Élni lehetetlen

Régi időkre nyúlik vissza ez a történet, olyan korba, amikor én még egészen kisgyerek voltam, a szüleim meg fiatal felnőttek. Annyira fiatalok voltak, hogy apám rendszerint ölben hozta haza anyámat a gyárból, könnyed testmozgás végett, anyám pedig minduntalan főzésre adta a fejét, hogy apámnak ezzel kedveskedjen. Sokszor sikerrel, némely esetben tragikus végkifejlettel. Már, ami az étel fogyaszthatóságát illeti. A százpengős ház mosókonyhájában éltünk. Egyetlen szoba, egyetlen ablakkal. Főzőfülke a szoba végén, tisztálkodás a falikútnál, a gyerekeknek esténként meleg vizes dézsafürdő. A dézsát egy rózsaszín műanyagból készült kád helyettesítette. De anyámék boldogok voltak és fiatalok. Szerelmesek. Nem törődtünk a nélkülözéssel, akkoriban a luxust nem rőfben, gazdagságban mérték, aki szerette az életet az szegényen is szerette. A 'százpengős' ház, amiben éltünk, dédapám tulajdona volt. Azért százpengős, mert az öreg még Horthy alatt vette egy zsidó fűszerestől, akinek nem volt kedve tovább fűszeresnek lenni, hovatovább magyarnak sem, így mindentől, háztól, lakástól, ingóságától sietve megszabadult, és a mesés kelet felé vette az irányt.Ötven darab, az igazságos képmásával ellátott bankjeggyel fizetett a fűszeresnek. A papa jó boltot csinált, annyi bizonyos. A nagy házból, gyorsan három kisebbet alakíttatott ki, maga mellé vette Máli nénit, halott anyja nővérét, és eladta neki az egyik szélső lakást, egyet megtartott magának, meg a dédinek, a harmadikat, amelyik legközelebb esett az utca végihez, pedig kiadta bérlőnek. Egészen addig, amíg Gabriella, másodszülött lánya, az én nagyanyám férjhez nem ment. Azóta ők laknak ott, Károly bácsival, aki az én mostoha apám. Így élünk mi itt együtt.

Esténként összejárunk, közösen vacsorázunk, ha a tévében jó műsor megy, tévézünk. Nekünk, ideát, nincsen tévénk, apának van egy rádiója meg egy kis magnója, az szokott szólni, főleg reggelente. A híreket is azon hallgatja, mondja mindig, a hírek fontosak, a nélkül nem érdemes elindulni otthonról, hogy az ember ne tájékozódott a világ dolgairól, hogy hol, mi történik éppen. Például ma reggel tudtam meg azt is tőle, hogy Moszkvában, az orosz fővárosban idén olimpiát rendeznek.

- Az olimpia pedig egy hatalmas és színes sportesemény, ahol a világ összes országa képviselteti magát. Azaz majdnem az összes. Ezt is a görögöknek köszönhetjük, mint sok más egyebet. – mondja kissé okoskodva.

De anyám hamar leinti, ugyan, menj már, mit beszélsz egy négyévesnek az olimpiáról. Sport meg a görögök, ráér ezt megtudni.

- Erzsikém, angyalom, hiszen te is tudod, hogy sportoltam. Fociztam. A Vasasnál, az ifiben. Csatár voltam, az edzőm, Géza bá nagyon szerette, ahogyan játszom, vitt volna az első csapatba, ha nem küldik el a fatert a rendőrségtől. Tudod, a Váli gyilkosság. Az asszony megölte a férjét. Tizenöt késszúrással. Tizenöttel. Csúnya ügy volt. Rá is ment az öreg idegileg. Hiszen tudod. Akkor szóltak odafentről, hogy ez a gyerek Pesten, első osztályban nem játszhat. Menjen vidékre, ha nagyon rúgni akarja a bőrt. Hát, én nem mentem, és akkor annyi, abbahagytam. De sport az kell. Frissen tartja az elmét, erősíti a testet, az idegrendszert, állóképességet ad, fegyelemre tanít. – ezt már nekem mondja, közben a lábával kunsztokat mutat, labda zsonglőrködik, persze labda nélkül.

