Akhilleusz sarkán lépdelve

Majd három éve annak, hogy a németek átlépték a lengyel határt. Ezen a napon tikkasztó, nyári meleg volt, alig tavasz után valamivel, furcsának is tűnt így május közepén ez a hirtelen jött meleg, de igazából mivel tenni ellene nem lehetett, az ember némán tűrte az anyatermészet szeszélyes megnyilvánulásait.

A kisváros csendesnek mutatkozott, sehol semmi mozgás, így délidőben amúgy sem volt jellemző az éberség, aki tehette, még idejekorán megfőzte az ebédnek valót, s mire az első harangszó felhangzott volna, asztalhoz ült a család. Ebben a vészterhes időkben nemigen mozgott senki sem a külvilágban, az otthon melegén kívül, még ha Kopczany nem is tartozott közvetlen háborús övezethez, de a milicisták és a naponta itt dorbézoló, semmittevő honvédő erők uralmi kényszere kiszámíthatatlannak bizonyult a köznép számára. Háborús időkben a katona az, aki felette áll minden létező erkölcsi normának, hiszen neki fegyvere van, neki szava van, neki parancsa van, hatalma van. Van úgy, hogy az élők felett, s volt már úgyis, hogy régen holtak felett is.

Jadek a főtéri szilvafán gunnyasztott. Az egyik erősebb ágon hanyatt fekve, balkézről és jobb kézről is a finom érett szilvát dézsmálta, az édes húsú ringlót majszolta. Lustán, nyújtózva a nap felé hunyorított, foga közt aprót roppant a finom húslé, a magokat a hüvelykujja és a mutatóujja közé fogva a majd-megnyíló kéklő ég felé pöckölte. Koravén gyerek ez a Jadek, éppen hogy betöltötte a tizennégyet, de már vagy két éve a színét sem látták az oskolában.

Minek menjek én oda – mondja mindig – itten belül megvan minden okosság, ami az élethez szükséges.

Ilyenkor, amikor ezt mondja, vöröses, hirtelenszőke kobakjára mutat, közben nevet hozzá. Általában jókedvű a fickó, olyasfajta ember, akin látszik azonnal, hogy szeret élni, és meg is tudja látni az életben azt, ami igazán örömet okoz, különben a városkában mindenki kedveli, szereti őt. Jóravaló, dolgos fiúnak tartják, ugyan azt is beszélik róla, hogy be nem áll a szája sohasem, és ahol balhé vagy egyéb mizéria üti fel a fejét, ő bizonyosan ott van a hangadók között, de mégsem tartják, még a slendriánságai miatt sem, egy bűnözőnek, egy gazembernek. Hiszen gyermek még. Az is igaz, háborús időben a gyerekek is hamarább nőnek.

Jadek, Andrzejt várja, a pedellus fiát, pecázni indulnak, ide a közelbe, a Virág-patakhoz, a zsineg, a szák, a horgászbot, a haleledel itt is van nála, neki van támasztva a fának, a kukacok a csalinak pedig egy vászondarabba göngyölve a mellényzsebben pihennek. Hajnalban szedte őket a mocsaras mellett, az istállók környékén, szép, nagy, kövér példányok, bizonyosan jó csali válik majd belőlük. Túlzottan meleg van a jó kapáshoz, de majd a nádas mellé teszik le a cájgot, ott délidőben is hűvösebb van, a környező fák, terebélyes árnyékot fonnak a bozótos köré.

De lassan már délután egy óra múlt és Andrzej sehol. Andrzej a pedellus fia, osztályelső, a legjobb fej az osztályban, Jadek régi osztályában, és sajnos mindenben az apja befolyása alatt áll. Ez a horgásztúra titkos dolog, Andrzej sohasem vallaná be az apjának, hogy ilyen egyszerű dolgok, mint a horgászat, örömet okoznak neki, azt meg főleg nem vallaná be, hogy mindezt ezzel az apja szemében mihaszna Jadekkel követi el. Tudta ezt Jadek is. Mármint azt, hogy Andrzej valósággal retteg az apjától. Sokszor ugratta ugyan a barátját, álljon a sarkára, legyen merészebb, önállóbb, vállalja fel apja előtt a véleményét, az érzéseit, de titkon irigyelte abbéli kiváltsága miatt, hogy egy értő, befogadó családban nő fel, tölti el gyermekkora legszebb éveit.

