Önéletlányaim - Tizenkettő és feledik lány

Charlotte



Dübörög a zene. Techno klub. Nem szokásom ilyen helyre járni. Idetévedtem. Részeg vagyok. Részegek vagyunk mindannyian. Az egész kóceráj, az arcok, a csajok, a DJ, a zene, a tánc, a fények… Részegek és révülők. Hiszen nem mindenki az italtól élveteg. Van, aki be van lőve, így hat rá a mámor. Így talál ma rá Ámor. Betántorgok a tánctérre, lábam, mint két rongylabda pattog alattam. Kezemben papírpohár, benne vörösbor kólával. A rágógumi a számban lassan átveszi a bor ízét, savanykássá, íztelenné válik. A klub pincehelyiség, füstös, levegőtlen, homályos. A folyamatosan villódzó fények remegtetik a zene ritmusát, az ember méretű hangfalak rezegtetik a membránokat, egészen a vastagbél faláig hatolnak, a gyomorig, az idegekig. Nincs leállás, nincs megállás, pörög a kar, ritmusra tombol a láb. Pólóm egy merő víz, a halántékomon méretes izzadságcseppek gyöngyöznek. Odakint hűvös az idő, de idebent, ebben a levegőtlen présben pokoli a meleg. Bírhatatlan a forróság, mégis tele a táncterem. Egy ritmusra mozog a tömeg, lüktet, pulzál, a testekben lévő hormonok energiaszintje a plafont verdesi. Tagadhatatlan, rám is hatással van a közeg, részegségem ellenére, vagy pont ezért, irtó kanosnak érzem magam. Pedig nem kellene, hiszen párkapcsolatban élek, megkapom, amire szükségem van, sőt, még valamivel többet is. Ha valami rendben van ebben a kurva életben velem, az éppen a szexuális életem. Ne ácsingózz ott alul haver, kushadj. Közben elfogy a borom, a pulthoz vánszorgok, kikérem az újabb menetet. Ma egyre megy, itt oltári nagy bebaszás van készülőben, ilyenkor nem tehet mást az ember, sodródik az árral… A pultos rám röhög, szánakozva végigmér, de azért kitölti a piámat, és leveszi a szokásos borravalót. Ez most nekem is, neki is az. Életrevaló gyerek, kedvem lenne meghívni egy italra, de az utolsó ötszázasom vándorolt hozzá. Kemény lesz a hazaút, remélem, nem hányom tele az éjszakait. A DJ közben rákapcsol, és valami irgalmatlan szar és együgyű zenét kezd el nyomatni. Minden ütem, szinte kiveri a házfalat, akkora erővel szabadul ki a hangfalakból. A stroboszkóp szaggatott, szórt fényeket vetít a telepingált falakra, a beülős bokszokban más részegek, vagy éppen lerészegedni vágyók hajszolják az este hívságait. Észreveszem a srácokat, pár tizenéves agyát húzzák, nyüstölik őket a jóra, gyertek ágyba, baby, gyertek ágyba, egyszer úgyis el kell veszíteni… Felröhögök. Nem vesztek ti azoktól el semmit, cimborák, odaadták ők azt már másnak. A nők könnyen érnek, igaz, könnyen is fonnyadnak. Közben egy kéz fonódik a nyakamra. Simogat. Becéz. Lejjebb halad. Cirógatja mellkasom. Csiklandozza hasam. Felkúszik az alkaromra, érinti csuklóm, tenyerem. Egy percre megpihen, majd kiveszi a kezemből a poharat, és eltünteti a hátam mögött. Hallom, ahogy nagyokat kortyol belőle a kéz tulajdonosa, majd jólesőn sóhajt rá egyet. Finom, mondja. És otthagy. Megfordulok. Megnézem, ki ez. Egy lány. Egy gyönyörű lány. Olyan nő, akit Isten biztos jókedvében teremtett, mert annyira szép. Címlapra való. Csípője ring, mint a tenger, hosszú fekete haja szinte seggét verdesi. Bőrnadrágot visel, ami még jobban kiemelt formás fenekét, hosszú, izmos combját. Megáll bennem az ütő, megdermed bennem a vágy. Ha az előbb kanos voltam, akkor vajon most mi vagyok?! Érdeklődve várom a folytatást, ha van. Eltelik öt perc. Tíz. Semmi. Félóra. Semmi. A lány önkívületben tombol az egyre haragosabb, vadabb ütemekre. Eltelik egy óra. Trikója merő izzadságfolt, karján, arcán gyöngyözve gördülnek alá az este kis, érlelődő vágycseppjei. Hirtelen leáll, úgy, mint amikor a babákból kifogy az elem, mellém lép, újra beleiszik a boromba, sőt, kiissza az egészet. Mehetünk – mondja. Hová? – kérdezek vissza. Nem akarod? Egy pillanatra gondolkodóba esem. Ha visszakérdezek tuti faképnél hagy. Nekem barátnőm van, szeretem, jó vele. Ő is szeret. Még sosem csaltam meg senkit. Nem most kellene elkezdeni lelkizni, ébresztem újra magam. Ez az istennő arra vár, hogy ágyba vidd. Nem teheted meg, hogy ellent mondasz neki. Húszéves vagy, most vagy a legjobb korban, ő meg pláne, ezt a nemet, ha most kivinnyogod magadból a későbbi korokra is nemmel szolgál majd, és sosem tudod meg milyen érzés a zavarosban halászni. Hát, ha nem is akarom. De, akarod. Látom rajtad. De még mennyire, hogy akarod. De nem. De bizony. Mondom, hogy nem. Ne tagadd. Nem tagadom, nincs mit. Balfasz. Hol a bilétád, hozom a kabátokat... – súgom oda neki. Ideadja. Egy perc és az utcán vagyunk. Odasétálunk a kocsijához. Kicsi, levehető tetejű olasz sportkocsi. Még pénze is van, bazmeg. Mire kellek én neki? Arra. Ma estére. Egy alkalmas fiú leszek. Én sem szeretnék mást. Túl jó lenne nekem. Túl más. Gyújt egy spanglit, odakínálja, gázt ad, és széles ívben, nagy gázzal kifordul a körútra. Beleszívok a fűbe, mélyen lent tartom, agyamban ezer szivárvány nyílik, szemem ködén át látom hogyan játszik az esti fény a körúti százéves ablakok vonalán. Elveszi a spanglit, markába helyezi, majd utasít, hogy fogjam meg a kormányt. Lába tövig a gázpedálon, legalább százzal hasítunk. Idegenekkel így csinálom, bocsi. – mondja. Semmi gond. Olyan sűrűnek, feketének, ismeretlennek tűnnek most az utcák. Hová tartunk, te szépség, mondd hová is tartunk? A fű meghozza a hatását, oldottabbá válik, röhögcsél, sztorizik, a lábam között matat. Minden porcikájában tombolni látszik a frissen ébredt vágy. Hagyom, hadd csinálja. Láthatóan be van indulva. Piszok mázlista vagyok. Ildi is így gondolja majd – rivall a tudatomba egy békegalamb ürülékén áttetsző gondolat. Menj a picsába – mormolom oda a finomabbik énemnek. Ez az éjszaka nem a tiéd. A lányt nézem. Charlotte. Tényleg így hívják. Francia. Félig. Az anyja magyar. Itt tanul az ELTÉ-n. Filozófiát. Még értelmes is. Mi lesz velem, ha beleszeretek? Látom a szemén, a mosolyán, hogy ez nem fordulhat elő. A játékszabály piszok egyszerű. Egy éjszaka, és utána mindenki megy a dolgára. Nincs folytatás. Ennyi az indulás, ennyi a megérkezés. Szeretném megtippelni a havi megérkezéseinek a számát, de inkább nem rontom el a kedvem azzal, hogy más szerencséseket is