Vonaton

Állomások, végtelen hosszú sorban,
egymás után, sután követve valami célt, irányt,
ami talán nem is létezik.
A hágó előtt, egy kisebb kanyar után,
alagút fészkelte be magát a térbe, vonzatlan
sötétet borítva a félig álmodókra,
az unottan bóbiskoló, fénylő arcokra.


A vonat csak halad, meg nem áll sohasem,
és a most oly távolinak tűnő körúti fények
dallama visszazeng, visszacseng fülemben.
Hogy szerettem. A sétákat, a zajokat, a szépülő
tereket, az egyre szebbé váló embereket.
Ott még a koldus is király, bár fogatlan és fél lábon jár,
az utcán él, kapualjakban alszik, esős időben kopott
mankója szélén megragad a sár.


Arrébb a kis, szűkös, bőven lakott utcácskák,
volt szerelmek hunyt illata, dadogással telt bolondulások
és jajdulások olcsó színháza, mennyire, de mennyire szerettem,
mennyire, de mennyire gyűlöltem. Belvárosi parkok, szépek, rendezettek,
lélekkel lakottak, szerelemmel jól lakattak, az a kis piros pad,
rávésve a kettő név, telítve egy örült este apadatlan hevét,
az ócska hinta, az éjbe merülő faágak, a csókos, meztelen árnyak,
melyek annyi szenvedélyt találtak, sehol sincsenek már.


Én sem vagyok, csak mélán kattogok, ahogy alattam a vonatkerék,
ta-damm-ta-damm, mellém furakszik egy éltes madame, parfümje
olcsó és bódító, felötlik egy kép, és a Feneketlen-tó, egy lila táska,
egy sárga sál, egy örökkön pirosló száj, egy parázsló cigaretta, és
az elmúlt belső otthonok illata, ez mind én voltam egykoron, én vágytam,
én láttam, én álltam a zokogó esőben, nyolc órát várva arra a piros, rúzsos szájra.


Felkelek helyemről, ablakot nyitok a fülkefolyosón.
Frissen kelt széllel teli levegő járja át tüdőm, utat keresve a zsongó
véráramok ezer szín molekulaláncai között. A hegybérceken csüngő
pettyes hófoltokat kémlelem. Olvadnak a nyári meleggel, akárcsak életem.
Közben fél szemmel a kalauzt kémlelem. Úgy szálltam fel erre a vonatra, hogy nincs jegyem.
Célom sem volt, hirtelen ötlettől vezérelve kapaszkodtam fel az egyik szerelvényre, már félig menetben, a harsogó füttyjel úgy hasított szívembe, mint az ősi penge, mely oly mélyen képes
sebezni. Ölni, gyilkolni. Én még nem akartam meghalni.


Állomások, végtelen hosszú sorban,
egymás után, sután követve valami célt, irányt,
ami talán nem is létezik.
Talán én sem létezem.
Nézem és élvezem az ébredő este csöndjét, ezt az alkonyi fényekre
bomló harmóniát. Tudatomba rivall egy jól ismert dal. Dúdolni kezdem,
de az egyik félsornál hirtelen belém fagy a szó, némává válik az éneklő száj.
Üres kézzel állítok ma is haza, így állok nem létező, képzelt családom színe elé.
Egy valami van, ami igazán bánt. A rám lelt, falusi vigadalomban senkinek sem vettem vásárfiát.