Jadek apja mihaszna iszákos. Tíz testvére közül nemcsak egyedül ő az, aki rendszeres atyai pofonokban részesül, nem ritkán a pofonok mellé szidalmazás, verés társul. Borzalmas egy ember, egy undorító fráter, és az még borzalmasabb, hogy mindezt a háború művelte vele. A rokkantsági nyugdíjaztatása után (a bal lábát térdtől lefelé előtte egy orosz géppuska) kezdett el inni, és azóta egyszerűen nem találja a helyét a világban. Ettől lehet ez az oktalan agresszió is, amit a családja felett gyakorol.
De nem baj, - gondolta Jadek – megveri őt még az úristen emiatt, hogy nem szégyelli sem isten, sem ember előtt tulajdon véreit félholttá pofozni.
A kicsiket sajnálta csak, no meg az anyját, nem elég neki, hogy háború van, meg nélkülözés, még ez a zsarnok is a nyakukon ül.

Nem messze, a tér hátsó szegletében egy szemrevaló, fiatal lány alakja tűnt elő. Ela Gombrowicz. Nemrégiben költözött csak a városba, az anyjával, akiről az hírlik, hogy kikeresztelkedett zsidó, és író apjával, akit szinte sohasem látni. A falubeliek azt tartják, többször behívták már munkaszolgálatra, hogy ebből mi igaz, azt Jadek nem tudta, de tény, hogy Ela apja nagyon ritkán tartózkodott otthon. A lány, ha kérdezték mindig csak azt mondta – A papa üzleti úton van. Apuska mesés üzleteket köt éppen a távol-keleten, azért van ilyen sokáig távol. A papa szanatóriumban van, Budapesten, az idegei kimerültek, pihenésre, nyugalomra van szüksége. Efféle meséket talált ki zavarában a lány, de tudta mindenki, hogy az apja igazából rendszerellenes cselekmények miatt van távol. Állítólag volt olyan megjelent könyve, amit lefoglaltak, majd később bezúztak, nem egy esetben bírósági végzés született ellene a névtelen feljelentésekből adódó perek miatt. Elát majd mindenki kerülte a faluban az ismert okok miatt, csak a bolond Kajasew köszönt már neki messziről, mindig mélyen meghajolva előtte.
- Kezeit csókolom, édes, egyetlen kisasszony, nézze máma is milyen szép napra ébredtünk! – mondta ezt derűs napsütésben, de lobogó esőben is ugyanezt szajkózta. Bolond volt szegény. Nagy, bumfordi keverék kutyája meg állandóan a sarkában loholt, bátran és bőszen ugatta az idegen, számára gyanús alakokat. Egy ideje már nem látni a bolondot, azt mondják elbujdosott abbéli bánatában, hogy egy mámoros éjjel egy tökrészeg milicista fejbe találta lőni Makszym kutyát, a behemót malamutot. Hogy ebből mi és mennyi igaz azt csak az tudja, aki akkor ott jelen volt, sokfélét beszélnek a népek, lehet igaz is, nem is, de tény, hogy már vagy egy hónapja tán, az öreg Kajasew nem köszön fennhangon előre az itt közeledő szépségesen szép kisasszonynak.

Jadek a lány arcát fürkészte. Tényleg szép lány, mint az anyja. Róza Guildenstern, azt beszélik gyönyörű nő. Ő maga csak egyszer elegyedett szóba ezzel a lánnyal, vagy két hete lehet, a községi piacon, segített neki vinni vagy két sarokig azt a négy szép, megtermett, zsírosan sárgálló frissen levágott kacsát, amit a lány a házi szőttesekért kapott cserébe Ányecska Mihalovnától, az orosz markotányos nőtől. Akkor figyelt fel rá először. Ahogy ott állt az ébredő tavaszi szélben, igazán szépnek mutatkozott, hosszú, barna, hullámos hajával dallamosan játszott a pajkos, tavaszi szél, fodros ruhája alja meg- meglibbent a szökkenő szellők vonalán, szóra nyíló pirosló ajka, mint robbanó eperföldeken a tavasz hívó szavára nyílt tulipánok, úgy fénylett, úgy ontották magukból sejtelmesen a vágynak való suttogásokat. Ott, akkor nagyon szépnek és kívánatosnak találta ezt a lányt, és amikor búcsút vettek egymástól, még sokáig nézte a kertkapun túlról Ela távozó alakját. Sosem volt még nővel, nem ismerte igazában sem a szerelmet sem a testiséget. Itt, a faluban nem is igazán akadt meg a szeme egy menyecskén sem, kivéve ezt a szökevény zsidó lányt. Őt, azóta, hogy elsőnek meglátta, ott a piac legközepén, nem tudta kiverni a fejéből. Ez a lány, uralkodott a gondolatain.

Most is így történt. Ahogy meglátta, elfelejtett mindent, a halakat, a horgászatot, Andrzejt, a hűsítő tó menti árnyas ligetet, a fürdőzést, a fröccsenő vizet. Nem érdekelte immár. Elát akarta. Elával akart lenni. Vele akarta tölteni ezt a napszítta délutánt – a töltéshez lenne kedvem most menni, Elával menni oda, nézni vele a suttogó csöndben az elrobogó tehervonatokat. Ehhez lenne kedvem most – szögezte magának hirtelenjében a cselekvés iránti vágyat. Leugrott a szilvafa nagy, erős ágáról és a köves út felé tért, az éppen előtte elhaladó lány elé lépett határozottan, ám végül megszólalni, szóra bírni magát, beszélgetésbe elegyedni a lánnyal, erre valami belső félelem által képtelennek bizonyult.
Ela már messziről észrevette Jadeket. Már percekkel korábban. Emlékezett a fiúra, tisztán, világosan. Azt is tudta vagy inkább érezte magában, hogy hatással van erre az éppen csak pelyhedző férfira, ezt minden nő érzi, valljuk be, leginkább azokból a méla, zsibbadó pillantásokból, amit oly ostobán feléjük tudunk vetni, mi férfiak. Tudta, hogy Jadek egy bajkeverő, mihaszna alak. De azt is tudta, hogy jólelkű, őszinte fickó, ami a szívén az a száján, s még azt is tudta vagy inkább érezte, hogy nem tűri az igazságtalanságot, a hazugságot, és ami igazán vonzóvá tette, ott mélyen belül számára ezt a vidám fiút, az volt, hogy tudta Jadek számára ő nem egy zsidó lány, egy megtűrt személy, hanem Ela, Elenka, a barna hajú, rebbenő szempillájú Elenka, a lány a kiskapun túlról, az első nő a horizont révedező tükrében. Ezt érezte és gondolta mikor a fiú mellé lépett, de mivel Jadek képtelen volt szólásra bírni önmagát, hát ő törte meg a csendet.
– Szép napot, Jadek! Láttam a szilvafáról ugrottál le az imént, nem maradt véletlenül a zsebedben egy-két szem aranyló sárga, fanyar – édes szilva?
Jadek meghökkent a nyílt és humoros beszéden, de ettől meg éppen, hogy erőre kapott, magához tért a kábulatból, és előkotort a zsebéből néhány szem kemény húsú csent gyümölcsöt, és a lány felé kínálta.
– Hazafelé igyekszel, Elenka? Ha nem zavarlak elkísérlek egy darabon, úgysincs jobb dolgom, add a kosarad, viszem helyetted, ilyen melegben minden plusz cipelendő kiló egy ilyen csenevész lánynak, mint nem könnyű dolog.
Ela felnevetett a fiú egyszerű fogalmazásán, de közben átnyújtotta az almákkal teli kosarat. Jadek időközben átérezvén faragatlanságát másfelé igyekezte terelni a szót.
- Mehetnénk a töltés felé, ott arrébb, a vasút mentén, van az a kőhíd, az állomás után nem sokkal, ott megállhatnánk picit, beszélgetnénk, s közben bevárnánk az érkező vonatokat. Olyan némelyik, mint egy guruló lepke, másfajták pedig fényes szárnyú szentjánosbogarakra hasonlítanak.
– Szentjánosbogarak! Miket beszélsz te Jadek, még hogy bogarak…

