Ébred

Az elhurcolt igazságokat megfejteni
talán már sohasem lehet
a múlt tükörképe a jövő arca
mindenkinek megvan a saját harca
az élet, a lét amiben él, amiben küzd
szivárványra feszül, majd újra elalszik
tejfoggal szájában újra álmodik
arról hogy volt valami, valamikor
mindegy hogyan, mindegy miért
valami ami előre vitte, egy cél, egy gondolat
felriad, mára ebből semmi sem maradt
még az álmok sem, a csalfa hitszegők
gyűrötten maga alá rántja a lepedőt
a fáradtság hívja, párnák közé rántja a magány
mellette egy unott test vegetál, katatón zihál
túl sok év, s még több hitehagyott ige: szeretlek
ha akkor tudta volna amit most már minden bizonnyal magáénak vall
két embert egymástól milyen messzire tud űzni a harag
felépült közöttük a fal
felépült, többé le nem omolhat
megszülte az alázat, amely mindig lázad
ha távozóban az érzelem, mikor ébred az értelem
háztetőkre, napos reggelekre rivall, hogy itt, igen, itt van újra a szél
aztán már nem beszél, már nem
csak mutatja az utat, mutatja : szaladni szabad
arra, igen arra, ott a domb mögött ahol nevetések száradnak az izzó napon
ilyen a változás
nyomot hagyó izgalom, a láz, lázadás
kibontott hajjal, kócosan és izzadtan
nyári esőben ázva, meztelen
ilyen a jelen, ez a születő jövő
nem kell a varázskő, tényleg nem
a fal mindig leomlik, mindig
két világ közötti betonteknőbe préselt fegyelem, semmiség csupán
tényleg semmi
félni kellene, de nem hallja már a gyalázó szavakat, már nem riad
szalad, szalad, egyre csak szalad
várja a domb, várja a napfény, alatta hallgató mélyek árján fakadt őszi köd szitál
fuss gyermek, rohanj
keress magadnak új hazát!