Két film, két zseniális alkotó. Az egyik egy rendező, a másik egy piszok jó színész, első rendezői ambíciókkal.
1980-ban készült Magyarországon egy film, 42 nap alatt forgatták le, abból 39 éjszaka, Ripacsok címmel ment a mozikban, rendezte Sándor Pál. Erről a filmről és a hatásairól önmagában érdemes írni, így majd ezt bővebben egy másik írásban fejtem ki, a mostani jelenség ami foglalkoztat nem kívánja ennek a filmnek a részletes ismertetését, egy adott látószögből való elemzését.
A másik filmet ha jól emlékszem 1995-ben adták a mozik, Sztracsatella címmel, a film rendezője az előző film főszereplője volt, azaz Kern András. Első filmes rendezőként mutatkozott be, ezzel a munkával, noha már jóideje készített filmeket, azaz játszott bennük, illetve országosan elismert és kedvelt színész volt már akkor.
A kérdés igazából az hogy miért van az hogy akárhányszor újra akarjuk formálni a világot, minduntalan arra kell rádöbbenünk hogy meglehet, banális véletlen, de mindannyian egy körforgás részei vagyunk.Levonhatjuk a 'játék ' végén a saját konklúziónkat, de akkor is arra ébredünk másnap reggel, hogy tegnap is reggelre ébredtünk.
Kern talált magának egy feladatot. Mint első film, hál' isten sokat és rendesen tudott foglalkozni a forgatókönyvvel, összekaparták neki a pénzt is a dologra, látszik a filmen hogy nem kellett túlságosan sietni vele. Egy filmnél két verzió létezik. Vagy sok a pénz, és túldimenzionálják, agyonbabusgatják, vagy kevés a pénz és összecsapják, alulértékelik a lehetőségeket. Itt, azt hiszem a Sztracsatellánál egyik sem fordult elő.
Művészfilm, mondják rá. Nehéz út, nehéz pálya. De milyen érdekesek voltak még ezek a 90-es években fogant művész és közönségfilmek. Beszéltek valamiről. Történetük volt, képi világuk volt. Volt bennük élet, misztikum. Volt bennük meló. Elég csak néhány nagysikerű 'közönségfilmet ' említeni: Sose halunk meg, A miniszter félrelép, Kalózok...Mennyivel másabb életérzés szülte őket mint a mai cukormázas, szirupos töltelék filmeket. Vagy csak a nosztalgia szól belőlem?
A filmre első olvasatra azt mondanánk: 'Ez olyan Kern Andrisos.' Nem tudom mennyire húzták le a kritikusok, nem is érdekel. Jelentős munka, mégpedig abból az aspektusból hogy nyomon van, nyomvonalon halad, egy olyan apokaliptikus-utópisztikus autópályán amelyre anno a 'Ripacsok' is fellépett. Édes-bús melankólia, így hívhatnánk azt a szellemi akolt, ahol ezek a filmek találkozhatnak.
A nihil és a káosz feletti rend diadala egy dekadens közegben. Pici nyert csata, a nagy háborúban, az élettel szemben. Nagyon fontos kép, momentum ez. Lételem, hogy sikerként éljük meg drámai-énünk jellemi változásait, s főleg pedig korunk és szellemünk változását. Örök harc, hogy a tudat nem képes felszabadítani teljesen a szellemet, ebből adódik az a belső konfliktus ami táplálja bennünk a sohasem nyugvó harag érzeteket.
Galló Tamás karmester úr kiakad az életre. Elfárad, lerobban, kikészül. Nincs tovább, slussz-passz. Nem ez még nem halál, csak olyan percnyi nincs tovább. Olyan 'dekurvaélet' van effektus. Mindennapos halál ez, nem számottevő az ellene való küzdelem sem, másnapra kialussza magából az ember. De Tamás besokall. Tudod, amikor összegyűlnek a dolgok, amikor már minden-mindegy alapon létezel,alszol, eszel, kommunikálsz, cselekszel. Tamásnak szerencséje van, a teste fellázad, és pihenésre kényszeríti. Elmeosztály. Jó hely, nyugalmas.
Vagy mégsem? Miért dolgoznak nők, ráadásul helyes, kedves, csinos pszichológusnők az elmeosztályon? Hogy beléjük szerelmesedjenek a betegek. Megtörténik. Tamás hitehagyott házasságát Andrea szerelmével kívánja kárpótolni. Lehet-e újrakezdeni egy életet, egy olyan életet, amely még igazán el sem kezdődött. Nem lehet. Ilyenkor jön a sodródás, a lelkiismereti kérdések, a nihil, az öncsalás, a kisebb hazugságok. A különválás. A gyógyulás.
Vagy a gyógyulás hazugsága. Kern nem akar másról beszélni, csupán arról hogy az élet mint képződmény soha sem lesz igazán az ember társa élete során, csupán az a feladatunk hogy ebben a kesze-kusza masszában megőrizzük a kíváncsiságunk, az érdeklődésünk az élet iránt. Merjünk tanulni. Mindegy mit, okulást a hibákból, nemességet az erényekből, testiséget az érzelmekből, tényleg mindegy. A cél a haladás. A megpihenés. Igen, lehet, mert kell, néhanap merengeni, nosztalgiázni a múlton, mert az jó. Mint a Sztracsatella fagyi, vagy mint ez a film.
Ja, hogy hazugságokra épült napi sirámaink felett csak újabb hazugságok árán tudunk némileg fogást találni? Sebaj. Jönnek majd az igazságok is, csak győzzük kivárni !
