Menteuse

Sophie Marceau : Menteuse /Hazug/, 1997
(Magyarul "Apró hazugságok" címmel jelent meg, 2006-ban)

Tipikus esete annak amikor egy híres ember tollat ragad és könyvet ír? Bizonyára első gondolatnak ez tűnhet elő, de mint minden könyv és mint minden írás, ez is egyéniségfüggő. Marceau-t mindenki ismeri. Népszerű, ismert, mostanság már világszerte, egy igazi francia liliom. Az a nőtípus, aki hatni tud, a gesztusaival, a mimikájával, hangjával, testbeszédével, szemével, minden létező biológiai és mentális ingerenciájával. Nem fogok róla nem elfogultan beszélni, mert nálam ez a hölgy nagy becsben van tartva. Imádom. Szeretetem ugyan elsődleges reflexiókra, benyomásokra épült, egészen addig, amíg ezt a könyvet el nem olvastam. Miután elkezdtem olvasni ezt a "regényt" rájöttem a vonzalmam mélységi titkára is. Azért vagyok a rajongója, mert ez a nő szereti megélni önmagát. Fáklyalánggá lobbantja a szikrát, amire igazán és valójában be tud indulni egy férfi. Nem, itt nem az erotikára gondolok elsődlegesen, hanem arra a szellemi kihívásra, amit a modern férfi elvár a modern nőtől. A "villanjanak a pengék" hatás. Szeretem az olyan írásmódot, ahol nincs konkrét cselekmény, hanem csak úgy "lépegetünk" előre, impressziók, illúziók, dezillúziók által. Látható az út honnan jöttünk (Zola, Proust, Fournier), de csak érzékelhető a jövő, hová is tartunk. A posztmodern regény vonzalma és taszítása. 'Olyan nihilista" - szól a panasz hangja, "semmitmondó handa-banda" mondja egy másik, "a végletekig unalmas és kusza" - dörmögi egy harmadik.

Igen, meglehet, hogy mindezek a hangok megszólalása valahol jogos. Az élvezhetőség kárt szenved, a lélek dimenzionális feljavulása mellett. Na de ez kit érdekel? Sosem érdekelt ki süti el a fegyvert a darab legvégén, a katarzis belső megélése sokkal izgalmasabb. És a mentális fejlődést is jobban elősegíti.
Hogyan éli meg a mindennapok izgalmát, unalmát, monotonitását, sivárságát egy középosztálybeli, értelmes, intelligens harmincas éveiben járó francia nő a kilencvenes években? Ebbe az izgalmas "játszmába" kapunk betekintést, de mint mondtam nem technikai izgalmak révén, hanem emocionális síkon. Egy érzékeny, finom lélek, érzékeny és finom története. Az az egy történetlen történéshalmaz.

A könyv végig élvezhető, és pont azok miatt a finom utalások miatt, ami alapján leginkább egy izgalmas képhez, egy éledő vászonhoz tudnám hasonlítani. A durva ecsetvonással megrajzolt alapok után, a kontúrok tisztázása maga egy érzelmi kaland, egy látomás, egy leképezett individuum első sóhaja.
A cím karakánságára a könyv ad választ. A modern emberi kor egyik társas allűrje a hazugság, a füllentés, a dolgok elhallgatása. Ki nem próbálkozott már ezzel valamilyen szinten? Nem, nem mondom el neki, nem bántom meg, sajnálom, élvezem, hogy nem tudja, hagyjon mindenki békén, a francba ezzel a sok hülyével! Tengernyi egyéb más életérzés a mozgatórugója általában ezeknek az "Apró hazugságoknak", ami voltaképpen a ráébredés percében igazából önbecsapássá silányul, valljuk be. Marceau tisztában van ezzel, nem is kér magának, azaz lírai énjének különösebb felmentést, sőt, perverz módon beleírja az olvasó szemébe hazugsága tényét és közönyét:


"Megátalkodott hazudozó vagyok. Tökéletesen tudok füllenteni. Rendszeresen, napjában többször, előre megfontoltan vagy szándék nélkül, spontán vagy pimaszul, tiszta, tágra nyílt szemekkel hazudok. Menekülök a rossz szellemeim elől, hátat fordítok nekik. Lopakodom és elmenekülök, aztán átformálom magam mihelyst az élet a markába kaparint, és csak az igazság mutatkozik meg. Nem szeretek magamról beszélni. Ez a legnagyobb hazugságom, a legféltettebb titkom. Azt mondják, hogy nem jól ismerem magam. De mi van egyáltalán, ami tudnivaló? Nap, mint nap milliárdnyi új atomot lélegzem be. Még a verőfényben is azt kérdezem magamtól: ki is vagyok?"


Ismerős ez az életérzés ugye neked is. A megfogalmazás lényegtelen. A hazugság ősi titok, mellyel az idők végezetéig együtt kell élnie az embernek. A paradicsom elveszett, a semmibe tűnt, nincs mentségünk az emberi gyarlóság kéjes és vággyal teli hazug mechanizmusaira. Mindannyian együtt sodródunk az élet nevetséges tengerén, egy rozzant, téveteg bárkán, igaztalan és kopár partok felé... De még mellettünk nevetnek a habokban a delfinek. Még igen.
Amíg tudunk magunkon nevetni, és hazudni, hogy minden rendben van, addig a bántalmakat is könnyedebben éljük meg. A közöny nagy úr a lélek felett, de vigyázat, egyben gyilkosa is