Már estébe hajlott a jelen, amikor végeztem a munkahelyemen. Fekete-mosogatóként dolgozom a város egyik felkapottabb helyén, a meló sok a pénz kevés. Négy hónapja vagyok a városban, egy hónapja van munkahelyem. A nevem Sangodele. Ez egy nigériai név. A nemem férfi, életkorom huszonöt év. Három éve szöktem meg többedmagammal Lagosból a nagy ellentét idején. Emberjogi aktivista lévén sok jóra nem számíthattam, ha a maradás mellett döntök, így minden lehetőségem a szökés utáni történésekben rejlett. Éjjel hagytuk el a várost mikrobuszokban, teherautókon, volt, aki motorra szállt, és Kamerun felé vettük az irányt, az egyetlen helyre ahol menekülttábort alkothattunk. Családom messze lévén könnyedén léptem át a határt, a célok milyenségét nem firtatva az életben maradás volt az egyetlen célom. Két napra rá az autók megálltak és a sátortábor láthatóvá vált. Nincstelenség látványa, a nélkülözés látható képe volt az első, amit szemem elé vetett a táj. Ürülékszag, és állati tetemek bűze terjengett a környéken, az emberek piszkosak voltak és betegek, az egész környéket a rendezetlenség és a káosz uralta. Engem az elsősegély osztaghoz jelöltek, mentőápolói múltam révén, így e döntés alapján elsőnek szembesülhettem a táborban jelen levő legrútabb betegségekkel és fertőzésekkel. A főnököm egy svéd orvos volt, Signarsson professzor, aki távol hazájától, közel húsz éve Afrikában teljesített humanitárius szolgálatokat. Fáradt volt, fásult és kiábrándult. A munkáját is ezen elvek alapján látta el, sokan voltak, akik ennek a nihilmisztikus magánynak lettek az áldozatai, persze nagy valószínűséggel amúgy is meghaltak volna, de ez a jó öreg doki, azt hiszem fásultsága és levertsége okán megkönnyítette a szenvedéseiket. Fárasztó és kemény napokat éltem át a táborban. A víz és az élelem mindig kevés volt, az orvosi feladatok ellátásához steril kötözőszerek és orvosi műszerek nem álltak rendelkezésre, mindennapos volt a járványveszély. A kameruni állam pénzügyi támogatási lehetőségei szűkre szabottak voltak, az ENSZ unitárius segélyszervezetei lassún és nehézkesen szervezték meg az utánpótlást. Három hónapig bírtam ott, aztán az első adandó alkalommal, mikor is az orvosomat kényszerpihenőre hazaküldték, vele tartottam én is. Az ötlet jó volt, az engedélyeim kevésbé. Három percbe sem telt és a stockholmi hatóságok illegális bevándorlóként tekintettek rám. Két nap haladékot adtak, hogy szerezzem be a szükséges papírokat máskülönben a bevándorlási hivatal kezére adnak, akik nagy valószínűséggel hazatoloncolnak. Otthon az új rezsimtől semmi jóra nem számíthattam, így csak abban bízhattam, hogy megszerzem a szükséges papírokat, vagy egyéb illegális úton szerzek új hazát és megélhetést magamnak. Svédország furcsa egy hely, az emberek magasak és szőkék, furcsa nyelven beszélnek, furcsa módon kommunikálnak egymással, és mindenkinek Volvo-ja van. A két nap hamar letelt, így illegalitásba vonultam. Harmadmagammal kezdtem a bujkálást, mind afrikaiak voltunk. A fél év alatt, amit ott töltöttem, aludtam pályaudvarokon, töltöttem éjszakát hotelekben, árvaházban, volt, hogy a közeli temetőben a sírok közt húztuk meg magunkat. Munka alig volt, ha volt is, nem tartott sokáig, társaim kisebb lopásokkal tartották fenn magukat. Nekem nem volt kenyerem sohasem az erőszak, így inkább nélkülöztem. Ahol laktunk az utolsó időkben, egy leharcolt gyárudvar mellett, egy arab kolónia is lakott. Az araboknak sokkal jobb dolguk volt, mint nekünk, bár a gyűlölet irányukban nem volt csekélyebb, mint amit felénk üzent a svéd társadalom. Egyikükkel, egy magas jó kiállású fiúval, Kazimmal jó barátságba is kerültem. Ő vetette fel elsőnek