Mennyei teremtmények - Az elveszett paradicsom színei felfedezhetőek a gyermeki naivitásban

Szeretnék egyszer, csak úgy, egyszerűen, első látásra, objektív módon írni filmekről. De egyelőre nekem ez nem megy. Mindig, azaz érzet kerít hatalmába, amikor tollat ragadok, hogy el kell mondanom, meg kell magyaráznom, magamnak és másoknak azt a hatást – ellenhatást, amit a "papírra" vetett mű képvisel bennem. Ha az lenne a munkám, hogy a nagy közönségnek kellene aktuális mozikról tárgyszerű kritikát írnom, minden bizonnyal belebuknék a feladatba, de így, hogy ez csupán egy kellemes passzió, azt hiszem, igazán élvezem a dolgot.




Mégis, azt hiszem most nehéz "feladatot" választottam. A film, amiről beszélgetni, értekezni, tárgyalni szeretnék az Peter Jackson egyik jelentős (ha nem a legjelentősebb) munkája a " Mennyei teremtmények „. Jackson neve mindenkinek ismerősen csenghet, ő rendezte a méltán népszerű "Gyűrűk ura " trilógiát, nem mellesleg legfőképpen Új - Zéland - i környezetben, ami a rendező hazája is egyben.

Ez a filmje is ebben a jól ismert környezetben játszódik. A hatalmas zöldek és a Kivi madár hazájában. Megtörtént esemény alapján kollektivizálódik a film, azaz a téma, amely a fő szálat viszi, korábban, sok évvel azelőtt valóban megtörtént. A környezet, melybe bevezet minket az alkotó, az 50-es évek világa. Nagyon érdekes világ ez, főleg ezen a területen. Új-Zéland az angolszász kultúra része, így Christchurch is, ez a poros kis városka is ezen elvrendszerek és szociális hálók alapján működteti a maga kis civilizációját. Elnézve a városka magyarba hajló nevét, mondhatni, hogy egy újabb pamflet magának a valóságnak, és a bekövetkezett eseményeknek. Krisztus temploma. Tényleg az. Unalmas és együgyű városka ez, benne rengeteg sztereotip és unalmas ember. Olyan nagyon, de nagyon valódi, a köznép és a köznapiság egyik kimagasló példája is lehetne. Ha ez a két lány, akiről a történet mélységeiben szól, nem találkozna itt össze, és nem kezdenének abba a hihetetlen kalandba, ami a közös útjuk során életre kél a filmvásznon. Pauline Yvonne Rieper a városka lakója születése óta. Ide jár a helyi középiskolába, magának való, kissé befelé forduló személyisége nem találkozik a többiekével, sem otthon, sem az iskolában. Ezért mondhatni, hogy teljes magányra, vagy inkább kirekesztett, meg nem értett, meg nem élt érzelmeken alapuló létre van ítélve. Persze ez a saját választása is egyben, nem érzékelhető, hogy nyitna a világ felé, nem is érzékelhetjük, hiszen minden elemében hazugnak tartja azt, ami a valóságban körülveszi. Az álmai a saját valója. Mondhatnánk, hogy hazudik magának, és a természetes út az asszimiláció lenne, de ha így értelmeznénk a jellemrajzát, magát a "különleges ember " érzetét vagy a zsenikultuszt kérdőjeleznénk meg ez által. A másik lány Juliet Marion Hulme. Juliet nem a városból való, igazi angol úrilány, igazi angol úri szülőkkel. A papa professzor, a mama egy igen érdekes és összetett személyiség, terapeuta. Juliet szintén lelki sérült és magányos gyerek. Ő is befelé él, akárcsak Pauline, de mivel őt arra kényszerítették korábban, hogy egy nagyfokú, mesterkéltebb játszmában élje az életét, sokkal jobb szerepjátékos. Betegsége folytán rengeteg időt tölt, töltött távol a szülőktől, ezért valamilyen szinten a „társas magány” érzete uralkodott el rajta. De, mivel az idő és a magány így kalodába zárta, ez a félelem úgy vetül ki a közegre, amiben él, hogy erős ragaszkodással viseltetik a szülei és alapvetően a „biztonságot adó” élete iránt. Nagyjából a "csak soha többé magányt" elve mozgatja. Törvényszerű a két lány találkozása, és egyben a barátságuk is törvényszerű. Vannak olyan kapuk két ember életében, amiket csak közösen lehet kinyitni. Csak egy "én" számára láthatatlan, egy közös én számára viszont azonnal láthatóvá válik. Végül, amikor ez a két forrongó és lázadó elme találkozik, az picit olyan, mint amikor egy bomba felrobban, és a robbanás után, a füstölgő kráterben tisztulnának le végképp a dolgok. Ez a barátság is ilyen. Forrongó, lázadó, pajzán, pajkos, tele van élettel. A kinyitott kapuk tettekért kiáltanak, és az álmok mezsgyéjét kivetítve a térbe a két lányban egy olyan tudatra ébredő új és szertelen világ nyílik ki, amilyet alapvetően csak álmaikban láttak, észleltek eddig. Regényt kezdenek írni, közösen, egy álomvilágról, egy olyan mesés elegyről, amelyben alapvetően a valóság és a tanult normák elegyednek a fantázia képeivel. Ezek a leképezések később megjelennek a mindennapokban, és a "szűrő - elv " alapján a környezetükben egyre jobban a támadások kereszttüzébe kerülnek. Ha kilógsz a sorból, ha másmilyen vagy, akkor egyben veszélyes vagy, nem értünk, nem tudjuk, mi vezérel, nem ismerjük a cselekedeteid hátterét. Ilyenkor (főleg gyermekkorban) a környezet közbelép, és vissza akarja terelni a helyes útra a hibába esett gyermekeket. Így tesznek ezzel a barátsággal is, ezzel a két " mennyei teremtménnyel". Megpróbálják szétzilálni. A kor és az erkölcs elvrendszerei alapján a szülői korbács mindkét családban végül kézbe kerül, persze nem első érzetre, akarnok módon, hanem egy manipulatívabb játék keretében. Tudják, hogy az elsődleges erőszak nem érne célt, így válogatottabb eszközökhöz nyúlnak. A távolságot választják, nagyon okosan. Ha nincsenek egymás mellett megszűnik a vibráció, elhal az éltető erő. Gyerekek még, hamar kinövik lázadó, közösségen kívüli mivoltukat. Csak el kell választani őket egymástól, nem nagy ügy. A terv megszületik, sőt a cselekvés szintjére lép, a fájdalom tragikus, a szívbe mar, de egyben a gyülemlő kétségbeesés felébreszti az ösztönszerű cselekvés – faktort a lányokban. Újra belépnek az életbe, és kilépnek az álmok szintjéről (látszólag), és egy kegyetlen ötlet fogalmazódik meg bennük. A hatályos szabályok értelmében Pauline nem kaphat útlevelet, csak szülői engedéllyel, így nem tarthat Juliettel, aki hamarosan útra kél a városból. Pauline anyja útban van. A boldogságuk útjában. Távoznia kell az élők sorából. Halálával a hitt paradicsom kapui újra kinyílnak majd, és az édes, melengető álmok és nevetések újra eljönnek, ha ő meghal. A nyitókép egyben záró képpé is nemesedik, és a cselekmény végbe megy a vásznon is, mint ahogy az sok évvel előtte, azaz életben megtörtént. A gyermeki lélek diadalmaskodik a szülői önkény felett, egy kegyetlen hatalom, egy önző gyilkosság által, amire talán azaz egyetlen mentség, hogy a boldogság védelmében követték el.



Mindvégig érezhető a feszültség, amely hol belép, hol elhagyja a teret, de valami impulzív vibráció állandóan a képen tartja. Jackson rendezése elsőrangú, mind képi, mind színészi játékban. Melanie Lynskey tragikusan szép Pauline, Kate Winslet merengően éteri Juliet. A filmben végül zene lesz az a vonal, mely szárnyára vesz minket, és ahogy elérünk a belső képekhez, a lányok belső álmaihoz, az operához, a dalhoz, az énekhez, és benne a szintén tragikusan korán elhunyt nagyszerű Mario Lanza- hoz, mind-mind azon az úton tart, amely a film feszességét, de egyben naivitását is egy adott lineáris íven tartja.



Juliet Hulme később Anne Perry néven bestsellereket kezdett írni, (saját történetét is természetesen megírta) jóval letöltött börtönbüntetése után, amivel maga a törvény, a norma végül is véget vetett a "Mennyei teremtények" közös vonalának. Mennyire fájhatott, milyen félelemben tarthatta a közeget, amiben élt ez a két ember, ez a két fiatal lélek, ha az volt az egyetlen feltétele később, 1965-ben Pauline szabadon bocsátásának, hogy soha többé nem találkozhatnak Juliettel. Két erő egyesülése, dupla félelem az erőtlen tömegekben. A lányok közös csillaga végül mégis kihunyt, közös futásuk véget ért, a "carpe diem - elv " ezúttal vereséget szenvedett az érzelmi ráció ellenében. Bűnnel nem lehet boldogságot vásárolni, még a zseniknek sem. A film kötelező darab mindenki számára. Mindenkinek, aki még tudja, hogy a dolgok mögött nem a "semmi" található, hanem bizonyosan egy újabb „valami”, egy megismerésre, felfedezésre váró világ. Ez a történet azoknak szól, akiknek, ha azt mondják, hogy "valami történt itt " nem azt a kérdést teszik fel, hogy mi történt, hanem, hogy miért pont így és ekkor történt, az, ami történt. Mert pontosan ennyi a különbség azok között, akik csupán élik, leélik az életüket, és azok között, akik meg merik élni saját sorsuk választott életfonalát.