Indiába megyek

Csomagom alig volt, hirtelen felindulásból indultam el,
egyetlen ötlettől vezérelve, a szerelem mindig egyenetlen
egy kisebb táska, fényképezőgép, fogkefe, egy álom,
a pesti házfalak álmosan nyújtóznak a csípőssé vált
őszi hidegben, borostyán fut fel a vashíd láncba vert testén
még ordít a város, még ordít bennem a félelem, de már közeledem
hozzád közeledem

Annyi mindent el szeretnék mondani neked, annyi mesét hallgatnék tőled
milyen egyszerű a képlet, és itt mégsem működik, ezért utazom
utazom, itt, most, veled, test nélkül, de a minden-szabadság eszményével
patetikus magányba szaladt lépések, kizökkent idő, öncsalás és harag
ebben láttalak meg, ebben a hiteltelen hangzavarban
de te nem voltál hangos, finoman, szelíden szóltál,
mondd, meséld el nekem, tényleg ilyen amikor egy sárkány könnyezik?

Sokan vannak, akik azt mondják élet egy van, ez a mostani
itt kell megélni, összegyűjteni mindent amit csak lehet,
a javakat, kincseket, szeretkezésekbe fojtott szerelmeket,
igazuk lehet, igen, azt mondom, igazatok van, és én mégsem járom ezt az utat
mert az élet az máshol van, kétszer él, aki befelé él, mondja egy agg, bölcs tanító
szeme között arany pálcán a végtelenbe vágtat egy fehér ló
szeme szabadságot rejt, azt súgja nincsenek titkok, a titok nem létezik, csak élet van

A vonat közben már a vidéken jár, gázlók felett kattog a sín, a távolban hegyek fénylenek,
egyre közelebb az érkezés, egyre jobban félek, elnyom az álom, magam elé képzellek
Bangalore főterén ülsz egy padon, egy brahmannal társalogsz, kezedben szőlőfürt,
hátad mögött finom ívű képzelet, egy elsuhanó flamingó, alatta íbisz incseleg,
felém intesz, arcodon mosoly remeg, az is félelem, de mégis magabiztos,
várt-reménnyel nyúl felém kezed, várt-reménnyel halkan egy dalt dúdolok neked

Aztán újra felébredek, az ég közben kitisztult, a homály távozóban, gyenge fény mereng
tudom, hogy nem élhetem az életed, de megélhetem veled, s többet is tehetek
társad leszek az úton, társ a nappalokban, szenvedély az éj érkező vágyaiban
nincs idő, nincs név, nincs mementó, nincs itt, nem jött még az első metró,
feledni kellene minden vágyat, minden álmodást? Hordani, viselni, mint a többi
ólom- hallgatag álmos lélek a napok mocskát? Mondd, hogy nem lehet így
Mondd, és én ígérem felébredek!

Felébredek, s téged is felkeltelek, robog a vasút, hozzád szalad, a távolban a csúcsos
hótető, az már a Nánga Parbat, érzem hideg leheletét, de a táj felett nem lebeg
őnző mód Sindzse szeme, nyugalmat rejt e révületben remegő fenséges kép,
szíved közeli dobogása, útjelző, újra élsz, hamarosan hozzám térsz, várlak
egyre melegebb levegő érkezik, a nyárba szalad velem ez a vonat!

A Gangeszban ma is temetnek, hulló por-hamu életeket rejt mélyében a víz,
a folyó sodrásában ezer éves lelkek fürdenek, a túlparton frissében újjászületnek,
a körforgást látom, észlelem a valót, megteremtem magamban a mondanivalót,
hogyan, mit fogok neked mondani, mikor befut majd a vonat, álomba hajol az állomás
nincs bennem megalkuvás, gyötrőn, izzadón rostjaimba szalad ez az India-láz

Alkonyodik, a csend szuszogva járkál, hallgatom az este érkező hangjait,
a majmok makogó csapatát, leopárd vadászni induló zihálását, hörgését,
a pálmák árnyékában les áldozatára, a Hold alatt fénylő mangrove bokrok hajlonganak a lengedező alig szélben, a térben szantálfa illatát lengeti a nyári este ,
Talán áldozat leszek magam is, talán én leszek az, aki a vadászt adja majd
Bambuszerdők suhannak el szemem előtt, párától ködös álmodó éjszaka
arcod emlékével alszom el újra, arcod emléke a béke hangjait hordozza

A közel és a távol, két hatalmas gondolat, egy a kéz, egy kell hogy legyen, mely
végül majd érintésbe szalad, hajnalodik, a nap gyorsan kél, az állomásra befut a vonat,
alig van nálam csomag, egy kisebb táska, fényképezőgép, fogkefe, egy álom
egy álom, mely hirtelen valósággá válik immár, elhagy minden kétség, testemből
a semmibe szökik a gyötrő láz, hiszen itt vagy, itt állsz előttem, semmi kétség, megvártál
jaj, mennyire megvárakoztattál, te rossz, te angyal, te szörnyeteg!
Szárid fonalába kapok, leborulok lábad elé, lábujjadon pillangóköves gyűrű ragyog,
szelíden megcsókolom, lassan felemelem fejem, tagjaimban új erő lüktet,
a csipődre teszem a kezem, átölellek, csók érkezik a végtelenből, éltető nyári eső

a csillagok nyomán, az űr végtelen vonalán táncba kezd két nyugtalan varázskő,
virgonc táncuk nyomán villámok cikáznak a légen, a felhők haragosan dörgedeznek,
s mi csak ott állunk, ezen a sosem nyugvó állomáson, állunk az esőn, énekelünk

Mi tudjuk csak, hogy valahová megérkeztünk