Snapszer

Akkoriban sokat voltak kint az emberek az utcákon. Nemcsak az utcákon, hanem tereken, presszókban, kocsmákban, talpon állók előtt, kinek igénye és lehetősége szerint. A közösségi élet, a mindennapi élet feszült ritmusát ezek a helyek, élethelyzetek tompították valamelyest. Ezen a helyen, ezen a téren is így zajlott ez. A téren. A mi terünkön. A bőrgyár innen két perc séta, az izzó szintén. Van a közelben óvoda, közért, templom. Még temető is akad. Bárhogy nézzük, itt futnak össze azok a fránya közösségi szálak, amire az embernek voltaképpen szüksége van, hogy emberek közülinek érezze magát. Aki ide, a térre belép, egyből hatalmas platánfák hűvös árnyéka vetül rá, a lombok között fürgén surran a napfény, alant a kisebb, csenevész bokrok hamvadó színei a nyárutót ízlelgetik még, az őszi gyengülő napfényt, az egyre ködösebb reggeleket. Tagolt a tér, rendezett. Ami a szemnek elsőnek feltűnik, az a nagy, öntött beton sakkasztalok. A fedőlap gránit, Nógrádból szerezték be az elvtársak, jó masszív, tartós anyag. Kissé arrébb méteres farönkök állnak ki a földből, mellette mókuskerék, hinta. Szemben vele a focipálya, kicsi, egy érintőzni jó, de különben a környéki srácok belógnak a Megyeri mellett a füvesre, ha tehetik, ott fociznak. A pálya mellett csúszda és homokozó, mögöttük színesre festett padok. Innen pár lépés a katolikus templom, nagy ívelt ablakai bevilágítják a fák sokaságától sötétlő tér változó képeit. Őszi délután van, nem sokkal munka után, alig múlt négy, most még nem hirtelen sötétedik, egész hét óráig világos van, a napfénynek még ereje van. A férfiak szokás szerint sakkoznak, vagy kártyáznak, hangos szócsatákat vívnak, egy – egy sör mindegyik kezében, a cigarettafüst úgy kering fejük fölött, mintha alkoholtól ködös elméjük lehelt volna föléjük glóriát. Nyolc asztal, tizenhat játékos, húsz bámészkodó. Jókedvűek. Önfeledtek. Vidámak. Alig – alig kerül hangos szó közéjük, ha kerül is, van, aki békítsen. Nem csoda, ha forr a vér némelyekben, szemben a zengő, a helyi kiskocsma, remek indulási alap egy kis itókázásra, sokan törzsvendégek ott az itteniek közül. Itt vannak az asszonyok is persze. A gyerekek is. Vidám zsibongással veszik birtokba a tér rájuk eső részét, szinte minden félelem nélkül röppenek rönkről-rönkre a játszó e részén, pedig az nem is veszélytelen. Volt, aki a lábát törte, mert ügyetlen volt, vagy figyelmetlen, mindegy. Lehet, hogy csak rándulás volt, az is mindegy. Óvó és féltő anyaszemek vigyázzák őket. Persze közben azért az asszonyoknál is megy a csacsogás, a pletyi. Mind fiatalasszony. Erejük van. Sok szép fiatal munkásnő, tanítónő, némelyik a gyerekkel van otthon gyeden, de sokan dolgoznak közülük. Vagy itt a közeli gyárakban, vagy a helyi kereskedésekben. Téma mindig van. Itt van ugye a divat, a frizura. A sminkre sokat nem adnak, de az új hajviselet az fontos kell, hogy legyen. És persze a ruhák. Könnyed, őszies kartonruhákban vannak, sokak már az új divat szerint farmerben, lábukon papucs. Tényleg jó az idő, a nap szinte simogatja az arcbőrt, a pórusokat. Természetesen az örök téma, a férfiak kibeszélése sem maradhat el. Most éppen Rezes Karcsi van a soron. Hogy milyen szemét volt szegény Jolánnal. Jól felcsinálta, aztán, uzsgyi, lelépett és otthagyta szegény lányt azzal a kisgyerekkel. Hát ember az ilyen? Dugta volna oda a micsodáját, ahová gondolom, mondják szinte egyszerre. És persze az ügyvéd úrról is szó esik. Ő az, akiért az egész hölgykoszorú oda van. Magas, kisportolt, kulturált ember. És olyan, de olyan finom a kölnije. És Mercédesszel jár. Nyitott tetős, amikor gázt ad, dús haja lebben a szélben, ahogy elvonul a bóbiskoló városszéli házak ablakai előtt. Nem is idevaló, szoborba kéne önteni, annyira szép férfi. Ezek meg? Tessék. Este tízig – tizenegyig fogják verni itt a blattot, aztán hót részegen eszi őket haza a fene. Nem jók ezek semmire sem. Azt a kis pénzt, ami van, azt is az italra meg a kártyára költik. A gyereknek meg ruha kell, ennivaló, rongyosan mégsem járhat iskolába. Érdekli is ezeket. Így megy ez mindennap. A férfiak sakkoznak, kártyáznak, múlatják az időt és egyben életüket is, a nők pedig végignézik mindezt és egy szebb, egy másik életről álmodoznak. Ilyesmi, amikor élik az emberek a mindennapokat, nincs ebben semmi különös. A sírás hirtelen jött, mindenki odakapta a fejét. A kis Gulyás lány, a Magdika az sírt. Csak az apja van itt, annak kéne figyelni rá, az anyja délutános a cérnában. Két műszak, a rolnizóban csoportvezető a Kati.
- Mondom, hogy snapszer van Bécukám! – rikkantotta egy borízű hang.
Béla üveges szemmel nézett játszótársára. Majd csendben megszólalt.
- Kontra.
- Kontra? Biztos, hogy kontrázni akarsz édes egy barátom? Akkor ez bizony rekontra lesz. – felelte röhögve.
Béla rezignáltan vette tudomásul.
- Szubkontra.
- Látom, ma nagyon sokat akarsz fizetni, csak az asszony le ne vegye érte a fejed, kis haverom! Mór kontra. – hangja szinte trillázott.
Béla kezdett elkékülni, de nem adta fel. Jó lapja van, nem tudja végigvinni a játékot, neki biztos, hogy lesz ütése, negyvene meg nem lehet, hiszen itt van a fölső.
- Fedák Sári!
- Az anyád mindenit! A Kollernek is mész kétezer forinttal, ez meg itt neked ötszáz mínusz lesz kétforintos alapon, csórikám! – tromfolt Bélának a borízű hang -Farkas Berci!
Ez a vége, innen már a lapok jönnek. A játék. A játék izgalma. Színnel kezd, ez várható volt, királytól nála van minden. Ha van mellette még két ásza, nyert ügye van. Csak azt nem tudja, hogy neki meg háromból is színhiánya van. Az aduk sem mennek ki mind, itt marad minimum a kilences. És a kilencessel is be lehet ütni. De be ám.
Fejben számolja ellenfele ütéseit. Húsza, negyvene nincs. Az meg kevés, ami nála van. Hatvannégy, ami a kezében van. Vesztett, most jön a piros kilences. Borízű izzad, most számolta át a lapjait. Tudja, hogy vesztésre áll. Hogy számolhatta így el? Ő, aki a parti előtt már szokta tudni, hogy kinek mennyije lesz a végén, és általában nem is téved ebben? Szerencsés egy barom ez a Béla. Ha még egy ász lett volna nála. Nem kent, így tuti van még nála nagy, és kint van a kilences is. Baj van. Ötszáz forint. Ennyi volt. Majd kétheti bér. Ebből nehéz lesz otthon kimosakodni. Köhécsel, krákog, tüsszög, fulladozik, láthatóan légszomj kerülgeti. Kortyol egy nagyot a sörből, utána megtörli zsírfoltos száját. Bajuszán még ott gyöngyöz a sör keserű habja. Keze elindul a kártya felé, felkészül az utolsó terítésre. És akkor.
- Leesett a hintáról, az lesz itt a baj – mondta egy testesebb, ifjabb asszony.
- Nem, nem, a rönkök felett lépdelt, és a Krisztián, az Erzsike nagyobbik fia megtaszajtotta, attól veszítette el az egyensúlyát, akkor esett le. Még jó, hogy nem a bokrok felé, hanem ide a homokba. A lába, az fájhat neki. Hiába mondom, hogy ne ugráljanak, csendben, kulturáltan játszanak, ezeknek beszélhet az ember.
Ezt már Vilmos bácsi mondta, aki az asszonyokkal együtt szokott üldögélni. Idős ember volt, alacsony, köpcös, mokány figura. Hajlott kora ellenére gyors mozgású, közlékeny, aktív. Szerették a lányok, mindig megnevettette őket. Közben már a gyerek felett tüsténkedett mindenki, csak a két kártyázó nem. Ők egymással farkasszemet nézve várták, hogy lépjen az egyik. Hogy válasszon. Győzelem vagy halál. Vagy tartozás.
- Szóltak az apjának? Aszonták itt eszi a fene azt is, hogy a kénköves pokolra jusson a mocskos lelke annak is, nincsen itt? – átkozódott egy cigány asszony a síró gyerekre nézve közben.
- Nem kéne orvost hívni? Egyáltalán kérdezte valaki a gyereket hol fáj neki, mi baja? – szólt közbe egy középkorú nő.
- Nem kell ide orvos, az ijedtségtől rémült meg, azért sír.
- Igen, az ijedtségtől. – helyeseltek többen.
- Eb csont, beforr! – kurjantotta Károly bácsi, s közben szemüvegét törölgette, aki a vizsláját, az öreg Ródlit jött ki esténként sétáltatni a térre.
De Magdi egy szót sem szólt. Nem mondta az senkinek sem, hogy mi baja van. Sírt, hüppögött, nyöszörgött, sóhajtozott, nyögdécselt. Csöpp gyermek teste esetlennek és védtelennek tűnt. Már egész szép kis tömeg vette körbe, többen vele sírtak, de leginkább csak siránkoztak, és az apját szidták. Nagyon magára tud maradni egy gyerek a bajban. Aztán hirtelen felállt. Magdi felállt, mint akinek semmi baja. Felállt és az apja felé indult. Gulyás Béla eközben üveges szemmel bámulta ellenfelét. Utolsó ütés. Itt a vége, fuss el véle. Tedd ki, tedd ki a lapot az asztalra. A kilences a kezemben van. Ötszáz forint. Majd kétheti bér. A gyereknek új iskolatáska kell, a magnó is rossz, be van adva a szerelőhöz, azért nem hozta el eddig, mert nem tudta kifizetni a javíttatást. De most futja majd mindenre. A magnóra, a táskára, az asszonynak új frizurára. Sassoon frizura, arra vágyik. Hát, most megkapja. Tedd ki a lapodat, te hólyag. Hirtelen egy kéz nehezült a karjára. Mit nehezült, nem volt az nehéz. Gyermekkéz volt. Maszatos, könnytől nedves. Lassan végigsiklott az alkarján, és egész az ökléhez simult. Béla a kártyát szorongatta mindeközben, egy percre sem levéve szemét az ellenfélről. De a kis kéz csak furakodott, s már a tenyere ellen, a kezében lévő lap ellen indult. Béla mozdulatlanul tűrte, ahogyan a lapot, a piros kilencest a kicsi csenevész gyermekkéz kiveszi kezéből, és képpel lefelé a gránitlap asztalra helyezi.
- Apa, menjünk haza. – suttogja egy elhaló kislány hang.
Apa, menjünk haza, Apa, menjünk haza… susognak a platánfák. Gulyás Béla a lányára nézett és megértett valami nagyon fontosat. Talán semmi fontosabb nincs az életben, mint amit ott gondolt, abban a pillanatban, amikor a sírástól könnyes gyermekszembe nézett. Üresnek és erőtlennek érezte magát. Mocskosnak, bűnösnek. Nehezen kelt fel az asztaltól, de mikor lábra állt, már biztos léptekkel indult el a házak irányába. Szorosan tenyerébe temetkezett egy könnyektől sós gyermekkéz. A téren maradtak szinte nem sokkal utánuk szétszéledtek, ki ahová tartozik. Nem maradt ott más, csak egy kártyalap. Egy piros kilences, képpel lefelé fordítva.