Túsztörténet

Túsztörténet Magyarországon. A szocialista Magyarországon, hol mindent a rend és a fegyelem ural. Abban az országban, melyben a polgárok, a lakosok, a magyarok remekül érzik magukat. Ez már olyan időszak, ahol ezt nem kell gumibotokkal és lovas rendőrökkel betartatni, a nép csendesen szalutál a bársonyba csomagolt véres tribünök előtt. De van, ami nem eltitkolható. Így ez a hír sem:




„1973-ban a téli szünetről a kollégiumba visszatérő lányokat két fegyveres ejtette túszul Balassagyarmaton. Mivel hasonló eset még nem fordult elő, 5 napig tartott az ügy megoldása. A Pintye fiúk – egy helyi, magas rangú határőrtiszt két fia – apjuktól ellopott fegyverekkel vették be magukat a kollégiumba. A túszokért cserében nyugatra jutási lehetőséget akartak kicsikarni. (A korabeli szabályok szerint bizonyos beosztásokban dolgozók és családtagjaik számára nem volt ajánlott a nyugati államokba való kiutazás.) Több megoldási variációt is kigondoltak a hatóságok. Végül az idősebb fiút egy mesterlövész lelőtte. A fiatalabbat elfogták a rendőrök, és 10 évet kapott.” ( Forrás: Wikipedia)



Túszejtés. Agresszió. Támadás a regnáló hatalom ellen. Nyugatbarát eszmék. Lehetetlenség. És mégsem. Minden elnyomó hatalomban öngerjesztő módon épül ki az ellenzéki kör, a máshogy, másért gondolkodók, a bujtatott eszmék mögötti csoportosulások laza vagy éppen szervezett halmaza. De itt vajon erről van szó? Elemezzük kicsit a hírt. Balassagyarmaton, egy magas rangú határőrtiszt két fia túszejtő akciót hajt végre, azért, hogy sok pénzzel nyugatra jussanak, és ott új életet kezdhessenek. Egy másikat. Egy remélt jobbat. Ez lehetne a felszín. A nyereségvágy, az agresszió, a lelketlen támadás a védtelen kollégista lányok ellen. De a hírt olvasva mindenki tudja, hogy ezekről szó nincs. Ezek a fiúk nem terroristák és nem gyilkosok. Lázadó kamaszoknak sem mondanám őket. Ezek a fiúk elveszettnek éreznek mindent. Mindent, mi körülveszi őket. Légüres térben fuldokolnak. A város, amiben élnek, ahová „vezényelték” őket megvetéssel él irányukban. Apjuk a rendszer kiszolgálója, keményfejű katonatiszt, keményen fogja őket, sokszor durva és arrogáns. Nincs és nem is lehet természetes jövő képük. Itt látható, hogyan épült be a rendszer és egyes elemei a családok s ezen belül a családi kapcsolatok mindennapjaiba. Minden szinten a rendszer, a hatalom védelmére irányuló pressziókkal, összefonódó kapcsolatrendszerekkel óvják és védik a hatalom és egyben a szovjet befolyásoltság alatt lévő területek érdekeit. De az ember nem gép és nem robot. Főleg kamaszkorban nem. Még vannak céljai, álmai. Tervez és álmokat dédelget. És ha kell, tengert játszik és a gálya ellen indul. Még ha a bukás esélye sokkal jobban valószínűsíthető, mint a győzelemé. Ki is mondják: „Halál vagy győzelem”. Más út nincsen. Sajnos igazuk van. Igazuk van, mert ismerik a rendszert.



Gazdag Gyula 1989-ben készített játékfilmet ebből a történetből. A film alapjául Végh Antal: Könyörtelenek című írása szolgált, de a forgatókönyvet magát a rendező követte el. Ki másnak lenne ez zseniális alapanyag, ha nem Gazdag Gyulának. Gazdag identitása, habitusa és értékrendje abszolúte összevág a történet alapgondolatával, eszmeiségével. Megvan benne a kellő lendület és elszántság, hogy komolyan vegye a témát, hogy fajsúlyos filmet készítsen. Egy ilyen összetett, mély rétegződésekkel teli filmben nagyon kell figyelni az arányokra, a finom ütköztetésekre, a jellemek központilag értelmezett, de egyben rendkívül árnyalt bemutatására. És ő komolyan veszi a történetet. Olvas a sorok között. 1988-ban, mikor elkezdte forgatni a filmet, már recsegett-ropogott a szocialista rendszer. Ha nem így lett volna, ez a film nem kerül gyártásba. Hiszen annyira premier plán rendszerellenes, hogy nincs mit rajta magyarázni. Hatalmas pofon az elvtársaknak. Gondoljuk el, mi történt volna, ha ez a film, a hír, a cselekmény eredeti időszakában leforgatásra, majd aztán bemutatásra kerül. Gazdag ismeri, hogy milyen egy be nem mutatott film utóélete, hiszen korábbi filmje, a szintén nyíltan rendszerellenes „Bástyasétány hetvennégy” tíz évig a dobozában csücsült. A „Túsztörténet” szerencsére már nem jutott erre a sorsra.

Beszéljünk a filmről. Ahhoz, hogy megértsük a film képi és szöveg világát, éreznünk és értenünk kell a nyolcvanas évek végén a magyar filmgyártásban jelen lévő alaphangulatot. A nyolcvanas évek a nihil és a dekadencia éve a filmesek között. Sosem látott pesszimizmussal és lemondással kezelik a jelent. Egy olyan jelent, amely áporodott és dohos szagot áraszt magából. Szinte mindenhol ebbe az alapérzésbe futunk, ami mégis valami megfoghatatlan módon, hihetetlen mélységet, erőt és gyönyörűséget ad ezeknek az alkotásoknak. Gondoljunk csak az évtized kezdetén forgatott „Ripacsok”-ra, vagy később a „Falfúró”-ra, és megérkezvén a most taglalt film egészen közel álló testvéréhez, a „Meteo”-hoz. Mind más miliőt próbál érzékeltetni, de az alaphangjuk voltaképpen ugyanaz. Generációs életérzés, így szoktuk ezt hívni. Gazdag szerencsés módon közelebb hozza a cselekményt, korban és jellegben, mint ahogy az eredetileg történt. A főszereplő, az idősebb Pintye fiú, nyolcvanas évekbeli figura, a város is kellően unalmas, a légkör poshadt, a napi robot lélektelenné teszi a létezést. Olyan atmoszférát teremt a nyitókép, amibe egyből bele lehet ülni, érezhető, hogy történni fog valami. Valami szokatlan. Valami más. Van, hogy egy alkotás szerencsés csillagzat alatt születik. Ezzel a filmmel is ez történik. A korszak tinédzser ikonja, Berencsi Attila „Bery Ari” játssza az idősebb fiút. Mintha rászabták volna a karaktert. Tökéletes. Attila sokat brusztolt Gazdagnál, nagyon akarta ezt a szerepet. Ő már tudta, milyen lenne benne, még a forgatás előtt, tisztán látta magát a karaktert. Ha egy filmben a központi figura a helyén van, nagy baj már nem lehet, tartják a filmesek. Ezzel egyet is érthetünk, de a történet itt nem áll meg. Nagyon kevés film büszkélkedhet azzal, hogy szinte minden szereplője a helyén van, a történet szempontjából nem idegen, hanem összességében segíti a cselekményt. Később megkapta a legjobb férfi főszereplő díját a San Sebastian nemzetközi filmfesztiválon, ezzel is azt a tényt igazolva, hogy ez a szerep rá várt. Svidrony Gábor nagy találat a kisebbik fiú szerepére, a rendőr alezredes szerepében a kortárs lengyel színészóriást, Zbigniew Zapasiewicz-et látjuk (magyar hangja: Jordán Tamás), Bitskey Tibor szinte eggyé válik az általa megformált karakterrel, az idegösszeomlás szélére kerülő határőrtiszt, laktanyavezető figurájával, a lányok mind remekül játszanak, egytől-egyig, fiatal színművészetisek, főiskolások vagy éppen lelkes amatőrök, Dér Denissa, Krisztics Barbara, Bíró Krisztina és a többiek. Ragályi Elemér, a magyar filmszakma egyik legjelentősebb alakja felel a film képi világáért. Aki csak pár percet tölt Ragályi szemével látott világban, többé nem szabadul. Az, hogy a filmnek teste és atmoszférája van, az nagyban neki köszönhető. Feltűnik a filmben Szabó István, neves rendezőnk, aki egy idegorvost alakít, remekül. Érdekes színt tesz hozzá, a már önmagában is igen színes és gazdag cselekményhez.