Aztán munkába indul. Vállára veszi azt a rozsdabarna szíjas táskát, melyet az idők során szinte teljesen elkoptatott, a mélyében pár szendvics és egy alma lapul, majd kilép a kapun és alakja belevész a reggel ébredő fényeibe.
Apám mindig félálomban köszönt el tőlem, nem is volt ott vele, akkor, olyannyira nekem dolgom, de szerettem vele ébredni, persze csak addig, amíg munkába nem indult, utána, ha tehettem, gyorsan visszabújtam az ágyba. Anya itthon van velünk, nem dolgozik. Bár, már óvodába járhatnánk mindketten, a nővérem Ani, meg én is, de ezt a nyarat még itthon tölti velünk. Ősztől aztán minden másképp lesz. Nem lesznek ilyen önfeledtek, játékosak a reggelek. Pontosan kell kelni, pontosan kell indulni, pontosan kell érkezni, óvodába, munkahelyre, hivatalba, minden olyan helyre, ahol gyereknek lenni mégsem olyan jó, mint otthon, a melegségben, a nyugalomban.

Szerettem a világot, amibe születtem, de mind között az udvart és a házak, a lakások mögött közvetlenül, az egész térben pont középen álló nagy és színes kertet szerettem a legjobban. A százpengős ház ékessége, dísze volt az a kert. Szinte uralta az udvart, az egész belső teret, a házak fölé nőtt, az ég kékjében tükröződött vissza, mint egy álomvilág. Mintha egy sosem múló szerelem emlékképe lenne, egy műemlék, amely ennek a valamikori érzésnek állít nap, mint nap szín, fény, illat varázsba hajló legendáriumot. Az ágyam, nővéremmel közös ágyunk pont a mosókonyha egyetlen ablaka alatt helyezkedett el, így reggelente mindig a kertre, a kert látványára ébredtem. Az ágyra álltam, az orromat a hideg ablaküveghez nyomtam és köszöntem a kertnek. Minden reggelem így kezdődött. Szia, kert, sziasztok, virágok, szép reggelt bokrok és füvek. Ébredjetek kerti székek, ébredj kerti padocska. És ők is köszöntöttek engem, szervusz, fiúcska, a tulipánok, rózsák halkabban, szelídebben, a japánbirs, a törpefenyő dörmögőbben, szigorúbban. Volt olyan nap, hogy szinte egész nap a kertet bámultam. El-elnézegettem, ahogyan életre kel a világ, az élet, ebben a szivárvány mentén termett oázisban, ahogyan az első fények birtokba veszik a virágok szirmait, elüldözvén az utolsó hajnali harmatcseppeket, hogy erővel és szépséggel töltsék fel az éjjeli sötétségben megfáradt kerti csodákat. Voltak kedvenceim. Például a rózsák vagy a tulipánok, a harangvirág. Persze, névről nem ismertem őket akkor még, de most, így sok időnek a távolából, ma már tudom, hogyan hívják, hogyan nevezik őket. Én akkor egyszépnek, kétszépnek szólítgattam őket, mert vagy egykék voltak, vagy párt alkottak.
Tőlük volt színes és illatos ez a világ. Gondolatban sokáig azt hittem, hogy egyszerre csak oda teremtek, mint, ahogy a cseresznye vagy az alma terem a fán. Sok időnek kellett ahhoz eltelni, hogy megtudjam ennek a teremtett szépségnek, ennek a páratlan zöld szigetnek a miértjét és a mikéntjét.

A kert, mint ahogy a ház is a dédpapa és a dédmama tulajdona volt. A kert a dédi fennhatósága alá tartozott, oda az öreg Hatvany be sem tette a lábát. Még ha tehette volna, sem tette, de ennek nem az volt az oka, hogy gyűlölte volna, vagy megvetette volna a növényvilág szépségeit. Egészen más oka volt annak. De erről nem beszélt senki. Szerette volna elfelejteni mindenki azt a baljós ügyet.

- Olyan régen volt az már, minek feszegetni a múltat, feltépni időtlen sebeket? – mondogatta a nagyi, ha kérdeztem nála a titokról később. A kert misztikus mivoltáról.

- De hisz olyan sokat van a dédi ott, szinte minden idejét a kertben tölti. Szépítgeti, ápolja, becézgeti, szeretgeti. Olyan mintha a lánya lenne, a lelke egy darabja. – ezt már anyám mondta, amikor hallotta, hogy megint a nagyit faggatom.

- A lánya…- komorodott el az ősz halántékú, ráncait szépen viselő nagymama. De aztán nem szólt semmit.