lajstromba veszek. Most én vagyok itt. Lelassít, megáll. Úgy vágja be a verdát két pihenő autó közé, akár egy autóversenyző. Már biztosabb lábakon állok, az alkohol egy része távozni látszik, most a fű vette át a helyét. Vigyorgok, mint a vadalma. Ő sem kevésbé. Beszédnek helye nincs, csak mondatfoszlányok hagyják el szánkat. Kulcs… kapu… lift… a harmadikat, lécci… hogy ki van… mi?... a lift, hogy ki van pingálva… ja… csók. Csók. Csók. Nyelves, nyálas, vad. Nekem szorítja combját, érzem, ahogy a feszülő bőrnadrágban összerándulnak izmai. Atyaég. Már a liftben vetkőztetni kezdem, nem veszi zokon. Régimódi bérházban lakik, a felvonó van vagy száz éves, de azért szépen felcsoszog a harmadikra. Kirúgom az ajtót, kituszkolom a liftből, egyenesen a szembe lévő falnak nyomom, majd elemelem tőle, és a lépcsőkorlátnak feszítem. Élvezi. A kulcsért nyúl, rámutat a legközelebbi ajtóra. Menjünk. Benyomulunk a kéróba, sötét van, érzem, hogy az ablak nyitva, friss, levegővel telt lakása illata. Folytatjuk, amit elkezdtünk. Pár pillanat alatt megszabadulunk a ruháinktól. Ott, a padlón teszem magamévá. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Aztán kidőlünk. Lihegünk, mint akik most futották le a maratonit. Röhögünk. Felkel a padlóról, még mindig meztelen. Betipeg a konyhába, bort vesz elő, poharakat. Tölt, majd visszahuppan mellém. Csodás volt… - suttogom a fülébe. Velem mindig az… - súgja vissza. Nem maradhatsz itt, reggel érkezik az apám Párizsból. Bazmeg. Ne már. De már, szépfiú, ennyi volt, ki vagy rúgva, lehet távozni. Oké. – megcsókolom a száját, gyengéden, finoman. Örökké emlékezni fogok rád. Én is. Még egyszer végigsimítom a kezem a testén, majd megkeresem széjjelszórt ruhadarabjaim, felöltözöm. Az ajtóban még egy utolsó, forró csókkal búcsúzik, aztán rám csukja az ajtót. Még vagy öt percig állok ott a motozó sötétben, hallom, ahogy elindítja a lemezjátszót, megengedi a fürdővizet, enni ad a papagájnak. Mit gondolhat most? Mit gondolhat egyáltalán az életről? Nem hívok liftet, frissen, üdén, álmokkal teli lecsattogok a lépcsőn, a kaput szélesre nyitom, és kilépek a hajnali fényekben úszó utcára. Most nézem, hogy ez a Galamb utca, nem messze a Váci utcától. Szép kis utca. Tiszta, rendes. Felnézek, ahol Charlotte lakását vélem látni. Ég nála a villany, még talán az alakját, sziluettjét is felfedezni vélem… Milyen egy piszok mázlista vagyok – gondolom. Összébb húzom magamon a széldzsekit, zsebre vágom kezem, és a Deák tér felé indulok. Még jár az éjszakai. Talán elcsípem a legközelebbi járatot. Egy saroknyira Charlotte lakásától néhány füstös, szürke, dagadt városi galamb szegődik mellém. Az egyik egész közel merészkedik, szinte az arcom, a tekintetem vizslatja. Piszok csaló – kurrogja oda félvállról, majd tovarepül, de távozóban még leszarja a bal vállam. Bűn és bűnhődés – villan be egy gondolat. Zsebkendőt veszek elő a zsebemből, és letörlöm az ürüléket. Igen, csaló. De az élet mi más, ha nem végtelen csalások és öncsalások sorozata? Ma csaltam, holnap teremtek. Nem vagyok tökéletes. Embernek születtem.