A töltés, amiről a fiú beszélt, nem sokkal a város határán túl volt, még odalátszott innen a nagytemplom fehérlő tornya, s délidőben tisztán hallatszott a konduló harangok méla zúgása. Egy kis egyszerű kőhíd ívelt át a sínek felett, épp olyan magasan, hogy a szerelvények kényelmesen át tudtak haladni alatta. Még a vasút hajnalán építette a Rakowiczei esperes, hogy ezen által menve könnyebben juthasson el a közeli, egyházi borospincékig, de azóta ennek így már nem veszik a hasznát, az esperes régen halott, a borospincéket meg a hadsereg és az itt állomásozó német egységek fosztogatják rendszeresen.
- A Zbigniewi gyors éppen húsz perc múlva halad át a híd alatt, azt mindig megnézem, a zöldre és kékre mázolt fülkéket, az I. osztályú vagonok bársony függönyeit, van úgy, ha németek utaznak a vonaton, megnyitják az ebédlő kocsit is, olyankor valcer dallama száll a térben, mézes sütemény illata leng a fák között, meg olyan uras, nagy drága szivarok bódító füstje leng a térben. Az igazán szép úri világ, ej, be jó lehet gazdagnak, úrnak lenni!
Ela mosolyogva nézte a mesélő ifjút. Milyen gyerek még, milyen ártatlan! Ő már sokkal hamarabb kényszer felnőtté vált. Odahaza, Krakkóban, az üldöztetések idején, a gettó idején, a fosztogatás és az erőszak olyan mindennapos cselekmény volt, mint a templomban, miseidőben a közös imádkozás. Mindenki félt, mindentől és mindenkitől.
– Szegény papa, szegény mama, mennyit, de mennyit szenvedtek már!
Csendes kiáltás ült ki szája szegletére, Jadeket nézte közben, és valahogy abból az ártatlanságból, ami a fiúból fakadt megszűnt benne ezekben a percekben a bajokból fakadó félelem és harag. És a fiú csak beszélt és beszélt.
– Tudod, Elenka én úgy vagyok a világgal, ahogy az egyszerű ember van a házával meg a terményével. A világ és az emberek alapvetően jó szándékkal vannak egymás irányában, ám amint konkoly keveredik a búza közé, megbolydul az egyensúly és előlép egy gonosz kép, egy gyáva jelenség, valami félelmetes,  oktalan rossz. A búzaszemek elbizonytalanodnak biztos hitükben, s némelyek átállnak a pusztító ellen oldalára, aki persze azonnal a védőszárnya alá veszi őket, s amazok, a többi, a másik oldalon maradt búzaszemek ellen indulnak. Ezért van az, hogy ilyen rossz a kenyér, az élet manapság, Elenka. Mert felborult az igaznak hitt egyensúly, eltűnt az összhang. Megette a fene ezt az egész háborút!

Ela ezen az utolsó mondaton elmosolyodni látszott, s közben a híd korlátjának dőlt. Lábát a tartóvasra helyezte, láttatni engedte formás bokáját, kivillanó, izmos, barna, napszítta lábszárát.Jadek ezt észre sem vette, a távolban füttyjel harsant, mely egyben jelezte, hogy vonat hagyja el a közeli állomást, és Katowice felé tovább indul.
– Jön egy vonat, Elenka, majd meglátod milyen remek móka ez, a gőz, a füst éppen az arcunk felé tart majd, a pöfékelés hang harsonája a fülünkbe hatol, mint élő robaj, a kerekek méla kattogása, azonos ütemszáma táncra csábít, s ahogy majd fékezni kezd, és megáll itt, alig a hídon túl, a trafóháznál, akkor majd láthatod Elenka, milyen hatalmas és milyen lenyűgöző ez az ártatlannak tűnő pöfögő – döcögő vasszörny. Akkor majd látni fogod! – kiáltotta lelkesen.

A vonat közben kifutott az állomásról, és a nagy-bajszú orosz masiniszta, Mikolaj meghúzta erőteljesen a vonatkürtöt, háta mögött két fegyelmezett, ámde erősen ittas SS tiszt társaságában, jelet adva ezzel az indulásra. Pár perc alatt elérték a dombon túli fordulót, és az esperes úr által épített mára már szinte haszontalanná vált romos kőhidat.

Jadek már távolról felismerte a vonatot jellegéből adódóan. Méla, csobogó, csörömpölő szerelvények, a fémes vagonok majd tetején kis lőrésszerű lélegzők, szellőzők, a szerelvények ajtaján nagy fémes, súlyos tolózárak. Az előbb még vidám gyermekarc szenvtelen, komor férfiarccá változott.
– Munkaszolgálatos vonat, bizonyosan Zambrówból érkezett. Hat szerelvény, vagononként majd száz zsidó fogollyal. Valamelyik lágerbe szállítják őket. Sajnos ez az út csak egyfelé vezet, mindenhol, mindenki ezt beszéli, hej, hej, háború, de oktalan és gonosz fajzata vagy a világnak!
Elenka a kőhíd bíbor téglái mögé bújva leste az érkező vonatot, nem volt már meg a kivillant boka sem az izgató, izmos, barna lábszár izgató képe, csak egy vacogó, remegő, sírásra ingerlő gyermeklány ijedtté vált arca és alakja.
A vonat méla csendben haladt át a kőhíd alatt, s ahogy azt Jadek előre megmondta az imént, pöfögve, döcögve megállt a közeli trafóház zöldre festett épületénél. Az utolsó vagon éppen a kőhíd innenső felén állt meg, közvetlen az érdeklődő, ámde csendben megbújó gyerekpár figyelme alatt. Mint minden megálláskor, így most is fáradt kezek és ujjak mozdultak a szűk kis nyílások felől a tiszta tér irányába, markolva a semmit, valami úttalan reménybe kapaszkodva. A forróság tapintható volt, ha itt a szabadban érezhetően harminc fok fölé nőtt a hőmérséklet, bizonyosnak tűnt, hogy a vagon belsejében az összepréselődött emberek között a hőguta és fulladás okozta rohamok jelei mutatkoztak. A szomjúság és a fájdalom szinte tapintható volt. Nyöszörgések, jajok, sirámok lengtek a térben, egyéb vezénylő parancsszavak, hol lengyelül, hol németül. Mindenki az újbóli indulást várta már, az engedélyező jelet a trafóházból, hogy a váltók jó irányba állítódtak, a sínek a megfelelő hadrendben járhatóak. Elenka az ég felé nyújtózó ujjakat nézte, a törődött kezeket. Hirtelen a tömegben, a többi kéz között, egy fényes, nagy pecsétgyűrűt vett észre, egy olyan kéken villódzó kővel a berakás helyén, amelyet csak isten teremthetett jókedvében az ó időben, de legalábbis párja a földön nemigen lehet.
– Papuska, gyűrűje!- sikkantott.  Őrjítő félelem lett úrrá rajta, s egyben valami oktalan és váratlan boldogság is. Itt az apja! - Ez apa, papuska, édes szeretett papuska!
Közben Jadek őt figyelte, s látta a páni félelemmel vegyes eufóriát felvillanni a lány szeme között.
– Mi a baj, Elenka?
– Az ott, az a gyűrű, az papuska, az papuska Jadek! Elhurcolják, elhurcolják az édesapám…- összeroskadva könnyekben fakadt ki.