1980-ban készült Magyarországon egy film, 42 nap alatt forgatták le, abból 39 éjszaka, Ripacsok címmel ment a mozikban, rendezte Sándor Pál. Erről a filmről és a hatásairól önmagában érdemes írni, így majd ezt bővebben egy másik írásban fejtem ki, a mostani jelenség ami foglalkoztat nem kívánja ennek a filmnek a részletes ismertetését, egy adott látószögből való elemzését.
A másik filmet ha jól emlékszem 1995-ben adták a mozik, Sztracsatella címmel, a film rendezője az előző film főszereplője volt, azaz Kern András. Első filmes rendezőként mutatkozott be, ezzel a munkával, noha már jóideje készített filmeket, azaz játszott bennük, illetve országosan elismert és kedvelt színész volt már akkor.
A kérdés igazából az hogy miért van az hogy akárhányszor újra akarjuk formálni a világot, minduntalan arra kell rádöbbenünk hogy meglehet, banális véletlen, de mindannyian egy körforgás részei vagyunk.Levonhatjuk a 'játék ' végén a saját konklúziónkat, de akkor is arra ébredünk másnap reggel, hogy tegnap is reggelre ébredtünk.
Kern talált magának egy feladatot. Mint első film, hál' isten sokat és rendesen tudott foglalkozni a forgatókönyvvel, összekaparták neki a pénzt is a dologra, látszik a filmen hogy nem kellett túlságosan sietni vele. Egy filmnél két verzió létezik. Vagy sok a pénz, és túldimenzionálják, agyonbabusgatják, vagy kevés a pénz és összecsapják, alulértékelik a lehetőségeket. Itt, azt hiszem a Sztracsatellánál egyik sem fordult elő.
Művészfilm, mondják rá. Nehéz út, nehéz pálya. De milyen érdekesek voltak még ezek a 90-es években fogant művész és közönségfilmek. Beszéltek valamiről. Történetük volt, képi világuk volt. Volt bennük élet, misztikum. Volt bennük meló. Elég csak néhány nagysikerű 'közönségfilmet ' említeni: Sose halunk meg, A miniszter félrelép, Kalózok...Mennyivel másabb életérzés szülte őket mint a mai cukormázas, szirupos töltelék filmeket. Vagy csak a nosztalgia szól belőlem?
A filmre első olvasatra azt mondanánk: 'Ez olyan Kern Andrisos.' Nem tudom mennyire húzták le a kritikusok, nem is érdekel. Jelentős munka, mégpedig abból az aspektusból hogy nyomon van, nyomvonalon halad, egy olyan apokaliptikus-utópisztikus autópályán amelyre anno a 'Ripacsok' is fellépett. Édes-bús melankólia, így hívhatnánk azt a szellemi akolt, ahol ezek a filmek találkozhatnak.
A nihil és a káosz feletti rend diadala egy dekadens közegben. Pici nyert csata, a nagy háborúban, az élettel szemben. Nagyon fontos kép, momentum ez. Lételem, hogy sikerként éljük meg drámai-énünk jellemi változásait, s főleg pedig korunk és szellemünk változását. Örök harc, hogy a tudat nem képes felszabadítani teljesen a szellemet, ebből adódik az a belső konfliktus ami táplálja bennünk a sohasem nyugvó harag érzeteket.
Galló Tamás karmester úr kiakad az életre. Elfárad, lerobban, kikészül. Nincs tovább, slussz-passz. Nem ez még nem halál, csak olyan percnyi nincs tovább. Olyan 'dekurvaélet' van effektus. Mindennapos halál ez, nem számottevő az ellene való küzdelem sem, másnapra kialussza magából az ember. De Tamás besokall. Tudod, amikor összegyűlnek a dolgok, amikor már minden-mindegy alapon létezel,alszol, eszel, kommunikálsz, cselekszel. Tamásnak szerencséje van, a teste fellázad, és pihenésre kényszeríti. Elmeosztály. Jó hely, nyugalmas.
Vagy mégsem? Miért dolgoznak nők, ráadásul helyes, kedves, csinos pszichológusnők az elmeosztályon? Hogy beléjük szerelmesedjenek a betegek. Megtörténik. Tamás hitehagyott házasságát Andrea szerelmével kívánja kárpótolni. Lehet-e újrakezdeni egy életet, egy olyan életet, amely még igazán el sem kezdődött. Nem lehet. Ilyenkor jön a sodródás, a lelkiismereti kérdések, a nihil, az öncsalás, a kisebb hazugságok. A különválás. A gyógyulás.
Vagy a gyógyulás hazugsága. Kern nem akar másról beszélni, csupán arról hogy az élet mint képződmény soha sem lesz igazán az ember társa élete során, csupán az a feladatunk hogy ebben a kesze-kusza masszában megőrizzük a kíváncsiságunk, az érdeklődésünk az élet iránt. Merjünk tanulni. Mindegy mit, okulást a hibákból, nemességet az erényekből, testiséget az érzelmekből, tényleg mindegy. A cél a haladás. A megpihenés. Igen, lehet, mert kell, néhanap merengeni, nosztalgiázni a múlton, mert az jó. Mint a Sztracsatella fagyi, vagy mint ez a film.
Ja, hogy hazugságokra épült napi sirámaink felett csak újabb hazugságok árán tudunk némileg fogást találni? Sebaj. Jönnek majd az igazságok is, csak győzzük kivárni !
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése