sodrásban

Ha darázsfészekbe nyúlsz, vállalod a veszélyt
mit kínál a jelen, élet vagy halál, mindegyik döntés
ha létezne jó megoldás minden lélek arra térne
de így csak kopottas ruhákba bújva kiülnek egy közeli térre
és kéretik magukat, szenvedik a pátoszos igazságokat
az nem úgy volt, bíró úr, a férjem ivott, a gaz, ezért sült el a ravasz
az asszony egy sárkány, lássa be uram, alig késtem picit
máris rám rivallt, kezében a sodrófát szorongatta, szeme vérben forgott
látott már valaha eszement koboldot? Így igaz minden, így bizony
így lett hamvába hol szerelemünk házastársi iszony
ott ülnek egymás mellett, két koravén öreg és reszketeg egyed
az egyik kezében boros flakon, a másik kezében cigarettacsikk parázslik
és mondják, mondják a magukét végtelen hosszan, semmibe meredő tekintetük
fodrozza a múló idő pókhálószín lagymatag fonalát
a nappalt követi az éj, lomha villamos döccen be a párával telt tér avítt sarkaiba
ez már itt a végállomás, rég elhagytuk Budát, rég elhagytuk a Dunát
tessék kiszállni, tessék beszállni, mindenki jegyet vált, de sokan elblicceljük
a lehetőségeinket az élet vonatán, lásd itt ez a két öreg, penészes koravén
fiatalságuk hol van ma már? eltűnt őszi ködös reggelek tejfehér párájában
a villamos kettőt csöngetett, egyet neked, egyet nekem, így lett ez szerelem
aztán mégsem jött a megálló, pedig, hogy vártuk, milyen lelkesen
ott ülünk mi is a padon, kezedben virág hempereg, az enyémben Baudelaire kötet
a nyarat várjuk újra, két kergetőző héja madár, télbe fagyott pillanat ül meg
ajkunk kékre fagyott gödrében, szemünk havat hordoz, lábunk alatt vádlón
illan az avar méz barna fövenye az emelkedő szélben
egy pad, két pad, négy élet, vajon minket ki véd meg, majd önmagunktól?
ki ellen szól a szó, ha lázad, ki ellen születik az ítélet, ha nem lesz kinek felolvassák azt, ha nem lesz már több vágy, szerelem, szenvedély és kéj,
ha a padon a négy szegény végkép hazatér? ki lesz az, aki szivárványt keres
a tél önző martalóc keserve közt, s hószín végtelen ruháját leveti s mint fáklyaláng lobog a csatakos, kihalt utcákon karácsony méla csendjében?
Ismered a magányt? Szólított már téged? Neveden nevezett, vétkező?
Nincs több utazó, nincs több érkező, a vonat megtelt s nem Indiába visz,
halad, halad, döcög és pöfékel, a sínpárok fény-merev teste ezüstszín kattogás
az éjszaka méla csendjében, ez hát a lélek mezeje, az út mely a semmibe vész?
Kérek még, én kérek még életet, nyarakat, mámort, villanó fényeket, tengermély varázst, városi kirakatokban megbújó tükrökön túli csillanást, mert kell nekem, mert jár nekem, mert élvezem, mert a mert is jó, kell a szó, a szeretet, mint egy falat kenyér..Hol akad manapság ennivaló? Kiben, kiért, miért, adjátok a jelt, ti gyarló Istenek! Itt állok, várok, őszi esőben lépkedek.
Süket vagyok és félek. Félek, hogy holnap sem más napra ébredek.
Legyetek jók hozzám, ne bántsatok vélt igazamban. Én csak magamnak árthatok.