Egy reggel, jóval korábban ébredtem, mint ahogyan azt megszoktam, és szokás szerint az ágyra térdepeltem, majd kinéztem a kertre. A hajnal még álmosan nyújtózott, az égtől sem köszönt el még minden csillag, az utcai lámpák fénye úsztató, lebegő homállyal világította meg az udvart. Minden csendesnek mutatkozott, a hátsó kertben a szárnyasok, tyúkok, csibék, kacsák nem káráltak, karattyoltak, a macskák nem élték a közeli farakásokon nászi ágyukat, a kutyák nem ugatták a sajtképű holdat. A csend szinte érintő volt. Érintő és magányos. Mint az az ősz hajú, fáradt, törékeny alak, aki a kertem közepén ült. Ült és cigarettázott. A hozzám legközelebb eső széken. Szinte hallottam, ahogyan fújja a füstöt, és a füstöt lágyan tovább viszi a hajnali szél. Picit keringeti az ősz hajú úr feje felett, majd hirtelen felkapja és elszáguld vele a semmibe. De én nem a füstöt figyeltem, hanem a magányos alakot. Zöld, selyem hálókabátot viselt, a derekán széles ezüstszín selyemövvel. Elegáns lakkcipőt hordott, lábát hanyagul keresztbe vetve ült a fonott karosszékben. Először el sem hittem, hogy ő az, csak később döbbentem rá, hogy mégis őt látom. Dédpapa volt. Dédpapa ült, ott a hajnali fénytől ittas kertben és cigarettázott. Ahogy egyet eloltott, már vette elő a másikat. Finoman betuszkolta faragott szipkájába, és ezüst öngyújtójával kékes lángot eregetve újra kezdte a füstölést. Akkor már egy éve nem láttam. Kórházról – kórházra járt, volt, hogy hónapokat töltött bent. Mindenki tudta, halálos beteg, az orvosok már régen lemondtak róla. De ő nem mondott le olyan könnyen az életről. Két éve tart ez a játszma, közte és a halál között, de most úgy tűnik, igazán vesztésre áll. Láttam az autót, ami hozta. Nem mentőautó volt, hanem egy fekete színű gépkocsi. Nem orvos kísérte, hanem a család ügyvédje, a Polonyi Bandi. Bandi bácsi. Mindenki így hívta, bár még egészen fiatalember volt.

- A végrendeletét rendezte az öreg – mondta apám az aznapi vacsoránál anyámnak. – El akar rendezni mindent, mielőtt késő lenne. Most még észnél van, azt mondta, most akarja megcsinálni. Tehetetlen roncsként mi beleszólása lehetne? – motyogta apám maga elé, kezében sörnyitóval.

- Az már biztos. De neked is jobb, ha így tesz. Az a mániákus öregasszony biztosan a smucigabb oldalát venné elő, ha az öreg időnek előtte feldobná a talpát. Itt szorongunk ebben az odúban. Az a beígért kis pénz pontosan elég lesz arra, hogy megszabaduljunk tőlük. Két év, és lesz saját lakásunk, a hivatal már kiutalta, csak még építik. Tegnap arra jártam. Hát, hallod, hatalmas betontömböket raknak ott egymásra, gyors egymásutánban. Gizi azt mondta, hogy naponta húsz új lakás épül. Naponta húsz. Szinte felfoghatatlan. És így is két év. Szóval, örülj, hogy a nagyfater most itthon van, és beszélt az ügyvéddel. Adná isten, hogy a nagysasszony odaát jól pofára essen. – mondta ezt teremtett haraggal a hangjában anyám.

- Te csak ne bántsd a dédit, hiszen tudod… nem könnyű neki sem, ezzel a teherrel élni.

- Teherrel? Már mégis milyen teherrel? És neked könnyű? Nekem könnyű? A nagyobbik maholnap iskolába megy, a kicsi nem szeret az óvodában, te állandóan később jössz haza, kocsmázol, vagy ki tudja mit… - emelte fel a hangját.

- Igazad van, Erzsi. – zárta le a vitát apám. – Átmegyek anyámékhoz, este Várkonyi filmet adnak, Egy magyar nábob. Szeretem. Két sört átviszek, meg az Unicumot. Higgadj le, rendben lesz minden. Legalább mi ne marakodjunk. – mondta ezt az ajtó mellett állva. Felkapta a két sört, meg a rövidet és csendben betette maga után az ajtót. Anyám a függönybe kapaszkodva nézte, ahogyan az esti fények visszaverődnek apám olcsó bőrkabátján. A filmet aztán együtt nézték meg.

Jóformán alig emlékeztem a dédpapa vonásaira. Arra igen, hogy szikár, magas ember, a haját hátrafésülve hordja. Szép haja van. Meg szép bajusza. Éjszakánként bajuszkötőt hord és hajhálót. Talán ettől olyan szép mindkettő. Mély, öblös hangja van, tagoltan, érthetően, egyszerűen beszél és fogalmaz. Ezt akkor tanulta, sajátította el, mikor még megvolt a csemege bolt. Ott nem lehetett az ember durva és közönséges. Finom, úri közönség járt oda. Csupa nagypolgári, nagyvilági ember. Politikusok, színészek, színésznők, énekesnők, festők, költők. Fűszer és csemege. A nagykörút elegáns, exkluzív üzlete. Az áru mindig friss, a kiszolgálás mindig fess. Ez volt a papa védjegye. A kaviárt egyenesen a Kaszpi – tenger vidékéről szállították. Hetente hoztak árut onnan orosz kereskedelmi hajók. Ruszlit, savanyított dinnyét, fügét, vodkát, igazi orosz fekete kenyeret. Szinte érthetetlen, de az úri közönség imádta ezeket az egyszerű, paraszti ételeket. Később már rendelést kellett felvenni a kenyérre és az ecetes nyers halra. Aztán jött az államosítás, és egyszerre megszűnt minden. Egy tollvonással elintézték. Elvették a boltot, a helyiséget, az árukészletet lefoglalták. Szó szerint kirakták a papát a saját boltjából. Csoda, hogy meg nem verték, börtönbe nem zárták. Akkor, ott, valami eltörött benne. Ott szűnt meg számára a jelen, és vette át az élet szerepét a múlt. Onnantól a dédpapa megszűnt létezni.

Még mindig őt figyelem. Krákog, köhécsel, a szíve tájékát masszírozza lassú mozdulatokkal. Közeleg a reggel, az első napfény már ébred a háztetők felett. A köd, a pára lassan eloszlik, a nyár még visszaköveteli magának a nappalokat. Olyan elesettnek, törődöttnek látszik. Nekem minden felnőtt nagy és hatalmas, de most őt gyermekibbnek látom, mint saját magamat. Talán féltem is kicsit. Talán félek tőle. Lassan feláll, és egy levelet vesz elő hálóköntöse bal zsebéből. A jobb zsebéből pedig a szemüvegét. Az írást a fény felé tartva kezdi el kibetűzni a szavakat. Fennhangon olvasni kezd.

-Én, Hatvany Imre, Hatvany István és Jób Izabella elsőszülött fia, a mai napon arról nyilatkozom, ország, világ, ügyvéd és az Isten előtt, hogyan s miként osztassék fel minden javam a halálom után, ingó és ingatlan egyaránt....

.... Mert bár halálomat egyik rokonom, szerettem sem kívánja, de mivel annak bekövetkeztét egyikük sem tudja késleltetni, így rohanvást közeleg az az idő, amikor a halál végleg magához szólít engem.

… sokat szerettem életemben, de csak egyet igazán. Fiatalok voltunk még, szertelenek, bohémek. Az életemet adtam volna érte. Nagyon szerettem, hogy mennyire, azt csak ő tudhatja.

…. lányt szült nekem, még a nagy háború előtt. Egy gyönyörű kislányt, Elizát. Életem ajándéka lett később, mikor magunkra maradtunk, én meg a kislány. Átkozott tüdőbaj, Hilda, nagyon hiányzol. A mai napig mély fájdalommal él bennem a perc, mikor elmentél.

- A lányt ne hagyd magára sohasem… igazi szerelemgyerek, mondtad még utolszor. És én megígértem neked, hogy sohasem hagyom magára.

… de ezen ígéretemet megszegtem, csaltam, és hazudtam. Inni kezdtem, romlásba taszítottam magamat és a gyermeket is. Nem tudtam apja lenni, képtelen voltam rá. Gyűlöltem magam, s mivel ő is belőlem vétetett, hát őt is gyűlöltem.