Ez egy esszé, így sok minden belefér. Belefér az is, hogy elemezzük kicsit a központi figura alakját, mozgását a térben, jellemfejlődését. Már csak azért is, mert végül ő lesz a tragikus végkifejlet egyetlen elszenvedője. Gazdag kemény, rusztikus filmet akart forgatni. A naturális képi világ mögött sejtetett vagy éppen megélt agressziókat akart ábrázolni. Érzékletessé akarta tenni a dühöt, a csalódottságot, a kiúttalanságot, ami a két fiúban, de főleg az idősebbikben jelen van. Ezt a feladatot szinte egészében főhősére bízza. Az idősebb Pintye fiú vezető szerepre termett. Fizikálisan is megfelelő kiállással rendelkezik, fellépése határozott, beszéde tagolt, észjárása gyors. Voltaképpen ő az, aki elégedetlen a sorsával, a világgal, ami körülveszi, és ezt az életérzést plántálja bele később az öccsébe is. Egyfelől nehéz megérteni őt, hiszen a rendszer kijelölte már az útját, elvárás, hogy katona apja nyomdokaiba lépjen és hűen szolgálja a hazát, a hatalmat. Ehhez még a szükséges eszközöket is megkapja, szabadon jár-kel a laktanyában, ami az apja felügyelete alatt áll, sőt, apja felkészítvén őket az életre, megtanítja őket lőni, szinte mesterlövész szinten. A rendszer itt követi el az első hibát. Eszközt ad a kezébe a fiúknak, olyan eszközt, mellyel ellenük tud indulni, melyet komolyan kell venni. Gazdag Gyula filmje voltaképpen egy intellektuális háború. Háború a rendszer és az azt megdönteni igyekező fiatalok között. Persze, ők nem forradalmárok. Egyszerűen mások. Csalódottak, hidegek és ridegek. Szellemi üldözöttek. Érdekes és mozgalmas, ahogyan a rendező a bukást, a végkifejletet felépíti. Végig tudjuk, érezzük, hogy a fiúk terve kivitelezhetetlen, vagy tragédiába fajul a követelésük, vagy a rendszer győzedelmeskedik felettük, és megadják magukat. Mi nézők, ezt hisszük, ebben tartunk a cselekménnyel. De nem ez történik. Macska-egér harc kezdődik, és már nem a hatalom, hanem az egyes jellemrajzok szintjén. A fiúk elszánták magukat életre-halálra, a rendszer kiszolgálói szintén. Persze, furcsa ez a szó, hogy a rendszer kiszolgálói, mert a Gazdag által felvázolt jellemek, bizony nem egy torz eszme képviselőjeként lépnek fel, hanem egy ésszerű, egy vállalható morális gondolatiság mellett teszik le a voksukat. Itt bejöhet a képbe, a tapasztalatlanság, a lázadó ifjúkor és a már bölcsebb középkorúság finoman árnyalt belső harca is. Megvan ez is a filmben, ami csak még teljesebbé teszik a cselekményt összességében. Öt nap. Öt idegőrlő nap. Tizenegynéhány rémült lány, és két mindenre elszánt fiú, szinte-gyermek, összezárva, egymással farkasszemet nézve. Kint pedig ugrásra készen a hatalom. A játék egészen addig tart, amíg az egyik fél végül fel nem adja, és be nem ismeri a vereségét. Öt nap, víz és élelem nélkül, teljes idegi feszültségben. Az elvtársak jól taktikáznak, a két fiú összeroppan a súly alatt. Hiszen nem gyilkosok ők, csak mások. De, hogy mások, az már elég ok arra, hogy a rendszer nem kívánatosnak minősítse őket. „Halál vagy győzelem” – mondja a film elején a kisebbik fiú, és a nagyobbik felel rá végül. A helyzetben vezető szerepét feladván, kilép a mesterlövészek elé, céltábla gyanánt kínálva fel magát. A tűzparancs érvénybe lép, a fiú holtan terül el a padlón, közben összehangolt támadásként a rendőrök benyomulnak, a fogvatartott lányokat kimentik, a kisebbik fiút őrizetbe veszik. A hatalom fellélegezhet. Egy időre bizonyosan. Mert elnyomásban élni, mindig egy időzített bombára hasonlít, az egyén szintjén. De nem elég a hatalom ellen fordulni, ha ez bekövetkezik, akkor a hatalmat meg kell dönteni. Ehhez a két balassagyarmati túszejtő kevésnek bizonyult, de ma már a történelemkönyvekbe nem tettük embertelensége kerül be, hanem az, hogy nem féltek dönteni a sorsukról. Nem féltek dönteni a sorsukról, egy olyan világban, ahol ezt előre leírták és megszerkesztették poros, dohányszagú pártirodákban. Így vált az ő „Túsztörténetük”, a mi, (az akkori szocialista rendszerben élő magyarok) belső félelmeink leplezésére irányuló hangos kiáltásunkká. De hangjukat elvitte a szél.

Salto mortale

Végtelenbe repítő pillanat


feszült figyelem, a szó bennakad

a lélegzet érces hullámvasútján

mikor a trapézon mozdul a kéz

és a semmibe ér talán

alant végtelen mélyben

halált táncol a feketéllő por

ilyenkor védtelen a magány

ott fent, az emberi értelmen is túl

hol nincsenek szabályok

csak meg nem értett látomások

ott válik vérben oldott eszmévé

a megálmodott indulat

ott, hol sorsnak indul

néhány levegővétel, maroknyi szorítás

ahol csak a szerencse az egyetlen útitárs

s a légen mint ájult pillanat

siklik rezzenve az elárvult test

szinte lebeg a térben, úszva ténfereg

viharlámpára fűzött billegő magány

nézd, mennyire védtelen

nézd mennyire erős

hogy ízlelgeti a zuhanást

maradni, vagy menni lenne jobb

mindkettő ostoba választás

az egyik út a halálba vezet

a másik bomlasztva ébreszt végül

a korlát remeg, a kézfejen kidagadnak az erek

menne már, menne igen

a távolban kéklő fénytengerek

hívjatok, csaljatok, csábítsatok, öljetek

vegyetek karotokba, ringassatok szelíden

hisz halni sokkal, de sokkal könnyebb

mint egyedül ugrani a semmibe

Hogyan írjunk novellát?

Bevezető

Talán maga Cervantes sem gondolta, hogy milyen messzire vezetnek majd az epikus történetmesélés szálai. Művével, (teljes címén) Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha, egy olyan modern kori stílust teremtett, melyből az epika az óta is erőt merít, építkezik. Persze, minden kornak megvannak a maga sajátosságai, így azt is mondhatjuk, és elmondhatjuk az epikáról, hogy nagyon szeret a jelenben tartózkodni, a jelenben élni. Talán ezért van az, hogy manapság a regények újra reneszánszukat élik, hogy az írott szónak ereje van és lendülete. Talán hatalma is. Nem szeretnék most törzsfejlődési rendszereket említeni, kivesézni a modern próza egyes útjait. Én csupán annyit akarok mondani és elmondani arról a témáról, amit választottam, amennyit szükségesnek tartok egy kezdő novellista számára közölni. Nincs bennem segítő szándék, tanár uras közlési vágy, enciklikákból merített szép hasonlatokkal sem kívánok élni. Egyszerű, józan szándék vezérel. Mutatni egy lehetőséget, egy elképzelést. Egy lehetséges választást.

