékhatárt. Ha nem is kezdtük el kirúgni a ház oldalát, vagy lebontani az alapokat, azért elindult az egymás közötti préselődés rendesen. Persze, ezt lehet, hogy az egyre növekvő alkoholfogyasztás számlájára kellene írni. Közeledett éjfél, és közeledett a mi kis előadásunk. Hangoltunk egy nagyot a lányszobában, és a nappali felé vettük az irányt. Ildi közvetlen előttünk ment, úgy riszálta a farát, hogy szinte az arcomban éreztem azokat a finom, izmos, feszes domborulatokat. Hőhullámaim voltak, de nem az italtól. Eldöntöttem, ez a csaj kell nekem, megszerzem magamnak, még ha csak egy éjszakára is. Bementünk a zsúfolt nappaliba, óriási volt a tömeg, összezsúfolódtak vagy ötvenen, hatvanan, Ildiana hangos szóval bejelentett minket, mi meg azonmód a húrok közé csaptunk. Jól indultunk, Elvisszel. Aztán egy kis Ramones, Guns, Kispál, Nirvana. Végül egy saját dal. Hadd ne idézzem, annyira gyermeteg volt, hogy ennyi idő távlatából is fáj. De szerencsére ki kamara koncertünk közben is rendesen fogyott az ital, így a végén, akárcsak három évvel korábban, tapsvihar közepette távoztunk. A nép őrjöngött, hurrázott, de mi, ott a nappali közepén, két kanapé közé feszítve tudtuk, hogy ez a csúcspont. Ez volt a The Violin búcsúkoncertje. Ahogy beszéltük később, mindig is így képzeltük. Csak Bubu gondolta másképp. – Mit így, baszod? Csendélet festmények voltak a falon, meg egy nagyi ezeréves fotója, amint cseresznyét majszolgat. Hát, tényleg csodás pillanat. Kurvára csodás. Leintettük. Ő volt közöttünk a legkevésbé művészi hajlamú egyéniség.
A koncertet letudtuk, a zsugát elpakoltuk a garázsba, Ildim, édesem, drágaságom azt mondta, hogy akkor jövünk érte, amikor akarunk, nem sürgős. Most pedig bulizzunk! – szólt ránk hangosan. És mi buliztunk. A javából. Tamásom se perc alatt becsajozott, igazán jóképű, jó fellépésű gyerek volt a rohadékja, Imike összeakadt valami tarisznyás okoskával, Bubu meg leginkább még tovább piálni akart, ahogy elnéztem az ábrázatát. Basszus, az a leghülyébb tag a világon, aki egy buli házigazdáját próbálja felszedni, mindezt annak a tizennyolcadik születésnapján. Ez a kretén, ez voltam én. Természetesen sosem találtam egyedül, ide rohant, ezzel beszélgetett, azzal táncolt, evett, ivott (jó sokat), vécézett, drámázott, sírt, nevetett, szájon csókolta a barátnőjét, smárolt vagy három sráccal, öt meg széttapizta. És én mindezt végignéztem, végtelenségig dudorodó nadrágban. Aztán szép csendben ránk telepedett az éj, és eljött a hajnal. A buli csendesebbre váltott, sokan hazamentek, vagy kiütve, horkolva durmoltak a padlón. A zene még szólt, de már nem a buli zenék, hanem az érzelmes lassúk, néhányan még egymásnak dörgölőztek a tánctéren, de a party már készült kilehelni a lelkét. Ekkor vesztettem szem elől az Ildit. A csendben, az unalomban. A pörgésben mindvégig követtem szememmel, és amikor itt lenne a lehetőség, eltűnik a szemem elől. Kezdtem mérges lenni magamra. Ekkora lúzer nem lehetek. Felhajtottam a söröm, és elindultam megkeresni. Sehol sem találtam. De ez így legyen igaz, sehol sem volt abban a kibaszott, hányás és punci szagú lakásban. Lebotorkáltam az erkélyről, Rocco, Simi, Beni, Nyugi szerencsére már aludt, vagy legalábbis úgy tettek, mert simán elsétálhattam mellettük. Megálltam a garázs előtt. Egy félig telt pezsgősüveggel volt kitámasztva az ajtaja. Elvettem az üveget, majd belöktem az ajtót. Ott feküdt ő. A dobszerkón, és Tomika gitárjával játszadozott. Nem úgy, ahogy Tomi szokott. Szóval értitek. Belekortyoltam egy nagyot a pezsgőbe, majd beljebb léptem. Úgy tett, mint aki észre sem vett. Kéjesen nyögdécselt. Még közelebb léptem. Rám nézett. Magához húzott. Megfogtam az e-dúrt, aztán a g-pontot. Felszakadtak a gátak. Csókoltam, szerettem, egy szó nélkül. A levegő hideg volt és csípős. Az öle meleg és ölelő. Egy kis idő után elfogyott a pezsgő, egy kis idő után elfogytam én is. Felkelt, és ránk terített egy ócska plédet. Ne haragudj, nem túl szép és igényes, a nagyi használja a cseresznyeszedéshez. Igen, láttam a képet, nagyon jó, csodás nagyagyán lehet. Felnevetett. Mit nevetett, röhögött. Aztán lázasan szájon csókolt. Én vissza. Még egy csodás kör következett. Aztán reggelig beszélgettünk. Mindenről, ami jött. Szóba került Indy is. Kész szerencse, hogy én is nagy rajongója voltam ennek a megveszekedett archeológusnak. Közben Nyugi szép csendben besomfordált a garázsba. De már nem megharapni akarta a bokám, hanem megnyalni. Mikor ezzel megvolt, leheveredett elénk, mi meg egymásba bújva, elaludtunk végül. Nyugi őrizte álmunk. Ettől fogva, Ildiana és én, jártunk. Egészen az őszig, amikor is kiköltözött Floridába. Ha jól emlékszem ő már a harmadik csajom volt, aki lelécelt ebből az országból. Azért az vigasztal, hogy egyik sem miattam. Ildivel barátságban váltunk el, a búcsú szex éjszakánk is felejthetetlen volt. A mai napig felemlegetjük, ha nagy ritkán sikerül összefutnunk egy kávéra. Bizony, semmi pezsgő, semmi mámor. Egy kétgyermekes ügyvédnő ritkán pezsgőzik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése