Fanfan

Bizonyos nemzeteknek, nációknak vannak kézzel fogható ismertető jegyeik művészetükben. Jelen esetben beszéljünk a filmről, mint művészeti ágról. Az amerikaiaknak ott van a popcorn, a látványvilág, a briteknél a tradíció, az elegancia, nálunk, magyaroknál a melankólia, az érzelmi telítettség, a franciáknál pedig a nagybetűs romantika. Jardin filmje első olvasatra pofon egyszerű. Bohém, szertelen, álomvilágba hajló tanmese a szerelemről. Ez a felszín, egy út, egy vonal, amin el lehet indulni. Ne is tegyünk egyelőre másként. Filmünk elején játékos, semmittevő képekbe botlunk, látjuk Alexandert a maga köznapiságában, ahogy tesz-vesz, vibrál, él, halad valamerre. Térben és időben jelen állapot szerint mindenképpen előre. Alexander, mesélő név. A rendező saját alteregója a férfi főszereplő. Mivel a forgatókönyvet is ő jegyzi, nem kétséges a rengeteg életrajzi elem, a filmbeli Alexander, és az életben alkotó Alexander Jardin szimbiózisban élő lelke. Alapvetően egy jól megszerkesztett társadalomban kijelölt utak vannak az egyes népcsoportoknak, társadalmi ranglétrán fel s le igyekvők tömegének. Alexander jelen állás szerint a populista vonalat követi, mindaddig, amíg be nem lép a képbe és az életébe Fanfan. Mikor Marceau először megjelenik a színen, a vásznon azonnal tudjuk mennyire jó választás volt a szerepre. Vannak szerencsés csillagzat alatt született alkotások, filmbéli párok, és ez a Marceau-Perez páros már első blikkre igen szemrevaló párosnak bizonyul. Mit akar elérni Jardin? Életet akar mutatni, Alexander-nek egy másikat, Fanfan-nak ennek a másiknak a páros mivoltát. Két összeillő ember. Hihetnénk ezt is. Miért ne? Minden stimmel. Kivéve azt a tény, hogy barátunk kellően neurotikus, és hogy menyasszonya van. Laure persze csak a bizonytalan hátországot erősíti, különösebb jövőképet nem mutat benne a rendező. Mint egy sziluett van jelen, egy szellemi béklyó, visszatartó erő. A franciák nagyon tudnak szeretni. Filmvásznon legalábbis nagyon. Nagyon ötletes, játékos, bohém, szenvedéllyel teli ez a kialakuló románc, mind a Bécsi látszat képekben, mind a lopott lakás gyertyafénnyel teli ál-vacsorája közben. Szinte alig hihető. Alexander sem hisz, talán semmiben, talán csak abban, hogy a félelemben hinni kell. Ostoba fogadalmat tesz vágyai ellen, mindent megad Fanfan-nak amit az életben lehet, de a köztük lévő szerelmi viszony lehetőségét mélyen elrejti magában. Miért? Mert a fiú lázad. Gyűlöli a konvencionális szerelmi helyzeteket, azokat a típusokat, ahol a mindent elsöprő vágyat és szerelmet az unalom és a megszokás váltja fel. Szinte retteg ettől, közben öncsalásként ebben él, az ál-szerelemmel Laure-val. Ez a kettősség, ami a férfiban zajlik alapvetően a film mozgatórugója. Minden ebből az apátiába hajló helyzetből indul ki, s tér vissza mintegy körforgásként egészen a kulcs jelenetig. A világ unalmas, a világ szánalmas, a fantázia, az álom ellensége. Mindkét szabad lélek ebben fuldoklik, s mindkettő képtelen a változásra. Azaz nem, Jardin Fanfan kezébe adja a varázspálcát, pedig a legnagyobb tragikumot korábban éppen az ő személyisége terhévé teszi. A lány tizenöt éves volt, mikor ikertestvére a folyóba ölte magát, azóta azt vallja, hogy kettejük helyett is neki kell élnie, azaz ez a vehemencia, ezek az érzelmi kilengések tulajdonképpen felvett emóció halmazokon alapulnak. A francia rendezők szeretik az erős és magabiztos nőket, itt is a jövőt, az erőt, a lehetőséget a nő kezébe helyezi Jardin, bár a döntés kölcsönösségét mégsem veszi el a férfitól. Olyannak akarja láttatni és megélni ezt a szerelmet, mint amilyen a szerelem önmagában az: kölcsönös. Együtt kimondott szó, egy ütemre mozduló ujjak, vibráló szemek. Nem akar csodát tenni, azaz a szerelemmel nem. Így is csoda ez ma már, nem igaz? Az egymásra találás. Groteszk és önző dolog lenne most leírnom a kulcs jelenthez vezető utat, és annak pár kivételesen fontos snittnek a jelentőségét, így ezt most nem is teszem. Különben hogy működne, majd ott, bennetek, akkor a varázs? A romantika mindenkiben ott lappang, a szenvedély, a mámor, a napok kínjain túli varázsok felfedezése, kiben így, kiben úgy. Mindig bátorság szerelmet vállalni és megélni, minden időben, minden élethelyzetben. De van ennél szebb gyönyörűség? Lehet beszélni persze, páncéling mögé bújva, szikár várfokról önző mód kívülről figyelni magunk és mások vélt boldogságát. Lehet, persze. De vajon megéri? Én azt mondom nem. A film viszont kötelező darab mindenkinek. Mindenkinek, akinek még vannak álmai.