Jadek letaglózva állt, ott, a híd közepén a megrendítő hírtől. Az apja. Itt van Ela apja, a halál torkában, a végzet markában. Elhurcolják, munkatáborba viszik, sosem tér vissza onnan. Cselekedni kell, cselekedni kell. Nincs idő. Háborúban nincs idő a mérlegelésre. Elenka. Elenka nem segíthet, mozgásképtelen, összetört, majd halálán van. És ő, Jadek? Hiszen gyerek még, alig múlt tizennégy éves, körben katonák gépfegyverekkel, puskákkal, már azért is agyonlövik, ha észreveszik, hogy itt leskelődik a vonat után a hídon, nemhogy ha…
Az utolsó vagon, meg kell tenni, ez most az utolsó esély, aztán már késő, mindjárt indul a vonat, cselekedj, Jadek, cselekedj! Leosont a hídról, majd az ötödik és a hatodik vagon közé lépett. Gyorsan, ámde félelemmel vegyesen megoldotta a két tartó, összekötő fémláncot, s alant a vagonokat összekapcsoló elektromos vezetéket is. A hatodik szerelvény mozgása szabaddá vált, amint felharsan majd az újabb füttyszó és a mozdony megindul a tülök engedni fog a nyomásnak és ez a lekapcsolt vagon nem fogja követni a többit. A szerelvényben a hirtelen támadt mozgás miatt kisebb zaj keletkezett, amely odavonzott egy, a közelebbi vagon tetején pózoló, unottan dohányzó német katonát. Az ijedt fiút meglepve az ötös számú vagon tetejéről erélyesen az éppen az összekötő láncokkal bíbelődő fiúra kiáltott.
– Halt! Nicht rücken! Was machst du, schweine Jude?
Jadek a durva és idegen hangra felkapta a fejét, megszeppent ugyan, ijedtség bujkált tagjaiban, de nem mutatott félelmet. Kezeivel intett, hogy csak játék mindez s halkan elkezdett kacarászni, úgy téve mintha a falu bolondja lenne, aki véletlen idetévedt, és a vagonok árnyában kíván hűsölni a szúrós napmeleg elöl megbújva.
De a katona részeg volt, és háború volt. A gépfegyver ropogás éppen akkor hasított bele a levegőbe, mikor Mikolaj másodszor is meghúzta egy félórán belül a mozdony élesen az éterbe hasító kürtjét és a vonat újra mozgásba lendült. A katona kiabálni kezdett, ott, a vagon tetején, hogy álljanak meg, hiszen árulás történt, zsidó szabotázs akció, amikor hirtelen egy súlyos kődarab zúdult rá a közeli kőhídról. A katona az őt ért ütéstől lebucskázva a vagon tetejéről a töltés közé esett, közvetlenül az éppen elhaladó ötös számú szerelvény alá, amely azonnal maga alá rántotta, aztán még jó ideig vonszolta maga alatt az élettelen testet. A hídon egy komoly gyermekarc nézett búsan a távolodó vonat után, majd egy éles, fájdalmas sikolyt megeresztve újra összeroskadt. De most csak egy pillanatig. Alig életben levánszorgott a hídról és a meglőtt fiú felé sietett. Jadek élettelen teste a töltésen pihent, szép arcán búcsúmosoly, izmos, erős tagjaiban a jól ismert kisfiús dac bujkált. Egyedül vértől pirosló inge jelezte halála jelenlétét. Ela a fiú mellé térdelt, most már könnyek nélkül, szenvtelen arccal keresztbe tette a fiú mellén aléltan csüngő karját, és segített istennek lecsukni Jadek utolsó tükrökön túl csillanó, halál merev pillantását.

A vagonban eközben tapintható volt a feszültség és az idegesség. Jajkiáltások, sóhajok, félszek szálltak a légben, bádogbögrék koccantak a fagerendás falakon, a kezek dübörgő irama jelezte a várakozással teli félelmeket. Ela komor arccal, gépies mozdulattal magához emelte a halott katona fegyverét, és szétlőtte a szerelvényben fogvatartottakat őrző, veretes, nagy, fém merev tolózárat. Borzas fejek és piszkos arcok bukkantak elő a homályból, csonttá és bőrré soványodott nők és férfiak, örök könnyekben ázó védtelen gyermekarcok. Megérezve a fény bizalmát kimerészkedtek a megmenekítettek úttalanná vált, ideiglenes otthonukból. Nagyjából harminc, negyven fő, zömmel férfiak bűzös serege sorakozott fel a vagon előtt. Ela, Jadek mellett térdelve, a fiú véres ingét markolva mélán a semmibe tekintett. Egy férfi lépett hozzá. A lány vállához érintette, finom, ívelt, ujját. A gyűrűsujján egy meseszép kék köves pecsétgyűrű díszelgett.
– Papuska, papuska…- suttogta.
– Nem volt idejük elvenni tőlem, olyan hirtelen, olyan gyorsan tuszkoltak be minket a vagonba. Elenka, hallottam belül, éreztem, hogy itt vagy a közelben. Ezért is mondtam Franciszeknek, emelje az ablakhoz a kezem. Förtelmes dolog a háború, benne félve élsz, küzdesz, viseled magad a minden-kínok között, mélyen belül persze tudva mindent, hogy nincs holnap, hogy jöhet még ennél is borzalmasabb. Ő az, aki megmentett minket?
– Igen, ő az, Jadek, falunk-béli fiú. – mondta suttogón, majd újra sírásban tört ki.

Egy középkorú férfi lépett oda hozzájuk.
– Andrzej Gombrowicz, indulnunk kell, ott a fenyveseken túl három kilométerre van a szovjet határ. Nem telik bele két óra és felfedezik az eltűnésünket a következő ellenőrzési pontnál. Andrzej, induljunk, nincs idő a késlekedésre, higgy nekem, mennünk kell tovább, el kell szöknünk innét, ha életben, akarunk maradni! Így is kétséges hogyan jutunk el a határig, s onnan az esetleges szovjet fogságba, de meg kell próbálnunk, Andrzej, istennek dolga van velünk, istennek bizonyosan még dolga van velünk, ha ilyen esélyt adott számunkra a megmenekülésre.

Ela apja először a lányára majd a földön fekvő, vérbe fagyott fiúra nézett.
– Dolga? Ugyan mi dolga lenne? Hát neki nem lett volna még dolga, tennivalója, fohásza, siráma, öröme, dühe? A büdös úristenbe, hát hogyne lett volna! – bömbölte. - Dolga. Hát kinek van még itt dolga, Slawomir? Mind Akhilleusz sarkán lépdelve járjuk az utunk, közös futásunk ugyanaz, mint ama örök időkbe fagyott hősnek, a végzet, a végzet az egyetlen, ami válaszra vár bennünk, örök kérdése a sorsnak… a végzet, Slawomir. Azt isten verje meg ezt az átkozott világot!
Egy mozdulattal felemelte Jadeket a földről, a pillekönnyűvé vált testet elhelyezte a közeli szántó sárgálló fövenyén, szeretett gyűrűjét ujjáról levéve a lánya kezébe helyezte, keményen arcon csókolta az újfent szenvtelenségbe burkolózó lányt, majd nagy öles lépésekkel az imbolygó, roskadozó léptekkel haladó csoport után indult, a hőn áhított, egy másik, talán – életbe menekítő szovjet földön való rabságba.

( Vége)