… évek teltek el így, ebben a marcangoló önváddal teli páros magányban. Eliza közben felnőtt, gyönyörű nő lett belőle. Imádattal élt irányomban, pedig rengeteg szenvedést, megaláztatást, fájdalmat okoztam neki. Ígérte, hogy sosem hagy el, de én közben azt kívántam, bárcsak megtenné.

… de ő csak mosolygott, és kérlelt, papuska, drága papuska, szeress kicsikét, nézz rám szelíden, fogadj szívedbe.. te vagy a mindenem, papuska, én nagyon szeretlek… kezdj újra élni, mint a hajnali rózsák, a rózsák, papuska

… Kérlelhetetlen voltam, gyűlöltem, aki vagyok, és gyűlöltem őt is, hogy nem tanúsít megvetést, haragot irányomban. Szent árvának csúfoltam, bolond lánynak.

… egy téli reggelen történt. Felkeltem és benéztem hozzá, de nem volt a szobájában. Az ágya meg volt vetve, nem aludt benne az éjjel. Ez volt az első eset, hogy nem aludt otthon. Megrémültem, és aggodalom fogott el. Ilyet még sosem éreztem előtte.

…. kétszer, hosszan szólalt meg az ajtócsengő. Két csendőr állt az ajtóban. Kérdezték, Hatvani Eliza itt lakik, ez az otthona? Mondtam, igen, de az éjjel nem aludt itthon, épp a keresésére akartam indulni, válaszoltam.

… háromszor kellett elismételniük a hírt. Hatvani úr, a lánya öngyilkos lett, a jeges Dunába vetette magát, szinte azonnal magával ragadta az ár..a reggeli órákban lelt rá egy, a parton horgonyzó vontató hajó..ők emelték ki a testet a folyóból. Nézze, ez volt nála, ezt szorongatta az ujjai között. Ezt a fényképet.

…. ezt a fényképet. A fényképet. Boldog apa, boldog anya, mindig így hívta. Hármunkat ábrázolt, nyáridőn, egy kertben. Annak a háznak a kertjében, amiben élek. Amiben haldoklom. Ennyi volt csupán a búcsú. Az az átkozott kép. Azóta minden nap az a kép kísért. Negyven év óta nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék arra az átkozott képre…

.. hogy haltam volna vele én is, hogy dögöltem volna bele a bánatba! Ötven hosszú év, és egy új, egy másik élet. Másik feleség, más gyermekek. De a múlt megváltoztathatatlan. Örökké él, akár az emlék. Akár a fénykép, akár a fájdalom. Ötven éve nem léptem ebbe a kertbe, és most is búcsúzni jöttem, nem pedig a szépségében gyönyörködni. Nekem ez a kert nem szép, nekem ez a kert fájdalom és halál, rossz múlt, rossz jelen. Miért hagytál el? Miért hagytatok el engem?

Mikor idáig ér az olvasásban a hangja elcsuklik, légzése fojtottá, szakaszossá válik. Izmai megfeszülnek, nyakán az erek kidudorodnak, vöröslő pír lepi el az egész arcát. A székbe roskad, pulzusa szaporábbá válik, kezével a szívéhez kap, görcsösen markolja a könnyű hálóköntös alatt. Kissé arrébb, a félhomályban egy idős, könnyű csontú asszony merev tekintettel figyeli, mi történik éppen, de nem mozdul, hogy a szenvedő segítségére siessen. Csak áll ott, feszült várakozással, várja, hogy a halál megszólítsa az öreg, elaggott, sokat szenvedett testet. Hosszú percek telnek el így, ebben az üres, semmitmondó várakozásban. Szeme, figyelme végül a kert legszebb ékességén, a tűzpirosba hajló rózsabokron pihen meg. Egyetlen végtelen rózsatőn. Legszívesebben porba morzsolná azokat az illatos szirmokat. Végtelen gyűlölet kezd ébredni benne, ötven év siráma, sebe hirtelen egyszerre felszakadni látszik legbenső énjéből, megvetően hátat fordít a kertnek, a haldokló dédpapának, és két gyors fordulattal magára zárja az ajtót. Odakint közben hangosan, fújtatva újra útjára indul az élet, a teljességében virágzó kert felett rigók hangos csapata suhan el. Kis szárnyuk szelíden megrezegteti a szellőrózsa bokrokat. Később tudjuk meg, fogjuk fel igazán, mennyire borzalmas mégis ez a reményt keltő nyári zsongás. Halált hozó reggelre ébredünk.