Hogyan írjunk jó novellát? Mi is az a novella?

1. Szellemi felkészülés és felkészültség

Mint minden alkotói pozíciónak, a prózaírásnak is megvannak a maga stációi. Minden építmény az alapoktól indul. Két alapvető dologra van szükség a novellaíráshoz. Meg kell tanulni írni. Meg kell tanulni olvasni. E kettő alaptézis nélkül nem lehet tovább építkezni. Persze, modern világokban ezt (jó esetben) ingyen megkapjuk, kézhez kapjuk a társadalomtól, tehát nem sokat kell velük bíbelődni. De, ami aztán következik, az lesz az igazán érdekes. Innen, mint egy százrét futó utca, kinyílik a világ, megnyílnak ez idáig ismeretlen világok. Elindul egy rétegződési folyamat az elmén, a tudaton belül. Meglehet pressziók vagy éppen természetes kiválasztódás által, de az ember elkezd szeparálódni, elkezdi feltérképezni a saját természetét az általa fokozatosan megismert világban. Volt idő, hogy hittem abban, egyes írók, alkotók genális, örökletes, istenadta tehetséggel jöttek a világra. Némely esetben ma is tartom ezt az állításomat, de ma már jobban hiszek a munka + energia felhozó erejében. Szóval, ott tartunk, hogy írópalántánk egész becsületesen meg tanult írni, ismeri nyelvének sajátosságait, és igen sokat olvas, sokat, sokfélét. Saját gondolatai születnek. Azaz olyan gondolatok, melyeket sajátjának vél, vagy éppen egy-egy szeretett gondolatot újra értelmezni kíván. Feszítő érzés lesz rajta úrrá. Közölni akarja a világgal személyisége rejtett vagy éppen extrovertált stílusjegyeit. Megszületik benne az akarat, tollat, papírt ragad és elkezdi lejegyezni gondolatait. Lehetőség szerint nem másol, hanem újrateremt. Megszületik az első mondat. Aztán a második. Összeáll a bevezető, majd nehezebb falatként átugrik a tárgyalásra, szenved, küszködik, figyelme, igyekezete lankad, de nem adja fel. Nem adja fel, mert élvezi. A feszítő érzés nem hagyja nyugodni. Szinte mániákus éberkómában ér a befejező részhez. Megszületik az utolsó mondat, az utolsó szó. Kész van az írás. Fellélegez. Hajnalt köszönt már az éjszaka. Reggel első dolga, hogy elolvassa, újraolvassa mit írt tegnap éjjel. Borzalmasnak találja. Összegyűri, aztán mégsem dobja ki. Kisimítja a lapot, újra átolvassa és…belejavít. Igen, belejavít. Továbblép az első érzeten. Alkotó energiákat vél magában felfedezni. Szinte szomjazza a tudást. Könyveket halmoz egymásra, régi nagyok műveit, és fejest ugrik az ismert ismeretlenbe. Újra és újra így tesz, olvas, ír, javít. Olvas, ír, javít. Aztán váltogatni kezdi ezeket, ahogy a személyiségfejlődése is vagy felgyorsul, vagy adott életszakaszban lelassul. De, a folyamat már nem törik meg. Klasszicizálódik valamelyest, mértékletességre tanítja az idő. Témát keres, elemez, rákészül egy-egy írásra. Több aspektusból vizsgálja az írást és önmagát. Egyre nyíltabban vállalja, ami ő maga, énje rejtett titkaiba, sosem látott ösvényeire vezeti el az olvasót. Olyan utakra, ahová ő is félve lép fel, de mert az ismeretlent mindig vonzóvá teszi az a tény, hogy új, hogy más, hát nem restell bevallani: Igen, ez is én vagyok. Talán, ez az a pont, amikor azt mondhatja, hogy megérkezett valahová. Persze, ez a megérkezés inkább állapot, mint megnyugvás. Mint amikor megáll az ember egy ajtó előtt, fél benyitni, de tudja, hogy már egyszer, máskor, más időben ezt az ajtót is kinyitotta valaki, ha neki sikerült, akkor neki miért ne sikerülhetne? Van, hogy nem sikerül. Van, hogy nem nyílik az ajtó. De meg kell próbálni. Meg kell próbálni.

2. A saját hang, technika, stílus megtalálása és kezelése

Valahol minden író, költő, irodalmár erre tesz törekvést. Saját egyéniségének a tradíciókon való átszűrése, áramoltatása által, egy egyéni hatás megjelenítése a szövegben, amit elkövetett. Valakinek ez könnyen megy, mert istenadta tehetség, valakinek ez nagyon komoly munkát jelent, és a siker mindig kétesélyes. Nincs bevált recept arra, hogy adott habitusú alkotónak, mi az, ami a személyiségjegyéhez teljes mértékben passzol. És nem is szabad súlyozni, kategorizálni az egyes műfajok jeles képviselőit. Egy fontos dolog van. Meglegyen a belső lüktetés az emberben, a feszítő érzés, amit már korábban megneveztem. Sok esetben nem intelligencia kérdése, hogy kiből válik jó író. Gyakran az élet jelöli ki egy-egy alkotó útját, sorsát. Tolja, löki, sodorja egy adott cselekmény a Parnasszus kéklő hegye felé szegény szerencsétlent. Miért? Mert feszíti belül egy érzés. Ki akarja mondani a kimondhatatlant, kapcsolatot akar teremteni a jelennel, üzenni akar a jövőnek. Kézjegyét hagyni a porban, vízre írni a nevét. Minden egyes alkotó mögött, más sors rejtőzik. Nem stilizálható. A lényeg az talán, hogy máshonnan közelít a dolgok egésze felé. Olyat is lát, amit más nem, vagy máshogy látja, és ez már elég. A literatúra különös állatfaj. Egyfelől van egy monotonitása, másfelől állandó mozgásban van. Egyetlen más alkotó műfaj sem hasonlítható hozzá. Kevés olyan eszköze van a léleknek saját hangjának közlésére, mint az irodalom. Gondoljunk csak bele, milyen szerteágazó lehet képzeletünk, mennyire felfoghatatlanul színes, és mégis le tudjuk írni, adott értelmezésben, kontextusban. Persze, csodavárásról nincs és nem is lehet szó, de van, hogy a lélek is beleremeg egy –egy regény olvasásakor, bennakad a szó egy vers élvezete közben, könny indul a szemből, ha mélyebb vizekre evez egy dal, egy szonett. Ebben a teremtett világban még mindig: „csak az ember olvas”, éljünk emelt fővel eme kiváltságunkkal, nap, mint nap. Az irodalom (mindegy, melyik váll faját említjük) tesz minket azzá, akik vagyunk: Emberré.

3. Írjunk novellát! Egy adott novella elemzése és áttekintése, szerkezeti – gondolati olvasatban

Nézzük először a novella alapvető meghatározását:

A novella a szépirodalomhoz tartozó kisepikai műfaj, régies neve beszély. Cselekménye általában egy szálon fut, és egyetlen sorsfordulat köré épül. Legtöbbször kevés szereplő jelenik meg benne. Lezárására jellemző a csattanó. A novella név az olasz nyelvben eredetileg olyan történetet jelentett, amely a mindennapi élet új helyzeteiből és eseményeiből veszi tárgyát; ez különböztette meg az epikától, amely a köztudatban élő mondai anyagból merített. ( Forrás: Wikipédia)

Ez a meghatározást alapvetően abbéli vonatkozásában el is fogadhatjuk, hogy a kategorizálás megtörténjen. Jó, ha az alkotó tisztában van azzal, hogy az adott mű, amit elkövet, papírra vet, voltaképpen mely műfajba is sorolandó. Ez nem egy dogmatikus eljárás, inkább a zanza ellen használjuk, természetesen az alkotó szabadság elvét ez nem befolyásolja. Aki novellaírásra vetemedik, az nagyjából ilyen (az írás szempontjából fontos) technikai paraméterekben gondolkozik: Az adott mű kisepikai műfajba soroltatik, egy adott, pillanatot, történést, cselekményt próbál megragadni, nagyjából pár percnyi ritmusos olvasást kíván meg az olvasójától. Fontos, hogy ezzel tisztában legyünk, mert ha például rövidebbre vesszük, vagy éppen hosszabbra, akkor a más kisprózai kategóriába is sorolható, vagy éppen csak oda. Pár jellegzetes kisprózai műfaj: Csevegés (feuilleton), tárca, rajz, karcolat, tárcanovella, novellette, elbeszélés. Van és lehet, hogy ezek néhol összeérnek, összemosódnak, de ez nagyban ronthatja az olvasási élményt. Jó, ha a választott műfajt teljességében próbáljuk meg véghezvinni, megalkotni. Így lesz maga az írás, az alkotás is egységes, nem lesz művészieskedő, netán izzadságszagú.

