Henrietta
Azelőtt nem nagyon jártam a Balatonra.
Utána se sokat. De 95' kora nyarán megadatott a lehetőség, hogy majd
két hónapot vízpart mellett töltsek. Leginkább mellett, mert nem tudok
úszni. Fura dolog, de az ott eltöltött idő alatt is maximum
kutyaúszásig vittem. Napallergiám van, meg májfoltjaim, nem nekem való a
tüzes nyár. De ha már Balaton, és ha már Zamárdi, illik benne lenni a
történésekben. A Posta üdülőjében voltam mindenes. Kabinos, én ügyeltem
a csónakházra, kertészkedtem, én adtam ki a bicikliket, afféle gondnok
voltam, de mindig volt, aki megmondta mit kell csinálnom. Egy darabig.
Aztán már le se szarták mit, hogyan. Élték az életüket ott a fejesek
is, meg a melósok is. A sör legyen elég, ezt mondogatta mindig Lajos
bá, a közvetlen főnököm. Na, neki elég volt. Olyan izmaim lettek a teli
sörös rekeszek emelgetésétől, hogy akár menő feszítős gyerek lehettem
volna odalent a bícsen. De köztudottan szerény fiú vagyok, így ezt
kihagytam. A csajozást persze nem. Az én nagybarom Klein barátommal
rakott össze itt az élet, és hát Ádám nagyon keményen nyomta ekkoriban.
A szobánk közös volt, az első héten nem is volt törülközöm, mert ahány
csaj megfordult a szobánkban, az mind a törülközőt nyúlta le. Ezt ma
már értem, szex előtt, szex után tusolás, de én ettől igen ideges
voltam. Addig fajult a dolog, hogy a leltárjegyzékben meg kellett
hamisítanunk az aktív törülközők számát, ez persze most hülyén hangzik,
de tizenévesként ezt máshogy éli meg az ember. De jó móka volt. A
megismerkedésem Henivel, Henriettával szintén. Merthogy a szobánkból
lépett ki éppen, a dereka közé törülközőt tekeredett, felette csupán
egy bikini felső. Újabb áldozatnak tartottam, ezért nem értette, hogy
miért nézek rá olyan bosszúsan, plusz szánakozva. Bosszúsan azért, mert
mínusz egy türcsit láttam beírni a jegyzékbe, szánakozva meg, azért
mert plusz egy összetört szívet láttam belezuhanni a Balatonba. De
tévedtem. Heni engem keresett. No, nem név szerint, és nem önszántából.
Az apja küldte, hogy adjam ki nekik a 23-as számú csónakot. A nagy
családi indiáncsónakot. Elég szar így kezdeni egy ismerkedést:
- A kabinos fiút keresem. Nem tudod, merre van?
Tisztában
vagyok vele, hogy a nők gyakran lefekszenek a szobafestővel vagy a
vízvezeték szerelővel, de 18 évesen ez még nem akkora truváj. Főleg, ha
egy 17-18 éves forma nagyon szép lányt próbálsz már az induláskor,
első pillantásra ágyba vinni. Mindegy, hamar túlléptem ezen, és
ruganyos léptekkel elindultam a csónakház felé. Kurta válasszal éltem
csak:
- Kövess!
És ő követett. Én direkt
rákapcsoltam picit, de nem maradt le, pedig papucsban volt, hallottam,
ahogy kaffog mögöttem. Hm, ez a lány. Ha csak emlékeimbe idézem,
orgazmus közeli állapotba kerül a lelkem, és a többi, satöbbi... Elég,
ha annyit mondok a tornász válogatott tagja volt. Ruganyosság, feszes
izmok, tökéletes idomok. Általában megszidom kicsit Istent, ha túl
sokat adományoz egy embernek a szépségből, de most valahogy nem bántam.
Nem vagyok oda a szőke lányokért, de Heni gyönyörű barbie baba volt.
Bájos, mint egy orosz hercegnő. Naná, hogy beleszerettem azon nyomban.
Később kiderült, nem vagyok ezzel az érzéssel egyedül. Mert most az
egyszer az életben, vetélytársam akadt. Legalábbis én azt hittem az,
aztán szerencsére kiderült ilyen státuszban sosem volt. Tehát,
indiáncsónak, család elviszi (egyébként a Balcsin csónakázni, agyrém),
én meg ott maradtam beindulva, reménykedve, elősütve szerelmi
mézeskalácsnak. De jó volt rá várni. Lassan lement a Nap, a Hold
felkúszott lágyan a tó fölé, a nádasban békák kurrogtak, vadkacsák
hápogtak, a horgászok tizenméteres messzeségekbe hajigálták a cájgot.
Aztán megjött a Mártha család. Apa, anya, Henrietta, Viktória és
Balázska. Szép magyar család. Heni volt köztük a legidősebb gyerek. Mit
gyerek, kész nő. Már akkor éreztem, hogy valami jó történik, amikor az
apjával becipeltük a csónakot a helyére. Furcsán nézett rám.
