Keserűségből ébredve

Szent-Ego hegyének ősi tüze
örök-emésztő lángokban él
s hevít elmét, lappangó félelmet
Kit bánt hogy más vagyok, de mégis egy közületek?
Kit bánt ha nem mászom a síkos falon, veletek?

Láttam kardjába dőlni a hős Brutus-t
kit megvezettek ostoba hitszegők
láttam alámerülni hideg habokba
a szép reményű költőt, Shelley-t
senki sem húzta ki, senki sem
haláláról később történik intézkedés
szenvtelen zeng ódát most a nyugati szél

Barbár hordák hozták felém Babilon
nemtelen városának minden szennyét és bűzét
százfelé beszél mind, százfelé morog, uszít
egy sincs kiben ébredne a gyenge szó
talán máshogy is lehet, egyszer mint magot
vetnek el majd közületek, halálom napja lesz az a nap

Szurkos gyermekarcok a palánkon túl
a jövőt kutatja tekintetük, keresik
a hitehagyott rímeket, épp, itt, éppen itt veszett most el egy
neked adnám, ingyen, szótlanul, de te inkább elveszed
hagyd sírni a gyermeket! Hadd nőjön benne az alázat.
Attól, hidd el majd jobban lázad!

Hitszegő vagyok, gyarló és ostoba
a bántások fájnak, nem vagyok a Parnasszus doktora
ember vagyok, színben, szagban hanyag
ember voltam gyakorlom, mert írni szabad!
Írni szabad, s talán még lehet, hiszen ma a Hold kerek
hiszen tudjátok ti is, fényes ezüstgolyó, körötte csillagrengeteg

Volt egy reményem, gyönyörűket írni
szabadon, szertelen, versbe fonni az igét mely sosem ítél
s lett hitem a válaszok igazsága
az igazság miből az idők során elveszett az i
lehet máshogy, mondd barát?
Lehet i nélkül remélni, énekelni a barátság himnuszát?

Hangtalan kong bennem a félsz
hangtalan kong bennem a bánat
nyitottnak láttam az érzékelés kapuit,
hittem bátornak lenni jó, az úton végig kell menni
elér mindenkihez a mondanivaló, akinek füle van hallja meg!
Még nem, még nem tört szét szilánkjaira az ősi varázs,

de ki hiszi egy fáradt hollónak egyetlen keservbe hajló halkuló dob szavát?