Kosztolányi Dezső: Gőzfürdő c. novellájának elemzése

Ha komolyan vesszük, már pedig miért ne vennénk, hogy a novella, adott pillanatot, időszakot nagyobb intenzitással jelenít meg, mint mondjuk a regény, akkor alapvető fontosságúvá válik, hogyan indítjuk útnak novellánkat. Nem ritka az „in medias res” típusú indítás, már csak azért sem, mert megfelelő felütéssel szolgál a bevezetésnek. A novella sajátossága a hirtelenbe szaladó képi világ, egy pontos kép megjelölése, adott fókuszpont kiválasztása.

Nézzük, Kosztolányi hogyan oldja ezt meg:

„Sárszegen évekkel ezelőtt csak egyetlenegy ember tudott franciául. Ujjal mutogattak rá, mikor végighaladt a Kossuth utcán. Dr. Schlossziarik János köz- és váltóügyvéd volt ez, a híres, lelkes „kultúrember”.

Csupán három mondat és készen van a miliő, a korrajz és a jellemrajz. Egy kisvárosi ügyvéd, aki már azzal is kitűnik többi polgártársa közül, hogy beszéli a francia nyelvet. Kosztolányi arra tesz kísérletet, hogy az olvasójával egy olyan világot láttasson, amit ő maga is meg tud élni a hétköznapokban. Rengeteg ilyen élethelyzettel találkozunk, akkoriban, amikor ez az írás született, ez mindennaposnak számított. Később, tovább lép, és tovább építi a cselekményt, a választott főhős, az ügyvéd jellemrajzát. Az első tagolásban így zárja a szöveget:

„ A városi urakat mélységesen lenézte, félvállról vitatkozott velük. A vita hevében szeme szikrát hányt, orrlyukai kitágultak, mint egy ló orrlyukai, s szája véres lett, a vér lecsöpögött sárgásbarna szakállára, mikor kimondta a nagyszerű, megváltó, szent szót, mely az emberiséget egyedül boldogíthatja:

- Progresszió.”

A főhős felvette pozícióját, Kosztolányi árnyalja és egyben kiszélesíti jellemét. Készen áll a történések fókuszpontjában állni. Voltaképpen innen kezdi meg a bonyolítást. Megvan a világ, beleült a történetbe, kezdődhet a lényegi elemek taglalása. Elsőre ez így talán száraznak tűnhet, de minden irodalmi műben, megvan az oka és a miértje az egyes felvezetéseknek, és ez a novella teljességgel eleget tesz annak a kívánalomnak, hogy fokozatosan vezesse be az olvasót a történet világába.

„In media res”, határoztuk meg korábban, tehát a novella alapvetően egy aktív pillanatot, történést taglal, a szöveg állandó mozgásban van. Így is alakul a vonalvezetés, a városban gyűlést tartanak a természettudósok, több külföldi meghívott is részt vesz ezen a jelen eseményen, négy német, és egy francia. Egy francia. Ki beszél franciául Sárszegen? Dr. Schlossziarik János köz- és váltóügyvéd, kalauzolja, szállásolja el ő a híres geológust, a neves, nagybecsű vendéget. Bonyolítunk, továbblépünk. Egyre beljebb, egyre szélesebb képet kapunk a főhősről és a körötte lévő világról, de még mindig az adott fókuszpontra koncentrálva, nem lépünk át más terekbe, más fejekbe. Nagyon fontos elem, lényegi, a szöveg, a nyelvi elemek színessége. Kosztolányi grandiózus elme volt és foglalkozásszerűen űzte az írást, így elvárható tőle ez a magabiztosság. De az már zsenije sajátja, hogyan kezeli a szöveget. Hát, Pazar. Leleményes, fordulatos, színes, közlékeny, de ahol kell, meghúzza, majd szabadjára engedi újra. Játszik és élvezi. Ne feledjük ezt: Játszik és élvezi.

Az ügyvéd, a családja, a város a vendégeket várja. Az ügyvéd pozíciójához illően, a városka státuszának megfelelően. Ilyen mikrokörnyezetekben a hírverés, a magabiztosság, a hierarchikus felépítés alapvető fontosságú. A szükséges életképek után megérkezik a vendég, egy jólelkű, visszafogott álmodozó francia geológus személyében. A nyelvet nem beszéli, voltaképpen az ügyvéd sem az övét. Az ügyvéd inkább habitusának megfelelő utat választja, és a kevesebb beszéd, több cselekvés elvét gyakorolja. Ez is írói trükk, szakmai fogás. A szövegben szereplő főbb jellemrajzok ütköztetése. Létfontosságú. Máskülönben elvész a bonyolítás a szövegből, nem lesz akció, két passzív jellem nem alkot egységet. A professzor szendesége és az ügyvéd karakán mivolta remek alapot képez a két jellem közötti különbség ábrázolására. Fontos! Sosem szabad kiesni a szöveg eredeti környezetéből, még ha egyes elemek arra csábítanak, hogy kilépjen az alkotó a választott térből, közegből. Kosztolányi megtartja ezt a természetességet, és a frissen érkezett vendéget egy gyors városnézésre invitálja. De. Mivel választott jellem a városka haladó értelmiségi csoportjába tartozik, ezért így oldja meg a feladatot:

„ Ebéd után az ügyvéd a vendégébe karolt, és sétálni vitte a városba. Már eleve elhatározta, hogy nem mutatja meg a vágóhidat, a parkot, a kaszinót és Sárszeg egyéb nevezetességeit, melyekkel a városi urak az idegeneket untatni szokták. A természettudomány és pozitív világnézet harcosát olyan szórakozásban akarta részesíteni, mely valóban méltó hozzá.”

Megvan a tér, összeálltak a jellemek, zajlik a történés. A bonyolítás fokozása felé tartunk. Itt lép be a képbe a címadó kép, a „Gőzfürdő”. Az ügyvéd, mint a haladó értelmiség képviselője a gőzfürdő mámorító élményével kívánja megajándékozni a hallgatag francia tudóst. Nem tudom, ki, hogyan, mit tenne egy külföldről érkezett friss vendéggel, de mondjuk úgy, hogy ez igen meglepő húzás. Egy másik olvasatban meg nem az. Az ügyvéd meg van győződve róla, hogy jól cselekszik, a francia meg nem akar kellemetlen vendég lenni. Voltaképpen belefér a nexusukba ez a változat is. Ha jól sülne el, de nem ez történik. A geológus számára rémálommá válik a gőzfürdőben eltöltött idő, és ahogyan ez megtörténik. Némán szenved és tűr, de közben embertelen kínokat él át. Ez a novella csúcspontja. Kosztolányi minden tudását, szellemi eszközét latba veti, hogy elvarázsolja olvasóját. Újabb fontos elem! Ha egy adott világot, témát, történést vázolunk, írunk le, rendkívül fontos a hitelesség érzete az olvasóban. Nem lehet csak úgy odakenni, talmi ismeretek által a szöveget, utána kell menni, meg kell fogni a választott világot. Elemezni, a helyén kezelni. Kosztolányi bravúrt-bravúrra halmoz a fürdős jelenetben. Mivel csúcspont jelentről van szó, a jellemek ütköztetésének csúcspontja is itt történik. Igazából az előzmények által felvázolt szellemi terek súlypontozása történik meg a bonyolítás, a történet előre haladásának a függvényében. Konklúzió:

„ Már alkonyodott, mikor a száradóterembe értek, s egy mogorva szolga rájuk adta a lepedőt. Schlossziarik rendkívül meg volt elégedve. Amíg törölközött, ragyogó szemmel bíztatta vendégét:

- Progresszió.