Fürkészőn. Izgatottan. Várakozva. Szeretem az efféle női pillantást,
benne van az izgalom bizonytalansága. Jól éreztem, hogy valami van a
levegőben, mert elkéredzkedett az apjától, hogy még sétálna egy kicsit,
EGYEDÜL a mólónál.
- Egyedül? - kérdezett vissza az apja szigorúan.
- Igen, apa (támadhatatlan igazság fénnyel a szemében)
Én
nem tudtam, hogy ilyen nagy csábító. Nem tudtam a viselt dolgairól. De
amilyen ártatlannak tűnt, olyannyira nem volt az. Később elmesélte,
hogy már 15 évesen megszökött otthonról és majd egy évig egy közel
negyven éves férfival lakott. Ő volt neki az első. Nabokov és az ő
Lolitája. Persze, vettem a lapot, és ahogy kissé csendesebb lett a
szituáció, azaz az apja felment az emeleti szobájába, a móló felé vettem
az irányt. Nem telt bele öt percbe és rá is találtam. Hihetetlenül
gyönyörű volt abban az alkonyi fényben. Egy percig csak lestem őt, ahogy
a platánfák alól a víz felé sétál, de amikor a sétaút végére ért mellé
léptem.
- Azt mondtam, egyedül- egyedül akarok lenni.
- Igen, de ezt apádnak mondtad és nem nekem.
Jót
nevetett ezen, de vette a lapot. Aztán beszélgettünk. Sokat, sokfélét.
Vagy három órán keresztül. Beszélt az iskoláról, a sportról, az
érmekről, a sok szenvedésről, lemondásról, amit az élsport jelent, az
apjáról, akit gyűlölt, mert megcsalta az anyját, az anyjáról, akit
megvetett, mert visszafogadta az apját. Csak beszélt és beszélt.
Látszott rajta, hogy még sohasem hallgatta meg senki. Na, igen ebben
kurva jó vagyok. Lelki támasznak. És ő élvezte, hogy ott, akkor
támaszkodhat rám. Bevallom én is. Olyan illata volt, mint egy csokor
frissen szedett ibolyának. Csók lett a nap végén és másik randi
megbeszélés. Aznap érkeztek, úgyhogy bőven volt időnk ismerkedni. Két
hét hosszú idő. Szerelmi várakozásban egy nap is, egy óra. De sosem
váratott, precíz volt, pontos és odaadó. A szexszel persze jobban
megváratott, mint gondoltam, de valahogy talán életemben most először,
nem is akartam elsietni. Jó volt várni rá. Persze, azért mutatott
magából, például előttem öltözött át fürdéshez a csónakházban. Még ma is
csuklani kezdek az izgalomtól, ha erre gondolok. Aztán szerelmeskedni
és nagyon jó volt vele. Szerencsés voltam, hogy volt neki az a sötét
egy éve, meg az older guy. Henrietta jóval tapasztaltabb volt, mint én,
jóval. De jó volt ez nekem. Mennyei manna. Sokszor, sokat - ez volt az
elvünk. Persze, mindig mókás volt kijátszani a szüleit, főleg az
apját, de általában megoldottuk. De ahogy közeledett az elutazásuk
napja, azzal arányosan kezdett feszültebbé válni a viszony. Nem bízott
benne, hogy ez a kapcsolat bővebb vizekre evez, a szokásos nyári románc
keretén kívülre kerülve, de az esélyt megadta a dolognak. Ezt a mai
napig köszönöm neki. Mert majd egy évig kitartottunk egymás mellett,
sokszor rosszban, egyre kevesebbszer a jóban. De nem engedtük el
egymást, próbálkoztunk. De mi két nagyon más ember voltunk, vagyunk.
Még éretlen felnőttként is. Ő szerette a könnyű életet, az
egyszerűséget, én már akkor régen novellákat farigcsáltam, színházba
jártam, rock koncertekre. Sehogy sem állt össze a kép, de azért
toleráltuk a másik dolgait. Egészen addig, amíg volt mit. Aztán én
kezdtem először úgy érezni, hogy megfeneklett a dolog, és belekezdtem
valami másba, valami mással. Férfi még nem hagyott el ilyen gyönyörű
nőt, mint én. De én megtettem. Mert néha nagyon kevés tud lenni a
szépség, a báj, az elegancia. Főleg ilyen szellemi lúzereknek, mint én.
Ekkoriban kezdett kifejlődni bennem az érzet, hogy az átlag unalmas,
az átlag taszít. És Henrietta bármilyen szép is volt, mégiscsak az
átlag részét képezte. Szellemi anyagban mindenképpen. Így hát
szakítottam vele. Ez januárban volt, a Kökin. Búcsúzásul hozzám baszott
egy almát. Az alma nagyot ütött a mellkasomon, én odakaptam, de közben
leesett. Felvettem és megettem. Közben a nyárra gondoltam, a nyár
legszebb pillanatára. Mert ugyan nem tanultam meg úszni a Balatonban,
de azt elmondhatom, hogy hatalmasakat szeretkeztem a vizében,
éjjelente. És ez nem éppen semmiség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése