Esti képek

Esti képek

A Nap már nyugovóban, elült a hőség
az utcai villanypóznákon lusta madarak gubbasztanak
farktolluk alá nyúlnak hegyes csőrükkel, tisztálkodnak

szépítkeznek, talán este bálba mennek, táncra kelnek
az érkező szelekkel, felhők vonalán felhőtánc, szép szabadság
a földes úton szekérkocsi döcög célja felé, a bakon pöndörös bajszú széles, nagy parasztember,
hangja mély, öblös, tenyere, mint péklapát
kezében finom ostor, sodort bőrből a nyele,
cirádás varrás fut végig rajt
azzal hajt, a lovak búsan nyögnek az ostor alatt,
az egyik tán feléje kap,
majd mégis behúzza nyakát, versenylónak született tán azt érzi, nehezen szokja a jármot, az igát, rab a rabnak sosem szalutál, csendesen legyint csak, tudja már,
nincs senki, aki hazavár, így tesznek a lovak is, trappolnak a semmibe, a majdnem valamibe, a munka nehéz, az abrak meg kevés, ennyi az igavonó lét,
arrébb egy férfi bandukol a sötétben, csak cigarettája parazsa izzik fel a setétlő fényben,
a faragott kapuk koppanó csendje szinte kézzel fogható, szemben, oldalvást két pandúr leső nyárfa bólogat,
alant a bokrok meg-megrezzennek
az ébredő szél vonalán, ilyenkor kicsit tótágast áll a világ, a nyugalomba izgalom kerül, a nap izzásában teljes, révült arcok hunyt álomba merülnek, felülnek az érzelmek vonatára és utaznak,
utaznak, fénylő hegyeken át, sosem ismert világok ölében, tavak ringanak csukott szemük előtt, egy másik, egy szebb ébredés reménye csábítja őket, mint ezt az alakot, itt a nyárfák alatt, nyugodt most, de lélekben szalad, rohan, el a világból, messze a valóságtól, csak ne itt, csak ne a most legyen! aztán megpihen, bár teste zihál, tudata zavart, álomittas boldogságtól részegül, mosolyog, bár tudja mindez csalás, ma sem hoz rá az Isten szebb áldomást, javakat, kincseket, szerelmet, minden földi jót, ma sem találja meg önmagában, azt a csipetnyi lehetőséget, azt az egyetlen és sérthetetlen mondanivalót, hogy egy élet van, egy és oszthatatlan, mindegy mit rejt, sirámokat vagy örömöket, egy és oszthatatlan, mint ez a nyári éjszaka, ez a sejtelmekkel teli nyugtalan paraszti lét, ez a rengő földhomály, ez a zengő égi világ, a föld és a madarak, mind ugyanaz, a gémeskút peremén fröccsenő víz lüktető tisztasága, mind ugyanaz, a nyáresti csendek, a holdvilágos éjszaka, mind ugyanaz, szentjánosbogarak zizzenő fényes serege, az erdőben a fák között megbújó remete, mind ugyanaz, mert nem lehet másmilyen, máshonnan való, akit egy mozdulattal az életbe dobott valami hatalmas, nagy, érthetetlen lélek, mert nincs annak megmondhatója, hogyan lett, hogyan teremtődött, úgy igazán, olyan rettentő egyszerűen az élet