- Progresszió – hagyta rá az.

- Kultúra.

- Kultúra – bólintott.”

Mondhatjuk, hogy ez a csúcspontja a novellának, a továbbiakban már az indítóképekben fellelt miliőt és annak sajátos erkölcsi, morális helyzetében éljük meg a befejezést. A geológus megfázik, mert a fürdőből kilépve elered egy erőteljes zápor, betegséggel küszködik, ágynak dől. Az ügyvéd védve pozícióját eltussolja az ügyet a város előtt. De alapvetően senkinek sem hiányzik olyan túlságosan a nagybecsű vendég. Morális válság – 1914, Magyarország. A geológus végül felgyógyul és jelzi, el kíván utazni. Valahol mindenki fellélegzik ettől a gondolattól. Az ügyvéd szégyenérzettől vezérelve, szinte kicsempészi vendégét a vasútállomásra. Csak nem meghazudtolni a jelent, a haladást, az erkölcsöt. Kiszínezni a józan észt, élvezni a látszat maszkos politikáját. Egy felütéssel él még a novella végén Kosztolányi, remek befejezést választ, de tartalmilag nem már nem nyúl bele a történésekbe. De ott marad az olvasóban a lendület, az íz. Remek írás, novellairodalmunk egyik stílusos, jól megírt darabja.

4. Konklúzió

Végére érve ennek a kissé hosszúra nyúlt esszének, azt állapíthatom meg, hogy én magam, mint alkotó, nem lettem okosabb ezen írás által. De azt is megállapíthatom, hogy újabb felismerésekkel, élményekkel gazdagítottam a saját és talán mások tudástárát is. Aki egy kicsit is belülről olvassa ezt a szöveget, az rá fog ébredni arra, hogy számára melyik út lett, lesz kijelölve a saját maga és az irodalom közötti személyes kapcsolatban. Mert minden út egyéni, minden út más. De mindannyian egy célért, lehetőségért haladunk előre, saját magunk által elképzelt céljaink felé. Ezt talán Ady fogalmazta meg a lehető legjobban:

„S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni,
Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.”

Így legyen mindenki az írással. Találja meg benne azt, ami örömet, gyönyörűséget okoz neki, és ezt az örömöt és gyönyörűséget, talán sikerül továbbadni, másoknak, más szellemeknek, más lelkeknek. Alkotni nem szégyen és nem dicsőség. Ellenben, hatalmas felelősség.

Curatus

Van apámnak egy barátja. Istenfélő ember. Fél az mindentől, de ami igazán félelemmel tölti el az, hogy Isten szeme mindent lát, és semmilyen bűn sem kerülheti el a figyelmét. Ebbéli meggyőződése olyan erősnek mutatkozott, hogy az iskola elvégzése után papnak állt. Most ő a mi lelkipásztorunk, mi pedig az ő nyája. Szinte minden idejét Isten házában tölti. Csak akkor megy el otthonról, ha valaki szólítja, szükséggel van irányában. Olyankor nem rest és a szenvedő szolgálatára áll. Jó pásztor, lelkes, figyelmes, okos. Talán nem annyira talpraesett, mint Miklós atya volt korábban, de sebaj, legalább nem él a korábbi pap káros szenvedélyével, magyarán nem iszik. Mert bizony Miklós páter nem vetette meg a jóféle itókát, de főleg a bort szerette nagyon. Volt, hogy miseborra is alig futotta az erejéből. Többen mesélték, hogy a kehelyben néhanapján bizony víz volt és nem bor. Az már előtte lévő este elfogyott buzgó imádkozás közben. Mindemellett helyén volt a szíve az öreg plébánosnak. Volt, hogy a háború alatt, ostrom idején menekülteket rejtett Isten háza, Miklós atya hathatós segedelmével. Egy télen át élt ott zsidó orvos, cigány muzsikus, kommunista értelmiségi. A segítő kéz nem válogat. Később, a megmenekültek azt mesélték, hogy esténként az atya felolvasott nekik a szentírásból, sokszor fejből idézte az egyes fejezeteket, mély átéléssel. Volt, aki ott, akkor vált igazán hívő emberré. Így van, aki nemcsak az életét köszönheti az atyának, hanem hitének újbóli megerősítését, megtalálását. Milyen szép gondolat ez. Más világból, élethelyzetből származó emberek, Isten szent zászlaja alatt, önzetlenül segítenek egymásnak, egymáson. Később tudtuk csak meg, hogy Pali, Pál atya is a megmentettek között volt. Tízéves forma fiúcska lehetett, így mesélte nem sokkal az után, hogy felszentelték és átvette Miklós atya helyét a plébánián. Az első beszédében, prédikációjában tért ki erre, pár mondat erejéig. Sokan megkövülten hallgatták és együtt éreztek vele, mások pedig összevonták szemöldöküket, és rosszalló pillantásokat vetettek felé. A rosszalló pillantások oka egyszerű volt. Miklós atya hirtelen távozása. Mert bizony, egyik napról a másikra történt mindez, mármint, hogy az atya feladta hivatalát és azt ez a siheder pap foglalta el. Miért tette volna? Hiszen jó erőben volt, szellemileg és fizikailag is. Mi oka lett volna rá, hogy megváljon attól, amit annyira szeretett? Ami az élete része volt?

Pál atya beszédében erre nem tért ki. Ha kérdezték, csupán ennyit mondott:
- Miklós atyát az anyaszentegyház más feladattal bízta meg. Lassan közelednek számára az öregkori, nyugodtabb évek, kímélni kell. A testvérek Venyigre helyezték át őt, az ottani falu kis templomát és nyáját vezeti tovább az Istenhez vezető úton. Sajnos, tőletek, drága gyermekeim nem tudott elköszönni, oly hirtelen történt minden. De emléketek szívében örökké élni fog. És ő is a tiétekben. In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti. Ámen.

