III. Richárd (Looking for Richard) (1996), rendezte: Al Pacino)

“York napsütése rosszkedvünk telét
Tündöklő nyárrá változtatta át.
Családunkról már elvonult a köd
S alámerült az óceán szivébe.
Most homlokunkon győztes koszorú,
Diadalemlék csorba fegyverünk,
Vad riadónkból víg vacsora lett
És édes dallam szörnyű indulónkból.
Szelíden mosolyog a háború,
Nem lovagol páncélos paripán,
Hogy félénk ellenség szivét ijessze.
Ehelyett fürge lábakkal szökell
A hölgy-szobákban léha lantzenére.” ¹

• Richárd kezdőszavai a drámában.  Sokak szerint Shakespeare egyik legjobb műve a III. Richárd. A királydrámák közé soroljuk, keletkezési ideje 1592 körülire tehető. Nem a darab elemzése a célom, azaz nem a klasszikus aspektusból. Vizsgálódásom tárgya egy dokumentumfilm, az Al Pacino rendezte „Looking for Richard”(1996) azaz egy mű megértése és megértetése a filmes, a színházi ember szemüvegén keresztül. Mit ad, mit üzen manapság nekünk ez a színdarab? Az egyes jellemek, főleg Richárd karakterisztikája hogyan s miként működik mind a színpadon, mind pedig történelmi valójában. Ki ő, honnan-hová tart, a körötte jelen lévő alakok miként alakítják a történetet. Címszavakban pár szó a darabról. IV. Edward király, Anglia törvényes uralkodója. A Rózsák háborúja lezárása egyben tróncsere is követel magának, a rivális Lancaster dinasztiát meghátrálásra késztetik a York-ok és ők foglalják el Anglia trónját. A királynak és udvartartásának labilis viszonyrendszerei okozzák az alapkonfliktust, Richárd ezeket a széthúzó szálakat gubancolja még jobban össze, annyira amennyire csak tőle kitelik. Mindenen és mindenkin átgázol, a célja elérésében nem ismer sem áldozatot, sem kegyelmet. Végül teljesül akarata, király lesz, elfoglalja a trónt, de uralma nem tart soká, a francia száműzetésből hazatérő nemesek, élükön Henrikkel, Richmond grófjával csatában legyőzik és megölik. „Lovat! Lovat! Országomat egy lóért!” – kiált Richárd, de már minden elveszett, a játszma véget ért. Pacino filmjének, ötletének előzménye van, sok adaptáció foglalkozott már ezzel a darabbal, a leghíresebb talán egy 1955-ben forgatott film, Laurence Olivier játszotta Richárd királyt, de a Hamlet mellett ez az egyik legnépszerűbb Shakespeare darab, sokat játsszák a világ színházainak színpadain. De térjünk vissza Al Pacino munkájához. Maga a dokumentarista műfaj kellő elszántságot, határozottságot, formai elemeket követel meg magának. Nem kérdés hogy az amerikai dokumentumfilmesek a világ élvonalába tartoznak, háttériparuk biztosítja számukra a nagyfokú szakmai hozzáértést. Pacino sem akar nagyon ez ellen tenni, megpróbálja a klasszikus vonalban tartani filmjét. Itt követi el az első hibát. Rossz szemüveget kezd el viselni. Az értelmezés fontossága mellett túlzott szerepet szán az újraértelmezés problematikájának is, nem képes egyensúlyt teremteni a darab olvasata és a film mögül kitekintő 90-es évekbeli modern amerikai társadalom között. Jól választja meg a lineáris ívet, amíg otthon érzi magát, azaz a darabbal, a színházzal kell foglalkoznia, szorosan fogja a gyeplőt, de amikor saját közönsége és közössége előtt kellene spontán, kikényszerített reakciók nélküli érzelmi, értelmi visszaigazolásokat találnia a levegőt markolássza. Hihetetlen mélyen van, volt, és a jelek szerint lesz mentálisan az amerikai társadalom. Pont az ilyen ütközési pontoknál jön ki ez markánsan. Adott egy jó feladat, meg is lehetne csinálni jól, de amikor szélesebb köröket ír le a gondolati ív, megmerevedik a tér. Nem az a baj hogy a köznép fele azt sem tudja mi fán terem a III. Richárd, még nem is hallott róla, vagy ha hallott általában összemossa más művekkel,(ha szerencsénk van, akkor éppen az angol mester egyéb alkotásai közül, de nem jellemzően) hanem hogy ebben a sztenderd, manipulatív világban mindent a klisé irányít. Pacino túl puhány, vagy művészlélek ahhoz, hogy ezeket a szálakat összefogja, kigubancolja, montírozza. Jó példa erre az a jelenet, amikor őt, mint a darab mentorát az egyik színész bőszen élteti, majd két percen keresztül, amire a reakciója csupán némi bamba vigyor, és egy klasszikus amcsi hátba veregetős puszilkodás. Persze, próbál a darabra, s főképpen Richárdra figyelni, ez rendben is van, de az mellett hogy ebbéli alakításában, képi jelenlétében tényleg szenzációs, a back work, a háttérmunka látja a kárát. Sokszor azt láttam a darab kitárgyalása során, hogy a választott színészkollégák zömének fogalma sem volt, hol van, mire kérték fel, mi a viszonya a szerepével. Remek blődségeket, zanzákat böfögtek a kamerába, de tulajdonképpeni értelmezéseket, reflexiókat ez a törzs nem hordozott magában. Engem igazán untattak, néhol dühítettek. Előbb említettem, hogy Pacino leginkább Richárdra fókuszál, és hogy ez a munka kiválóan sikerült. Tényleg így van, Pacino maga a torzszülött, hamislelkű III. Richárd. Hihetetlen erővel és vehemenciával képviseli ezt a szörnyű történelem béli alakot. Szinte szikrákat szór szeme, hangja zsibongó lárma, vad villámcsapás. Szó nélkül el hisszük neki hogy egy gazember. De ez kevés. Az egészhez kevés. Ahhoz hogy tökéletest, hogy maradandót alkosson. Meglehet tíz év múlva is emlékezni fogok arra, hogy milyen jó Richárd volt, de arra is hogy egy körötte milyen szellemileg ingerszegény környezetben tudott az lenni. Nem elég azzal foglalkoznia az embernek, amiben igazán jó, tudni kell tanulni. Tanulni és tanítani. Pacino ebben a munkájában még kísérletet sem tesz arra, hogy tanítson, mint filmes, persze tudjuk, mint színész már régen beírta magát a nagy színháztörténeti kézikönyvbe. De ez nem elég. Jó lett volna, egy egységes, erős, árnyaltan finom, de mégis határozott produkciót látni egy ilyen izgalmas feladatról, amiről ez a film beszélni szeretne, de igazából csak azt láttam, amit már eddig is tudtam, hogy van egy ember, akit a legnagyobbak között tartanak számon, keres, egy szeretem világot, egy klasszikus ideát, de nem tudja összefogni végül a matériát és így önmaga paródiájává válik. A „Looking for Richard” mégis egy szerethető alkotás, azoknak, akik érdeklődéssel szemlélnek, egy olyan mögöttes világot ahová csak keveseknek engedélyeznek betekintést. A kulisszák mögötti világba, ott ahol az igazi műhelytitkok rejtőznek. Talán egyszer Pacino is elhiszi, hogy az egységes szemlélet több mint a személyes jóakarat. Pláne egy dokumentarista jellegű alkotásban.