Falra fújtalak

Falra fújtalak, arccal, háttal a fényeknek.
Gépies mód, hangtalan.
Alakot formáltam neked,
füstből, érzésből, alig fényből,
kivettelek ezzel a létezésből.

Használhatatlan az anyag,
képlékeny, formátlan, hanyag,
ha nem hevíti valami ősi parázs,
rabláncok omlásán fakadt varázs,
szó, lélegzet, valami kín.

Fájtam magamnak így alakod lett,
megérkeztél, lassan, lopódzón,
az este veled telt meg, végig kerestelek,
követtelek, hol, merre kanyarodsz,
te, én, a füst, a cirkalmak a falon.

Homályból derengő néma tartomány,
nagy eszmények kínjain fakadt fohász,
a búcsúzás, a búcsúzás, feledtető lenne,
ott a falon a kép, ami már nem te vagy.
Akkor nem én lennék az áldozat.

S mióta nem vagyok én, a nappalok,
mióta nem vagyok én, miattad, én a halott,
nincs kezemben kard, hatalom, erő, alázat,
hát így szól az aki belül oly izzón lázad?
Hadd legyek újra vadállat!

Falra fújlak most, alakot fon
testetlen valódra a mámoros éjszaka.
Ki vagy? – kiáltok, örömittasan lézeng
a palánk- homályban egy éteri alak.
Te vagy, te vagy.

Illanón illan a vágy, át a szobán,
át ezer év sirámain, kínjain, gyötrelmein,
eltanult vágyak és tudások ölén szerzett csorba tapasztalásokon túl.
Eszmél tudatom, az első, gyermeki zajt kiált,
kiálltam én is a próbát, nem adtam hangtalan az ostobát.

Kiáltottam, mertem vallani a valót,
mertem zaklatni magamban a mondanivalót,
hogy nincs ez így jól, ez egy nagy csalás,
láttad te is, széthullt köröttünk egy család.
Száz év reménye suhant el most hangtalan nagyapám arcán.

Falra fújtalak téged, lényed távozásában teljes.
Rend lesz újra a fejekben, ez itt az új kezdet.
Mindig és mindig, merőben más a szidalom,
amikor új jövő ébred a holttá vált halmokon.
Mert minden halál, és minden élet, ha túléled.

Temetkezzünk hát, jöjj szép halál.
Hetedíziglen lakoljon az ki most elém áll.
Ez itt a főnix, a változás ideje,
ne szóljon senki abba bele, hogyan szalad
lázba kardom mennyporos hüvelye.

Kétszer szeg szabályt, ki lázad,
Kétszer jobban szeret ki vágyat érlel
az unalom felett, szebb a szó mely éget,
s szebb a tűz mely rombolva tör városok ellen,
vérvörös alkonnyá varázsolja a városon túli halmokat is!

Előttem az Isten, hátam mögött súly.
Nézek füstporos felhőben, kínzó szemekkel, vadul.
Forrong a lélek, az ablak előtt köd szitál,
áttetszőn villan meg az ég, piszkos felhők vonalán.
Magamnak fújtalak, magamhoz ölellek mint a halált.