Ezzel részéről el is volt intézve a dolog, nem is hozta többé szóba. De többen ezt nagyon furcsának találták, és nyomozni kezdtek az ügyben. Nem azért, mert nem hittek az atyának, hanem éppen azért, mert igen. Biztonságban akarták tudni magukat, abbéli hitükben, hogy az igen szeretett Miklós atya békében van és nyugalomban. Többen kételkedtek ebben, köztük apám is. Egy este ez a téma is szóba került otthon, és apám erre a következtetésre jutott végül:
- Indok nélkül nem lép le senki sem, ilyen hirtelen, legyen az pap, ügyvéd, akárki. Bizonyosan nyomós oka van, hogy eltávolították hivatalából. Talán útban volt valakinek. Talán éppen ennek a Pali gyereknek. Nem tudni. Tény, hogy igen kurtán-furcsán lépett le az öreg iszákos, és nincs ez így jól. Holnap pár sráccal lenézünk Venyigre, és meglátogatjuk az atyát, majd akkor kiderül, hogy mi a dologban a turpisság.
Tiszteltem apámat, erős egyéniségnek tartottam mindig is, de ahogy ott, a konyhaasztalnál ült az esti lámpafényben, izgatottnak, idegesnek láttam. Nem éreztem előtte soha még ilyennek. Valami volt a levegőben, ami feszültséget keltett. Valami ismeretlen, amitől mindenki félt.
Másnap apám korán kelt. Megmosakodott, megborotválkozott, megreggelizett, aztán telefonált és kikérte magát aznapra a munkából a hivataltól. Közben az autó is megérkezett, ketten ültek benne, Lajos bácsi, a hentes, és Gedeon bácsi, a kisállat kereskedő. Apám jó barátai voltak mindketten régről. Együtt jártak iskolába, aztán még gimnáziumba is. Lajos bácsival a seregben is együtt szolgáltak. Környékbeli srácok voltak mind, egy közösségben életek és élnek az óta is. Lajos bácsi közben hangosan nyomta a dudát, induljunk már, majd háromórás az út, fene messze van ez a Venyig, estére meg vissza is kell érni, ma ő zárja a boltot. Így is a segédek viszik máma az ügymenetet, nem jó ez, nem tudnak ezek a vevők nyelvén, a másik, hogy a portékával, a hússal sem bánnak jól.
- Mert a húsnak lelke van. Bizony, lelke. – mondta nekem tavaly nyáron, amikor én is tanonckodtam nála. Nyári munkára vett fel voltaképpen, apám kérésére. – Sokan ezt nem látják, nem érzik. Csak az asszonyok. Azok az asszonyok, akik megélték és túlélték az ostromot. Mind, aki akkor ott volt, tudja, hogy a húsnak nemcsak értéke, de becsülete is van. Kegyetlen idők voltak azok, Öcsikém, bizony kegyetlenek!



Szerettem hallgatni Lajos bácsi bölcselkedéseit, de ugyanígy szerettem az életvidám Gedeont is. Vékony, pipaszár fickó volt, haja nem sok volt neki, bajusza annál inkább. Nagy, széles harcsabajusza volt, a szája ki sem látszott alóla, kis gomb szeme feketéllőn fénylett a félelmetes bajusz felett. Magas, vékony hangja csak fokozta az érzetet az emberben, hogy Gedeonnal bizony rendesen elbánt az élet. De ő nem így gondolt erre, egyszer meg is fogalmazta ezt nekem:
- Gáborka, az nem úgy van, hogy a szépség minden. És a szellem? Az smafu? Nézd, lehet, hogy nem én vagyok a legszebb kisállat kereskedő, széles e világban, de hogy a legokosabb, ezt bizton állíthatom. Mert ki nyerte meg a kerületi matematika versenyt? Rátz Gedeon. Ki szerepelt a tévében, kvízműsorban, amit később meg is nyert? Szerény személyem. Ki írt könyvet a papagájok és a kisebb testű madárfélék párzási szokásairól az éghajlat változások függvényében? Gondolom olvastad te is. – itt megállt egy pillanatra a beszédben, összefonta karját a mellkasán, és kérdően rám nézett. – Tudod, még aláírást is kértél tőlem. Madarak a szófán, ez volt a címe. Ne szabadkozz, a dicséretet nem érdemlem, tény, hogy tényleg jól sikerült munka. – páváskodott, közben affektálva újabb szócséplésbe kezdett, az újonnan érkezett egerek és tengerimalacok ügyében, de azt én már nem vártam meg. Gyorsan kisurrantam a boltból, és áldottam az eget, hogy négy üveggolyóért elcseréltem még karácsonykor Penteleivel az említett remekművet. Ötöt is kaphattam volna, de a Pentelei azt mondta, hogy alá van írva, így kevesebbet ér.
Így hárman indultak el végül papnézőbe. Szívesen velük tartottam volna, de megtiltották. A sikeres nyomozás érdekében, mindhárman egyetértettek abban, hogy ott gyereknek helye nincsen. Ki tudja, milyen turpisságokra lelnek, meglehet a Domus szeme mindent lát, őket meg kiátkozzák, lecsukatják, börtönbe vetik, ki tudja mit még. De Lajos bácsi hamar leintette apámat.
- Ne félj te egyet sem, ezek ott fent nem szívlelik a reverendát. Még örülnének is, ha egy jó kis botrány keletkezne, biztosan nem tartanák házon belül a dolgot, főleg, hogy a bíboros az amerikai követségen csücsül. Mindent megtennének azért, hogy kihozhassák onnan és perbe foghassák. De ezt az örömöt mi nem szerezzük meg nekik. Nem bizony. Bármire akadjunk is, az köztünk marad. Értve, a dolog mindenkinek? – emelte fel hirtelen a hangját.
A többiek csendben bólintottak. Tudták mi zajlik le a hentesben. Ők nem jártak az Andrássy úton korábban, Záva Lajos már igen. Tudták, sejtették mi történhetett ott, de sohasem kérdezték. Szavak nélkül mesélt az a gyűlölettel vegyes félelem, ami az óta a barátjuk szemében bujkál. Este vitték el, hirtelen. A fekete autó megállt a ház előtt, az ablakain függöny, rendszáma nem volt. Az anyja kezei közül vezették el Lajost, utána nővérem és anyám vigasztalta szegény asszonyt. Egész este sírt, sírdogált, hol erősebben, hol gyengébben, végül a kimerültségtől és a félelemtől erejét vesztve, összeroskadva találtak rá a mosókonyha padlóján. Azonnal kórházba vitték. Némasággal fogadta az új, a fia után érkező világot. Egészen annak hazatéréséig nem szólalt meg, egy szót sem szólt. Mikor négy hónap múlva, egyszer csak beállított Lajos bácsi, csont soványra fogyva és megállt az anyja előtt, majd gyengéden átölelte, még akkor sem szólt semmit sem Erzsi néni. Rá két napra mondta ki az első szavakat, annyi idő után. Akkor hitte el, hogy a Lajos valójában hazajött.



Végre elindultak. Pöfögve, döcögve fordult ki az útra a Wartburg. Enni mit fogtok, a jó istenit neki, az ételt meg itt hagyjátok! – rohant utánuk anyám. Azok megálltak, és kaján mosollyal az arcukon elvették tőle az ételhordót. A sört persze nem felejtettétek el – évődött felük, majd mélyen megcsókolta apámat. Szerették egymást, még ennyi idő elteltével is.
Nehezen telt el aztán a nap. Tavaszi szünet van az iskolában. Dél körül kimentünk a térre focizni a srácokkal, rúgni a bőrt, de hamar meguntuk. Csak ültünk ott a téren, a padon és beszívva a melengető napfényt lustálkodva álmodoztunk.
- Én legszívesebben űrhajós lennék, mint Gagarin – szólalt meg Berend, a nagyhangú Berend báró, a kocsmáros fia.
- Én meg színész. – felelte Hornyák. – Filmszínész, mint az olasz fickó. Marcello Mastroianni. – kezével nagy kört írt le, pózba vágta magát, keményen a semmibe nézett, szemét összehúzva látványosan pöfékelni kezdett nem létező cigarettájával a kezében. Ezt a mozdulatot majd egy percig gyakorolta, aztán hirtelen elnevette magát. – Rendező is lehetnék, egye fene, második Fellini! – kiáltotta, s közben a tér közepére szaladva valamiféle táncba kezdett.
- Te mi lennél? – kérdezte tőlem a halk szavú Tunyogi Vera.
Nem akartam válaszolni neki, próbáltam nem oda figyelni, de még egyszer megkérdezte. Láthatóan érdekelte.
- Gábor, te mi akarsz lenni? Mihez kezdesz magaddal, ha felnövünk? – kérdezte most már izgatottan.
- Tanár leszek, mint Babits. – mondtam keményen.
-Tanár…- mormolta utánam. – Tanárnak lenni jó. De tanulni nem jó. Én nem akarok tanár lenni. Én elhagyom ezt az országot és sarkkutató leszek. A jégmezők hercegnője. Ezt akarom. – súgta, csak úgy maga elé.
Más körülmények között ez nevetségesnek hangzott volna, de akkor, ott, elhittem neki és valóságként értelmeztem azt a képet, hogy egy kutyaszán mögött, hatalmas csomagokkal átszeli a végtelen hómezőt. Kellemes képnek gondoltam. Így belé tudnék szeretni. Csak nagy lenne köztünk a távolság. Ő messze, több ezer kilométerre egy kutatóállomáson élne, én pedig, itt nem messze, a helyi gimnáziumban tanítanám az ifjúságot, magyar nyelvtanra és irodalomra. Fura egy szerelem lenne ez, bizonyosan. Vállalhatatlan. Erre gondoltam, szerettem volna egy szép válasszal élni ezzel a kedves gondolattal a tarsolyomban, de csak ennyire futotta tőlem:
- És a kutyáktól nem félsz? Meg a hidegtől?
- Van, hogy nem melegít semmi sem jobban, mint egy bizsergető érzés..- válaszolta merengve. – És az ilyen bizsergető érzésekhez nem is kell átutazni a fél világot.. meglehet, itt van az ember közelében, csak még nem talált rá…
Hornyák közben vihogva visszaügetett a padhoz, megzavarva ezzel, az igazán kellemesnek ígérkező beszélgetésünket. Összenéztünk Verával, szemünk egy ponton összeakadt. Mosolyogtunk. Úgy éreztük, van egy közös titkunk. Egy titok, amit megtartunk magunknak.
A tér másik feléből közben kurjantást hallottunk. Berend apja közeledett. Nagydarab, testes, mély, öblös hangú férfi. Az idők során ehhez a magabiztos fellépéshez, tekintélyes pocakot is növesztett. Harcsabajusza, széles mosolya, csak fokozta az emberben abbéli hitét, hogy Berend Boldizsár inkább a tettek, mintsem a szavak embere. Most is így tett, és elhívta az egész bagázst moziban meg cukrászdába. Mert, hogy a fiának születésnapja van. Nem is tudtuk ez idáig, de nagyon örültünk a meghívásnak. Így végül könnyen eltelt a délután. Négy krémet faltam be a Lipót cukrászdában. A filmet már láttam korábban is, de jó volt újra megnézni. Hattyúdal. Voltaképpen a lényegét a filmnek nem értettem, de tetszett, ahogy vándorolt a pénzes Betlehem kézről – kézre, az igazán mókás volt.



Apámék kicsivel nyolc óra után érkeztek haza. Arcuk fáradt volt, törődött, de mindannyian épségben megúszták a kalandot. Sietve elköszöntek egymástól, Gedeon bácsi gyengéden megpaskolta apám arcát, Lajos bácsi is rá mosolygott, de aztán indultak hamar. A Wartburg fényes lámpái szinte bevilágították a sötétlő utca homályban úszó részeit.
Apám nem mondott semmit, anyám nem kérdezett semmit. Csendben ültünk mind a vacsoránál. Apám előtt szinte kihűlt a leves, olyan lassan kanalazta, másodikat, főfogást nem is kért.
- Lefekszem. Hosszú volt a nap. Holnap beszélünk. – mondta, szinte maga elé mormolva.
- Apa…- tettem egy félszeg próbálkozást felé. – mi volt?
Rám nézett, mosolygott és gyengéden a vállamra tette kezét.
- Hogy mi volt, édes fiam? Semmi. Vagy mégis, várj, emlékszem, mégis volt valami….- szemét behunyva, fejét lassan megemelve mondta ezt – volt valami, de már nem emlékszem. Biztosan azért, mert annyira jelentéktelen volt. Menj aludni! – parancsolt rám végül.
Durcásan hátat fordítottam neki és a szobám felé indultam. Minek kell titkolózni. Nehéz gyereknek lenni. Nekem is legyenek titkaim, ő előtte? Az jó volna? Az ágyamra vetettem magam, és hangosan bőgni kezdtem.
De senki sem figyelt rám. Aztán rádöbbentem, hogy nekem is van egy titkom. Méghozzá nem is akármilyen. Csak Vera és én tudjuk. De mit is? Mi az, amit mi tudunk csak? Ezen elgondolkoztam, végül arra a következtetésre jutottam, hogy csak az lehet, hogy a titok annyi csupán, nem beszélünk arról, ami akkor, ott, kettőnk között történt. A bizsergésről. Hogy erre rájöttem, már kezdtem érteni apámat. Olyan dolgokról nem beszélünk, ami csak egymás között létezik. Azok között, akik tudnak a dologról. A többiek szeme előtt mindez láthatatlan.



A lefüggönyözött, rendszám nélküli fekete autó kora hajnalban állt meg a házunk előtt. Mikor résnyire nyílt az ajtó, láttam, már ketten ülnek benne. Apám jó barátai voltak, azok, akikkel tegnap együtt volt. Arcukon verés, ütlegelés nyomai látszottak. Tekintetük fakó volt és fénytelen. Apámat az ágyból rángatták ki, úgy vitték el, hálóköntösben. Anyám idegösszeomlást kapott, az élet furcsa játéka folytán, Erzsi néni, Záva Lajos édesanyja volt az, aki nyugtatni próbálta. A hírre összeszaladt az egész ház, de az autó akkor már messze járt. Én a szobám ablakából néztem végig a történéseket. Még akkor sem mozdultam, amikor az egyik bőrkabátos a szobámba lépett és elkezdett matatni a holmim között. Egy szót sem szólt, ujját a szája elé tette, így intett csendre engem. Minek, nem akartam én szólni semmit se, nemhogy kiáltani. Isten tudja csak, mit kerestek.
Egy hétre rá nagymisét tartott az új pap, apám barátja, Pál atya. Közeledvén a húsvét szót ejtett a feltámadásról, és arról, hogy a bűnök Isten által elszámolva lesznek majdan a mennyország kapujában. Amikor idáig ért a mondandójában, szúrósan anyám szemébe nézett, aki viszonozta ezt a rideg érzést. Valami gúnyos mosolyt is láttam átsuhanni a fiatal páter arcán. Félelmetes volt. Amikor kijöttünk a templomból, anyám szorosan fogta a kezem, szinte szorította.
- Nem engedheted el egy percre sem, értetted? Nem mehetsz el mellőlem. Te nem hagyhatsz itt…- nyögte sírásba hajolva. – Nincs titok, érted? Minden úgy van jól, ahogy van… nincs titok – súgta sodró lendülettel.
Majd egy évig volt távol apám, a többiek még tovább. Lesoványodva, megtört lélekkel lépett be az ajtón. Nem szólt semmit, mi sem. Lassú mozdulatokkal leült a konyhaszékre, kezét arcába temetve csendesen sírni kezdett. Anyám szótlanul tette elé a levest, mely finom cirkalmakat leírva a térben az arcába gőzölgött. Kint, a házfalakon túl megszólalt a déli harangszó. Anyám ekkor behúzta a függönyt, és semmibe meredő tekintettel megállt az ablak előtt. Feltámadtunk, végül.

Farkasokkal táncoló

Vannak eszmék, amiért igenis érdemes az embernek feláldoznia önmagát. Voltak, vannak és lesznek ilyen emberek, aki így, ezen elvek szerint élnek és fognak élni. Harcos eszmék ezek, sok esetben gonosz elmék szüleményei, de vannak más példák is. Például a szabadság vágy miatti belső vagy külső harcok. Alapvető emberi jog, hogy mozgásunkban, életterünkben ne korlátozzon senki sem, és persze az is, hogy családunkat, szeretteinket szintén óvjuk és védjük a zsarnoki hatalomtól. Rengeteg pozitív vagy negatív példát tud elénk tárni a világtörténelem, de abban szinte mindenki egyetért, hogy amit az indián nemzetséggel és kultúrával szemben elkövetett a „fehér ember” az teljesen barbár, és megbocsáthatatlan cselekmény. Nincs rá szó, hogy milyen szenvedéseken mentek keresztül ezek a nációk szerte Amerikában.  Szerencsére tudunk és ismerjük ezeket a barbár, embertelen tetteket és sok esetben az elkövetőket is, és a mai kor embere ma már mindenképpen elutasítóan lép fel e hódítók, konkvisztádorok ellen. Persze, van ennél még sokkal rosszabb cselekedet is. Nevezetesen az, amikor egy adott népcsoportot szisztematikusan igáznak le, veszik el életüket, javaikat, mindazt, ami fontos volt számukra az életben. Michael Blake nagyszerű regényében ezt a véressé váló küzdelmet, viszonyt és viszályt írja meg az ő pazar mesemondó képességével. De ez nem mese. A mélyben semmiképpen sem. Itt egy kultúra hanyatlásának lehetünk szem és fültanúi. Bizony mindkettő. Mert a regényből remek film is készült Kevin Costner rendezésében, ami szinte a mozikba kerülése után kultuszfilmmé vált, egyfajta modern klasszikusnak számít. Nem tudok jobb szót találni, sem a könyvre, sem a filmre, mint azt, hogy: színes. Színek, illatok, aromák, képek ezernyi árnyalata, suttogások és sikolyok, humánum, érzelemgazdagság, kaland, humor, mozgás, csend, félelem és bátorság, mind jelen van mindkét alkotásban. A vizuális forradalom révén a film persze több emberhez eljutott, mint a könyv, de ez nem baj. Egyáltalán nem. Vannak, léteznek bűn rossz filmes adaptációk, de itt a csillagok állása folytán minden egyezett. Szerencsére. Jó időben, jó helyen lenni. Az sem befolyásolja negatívan a film megítélését, hogy a novella egyes elemeit, igen szabadon használja. Blake komancsokról ír, Costner sziú indiánokat hoz a képbe, akik Lakota nyelven beszélnek, a választott színészek valóban egyes indián törzsekhez tartoznak, van köztük irokéz, omaha vagy éppen cherokee indián. A történet hihetőségét és jellegét ez voltaképpen semmiben sem befolyásolja, csak javítja, ha lehet ilyen ostobaságot mondanom. Minden alkotó lélek siráma, hogy az adott korban, amiben és kiteljesedik művészete, jóformán tudomást sem vesz róla, és csak a későbbi korok ismerik majd el zsenijét. Blake műve, alkotása szerencsére nem erre a sorsra jut. Talán nem is, mint kimagasló irodalmi teljesítményt kell néznünk ezt az alkotást, hiszen ez a könyv bevallottan egy populárisabb, érthetőbb köznyelven íródott. Ami kiemeli a lektűrből az a mély humánum, mellyel a szerző megközelíti a témát. Eleinte könnyű haladni a történetben, mind a filmben, mind a könyvben, de idővel, akinek szeme és szíve van a dologhoz, olyan ajtókat nyit ki a lelkében, melyeket csak nagyon kevés alkotás tud megnyitni. Mindenkinek vannak személyes kedvencei, egyénileg kötődünk adott művekhez. Van, aki a szerző zsenijét, újszerűségét, elementáris erejét méltatja, van, aki az alkotás mögött álló szerteágazó, színes egyéniséget, esetleg szakmai tudást. A világ sokszínűsége folytán ezt mindig esete válogatja. Én most sem tudok mást mondani, hogy ha színe, íze van a dolognak, az megfogja az embert, hatással lesz rá, a tudatára, érzékszerveire, legyen bárhogy, de nem megy el szótlanul az adott alkotás mellett. Így vagyok én ezzel az alkotással is. Az Amerikai polgárháború idejében járunk, Észak-Amerikában. Hősünk bátor hazafi, aki éppen ebbéli mivoltában gondolja úgy, hogy ez a háború teljesen értelmetlen. Hazafi öl hazafit, itt nem lehet győztes avatni végül. Mindenki felett a halál fog győzedelmeskedni. Már itt megjelenik a szabadság eszme, még ha torzabb mivoltában is, mint amit a későbbiekben a jellemfejlődése során megél a főhős. Nem ragozom, a hadnagy szinte az öngyilkosságba menekül, de a szerencse vagy a sors végül életben hagyja. Az idegösszeroppanás szélén áthelyezését kéri, amit meg is kap végül, egy isten háta mögötti helyre küldik, arra a földre, ahol fehér ember ritkán jár, az indiánok, a sziúk lakta vidékre. Fantasztikus ötlet ez Blake-től, ezzel alapozza meg főhőse további személyes sorsát, lelki és fizikai értelemben egyaránt. Van, hogy az ember számára már ismerősnek tűnik egy táj, egy környék, pedig még sosem járt ott korábban. A hadnagy beleszeret környezetébe és annak nyugalmába. Láthatóan feloldódik, újra élvezni kezdi az életet, ahogy körötte él és mozog minden, a mezőt, a fénylő napkorong izzó látványát, a csillagfényes éjszakákat. Bár egyedül van, mégsem érzi egyedül magát. Még egy farkassal is összebarátkozik idővel. Ez is egy nagyon szép pillanat, ahogy a vadság és a félelem átadja magát az építő megismerésnek. Ahogy a környezet elkezd élni, úgy elkezd élni a környezetben lévő civilizáció is, nevezetesen az ott lakó indián törzs és a hadnagy között valamiféle különös kapcsolat kezd kibontakozni. Ez is kulcsjelenet, abból a szempontból mindenképpen, hogy a közös jövő egyik erős szála éppen itt indul el. A szabadság védelme és az indiánok általános elutasító nézete a fehér ember világával szemben. De, mint ahogy mi sem egy magyar emberen keresztül ítélünk meg egy egész nemzetet, úgy ebben a bátor és szimpatikus törzsben is akad olyan, aki a fehér emberben nem az ellenséget látja, hanem a jövő kutathatóságát. Dunbar habitusa jó alap arra, hogy közte, és az indián törzs varázslója, Vergődő Madár között elinduljon egy társalgás, egy kölcsönös megismerési folyamat.  Két világ, két ellentétes kultúra összecsapása, gondolhatnánk, ha az erőszak fegyverét tekintenénk a legalkalmasabb eszköznek, ahhoz, hogy ideges ismeretlenségbe hajszoljuk megismert jellemeinket. Ehelyett voltaképpen mi történik? Dunbar személyiségének újabb rejtett titkait tárja fel önmaga előtt, és a megismert új közeg, a kezdeti idegenkedés után befogadja, sőt a szerelem is rátalál. Újabb fantasztikus ötletként egy fehérnek született nő személyében, akit gyermekkora óta az indiánok nevelnek, és a törzs teljes jogú tagja. Dunbar végül feladja korábbi személyisége egyes stílusjegyeit, és a szabadság, az életöröm, a boldogság útjára lép a sziúk oldalán. A történet első szinten nagyjából itt ér véget. De második szinten már most felsejlik, hogy ez a boldogság nem lehet tartós. A szűkülő élettér adta lehetőségek, azt a víziót vázolják fel, hogy a törzs egész eddigi élete, történelme, kultúrája jelentős változás előtt áll. A fehér ember itt toporog a wigwamok bejáratánál, és nem éppen baráti szándékkal, hanem fegyverrel, erőszakkal teszi mindezt. Blake nem hagyja befejezetlenül történetét, a folyatás olvasható „ A Szent út” címmel. Ígéret van rá, hogy film születik ebből is, de eddig ez nem valósult meg. Addig is, amíg ez a film el nem készül, szeressük és rajongjunk ezért a két csodálatos alkotásért, ezért a két remek „produkcióért”, Michael Blake nagyszerű regénye iránt és Kevin Costner felejthetetlen alkotásáért. Hat Oscar-díj, köztük a legjobb film, a legjobb rendező és a legjobb forgatókönyv. Ez a mágikus hármas a garancia, annak a nézőnek vagy olvasónak, aki eddig még nem találkozott ezzel az alkotással. Kétlem, hogy sokan vannak ilyenek, de remélem egyre kevesebben. Shumani tutanka owachi pilama yelo. Éljenek a bölények.