az ötletet hogy Európa manapság nem csak a nagy, régi Európából áll, hanem az újonnan csatlakozott országok is már bekapcsolódtak a nagy egész vérkeringésébe. Tőle hallottam először Magyarország nevét. Csak úgy felsorolta a többi országéval együtt, de valami érdekes bizsergés lett úrrá rajtam, amikor ennek az országnak a megnevezéséhez ért. Egy emlék villant fel bennem, tízéves lehettem, az iskolából indultam éppen haza, amikor egy vándorcirkusz képei sejlettek fel előttem. Lagoszban nem szokás engedélyt kiadni utcai felvonulásokra, produkciókra, nem a kedves békeidőkről híres az ország. Ez akkoriban is így volt, ezért hatott furcsán ez az idegen csődület. Buszokkal és kamionnal érkeztek, idegen betűkkel az oldalukra írták hirdetőleg a nevüket, és egyes híresebb revüszámaik megnevezését. Hangosak voltak és jókedvűek, bár láthatóan nem gazdagok, és befolyásos személyek. Nálunk, odahaza ha pénzed van már nem vagy akárki, akkor odafigyelnek rád az emberek. Sokáig dédelgettem magamban egy álmot, hogy sok pénzem lesz, és nagyon befolyásos ember leszek, de idővel ezen álmaimat feladni kényszerültem. Az előadás megtekintésére természetesen nem volt pénzem, ott őgyelegtem a sátrak között hátha valamilyen módon szerét teszem annak, hogy láthassam az esti előadást. Anyám persze erről mit sem tudott, de túlzott hiányérzet nem munkált benne, három műszakban dolgozott a gyárban éjt – nappallá téve, engem lényegében a szomszédok neveltek fel. A sátrak mellett álltam, éppen a tigrises ketrecek mellett, amikor egy fiatal férfi lépett elém és fülön ragadott.
- Mit ólálkodsz itten te fiú? – mondta érdes hangján – Ha még egyszer meglátlak itt, te ingyenélő, úgy fenéken billentelek, hogy apád sem ismer rád! – dörmögte.
Mivel nem tudtam magyarul, így a mondandóját sem igazán értettem. Hazakullogtam szomorúan. Másnap valami belső láztól vezérelve újra a cirkusz felé vettem irányt. A tegnapi férfit sehol sem láttam, ezért egy újbóli merészség által megint a sátrak irányába lépdeltem. Be akartam nézni a nagysátor alá, az alá, amit mindig ponyva takart, vajon mi történik ott. Fekete képem csak úgy világolt a más kultúrkör képei között, egy számomra érdekes és izgalmas világban. Elértem a nagyszínpadig és betekintettem. Három nő, egy férfi és két tigris tartózkodott a színen. A nők unalmasan ásítoztak, a tigrisek is, a férfi egy ostorral próbálta a felállított tüzes karikák felé terelni a negyven fokban igen bágyadtnak tetsző állatokat. Üvöltött és mérges volt, a fején csak úgy dagadtak az erek. A nők igen alul öltözöttek voltak, számomra meglepően azok. Kis-szoknyát és ledér felsőt viseltek, amely alatt szépen kirajzolódott formás mellük, dekoltázsuk. Tetszetős látványt nyújtottak, bár még abban a korban különösebb nemi ingereket nem észleltem magamon, talán csak most, éppen itt, először. Nem voltam elég óvatos, újra lefüleltek. Csak most nem a tegnapi siheder, hanem egy éltesebb öregúr. A jelenet hasonlóképpen zajlott, mint tegnap, csak most nem maradt el a beígért seggberúgás sem. Többet nem mentem arra, pár nap múltán a cirkusz is odébb állt. Azt hallottam az előadás fél házzal ment, érdeklődés hiányában továbbálltak. Később jött a hír hogy a városon túl a lázadók és a milicisták általi fegyveres övezetbe kerültek és halomra lőtték mindnyájukat. Az állatok a négy égtáj felé futottak, a buszokat, kamiont a lázadók kaparintották meg, csak egy csonka, árván maradt sátorponyva jelezte ittlétüket. Nehéz idők jártak akkoriban. Most, ahogy Kazim emlegette a magyarokat, kedvem támadt arra, hogy beleszippantsak abba a kámforos magyar levegőbe, amit ez az utazó sátortábor akkoriban alanyi jogon magáénak mondhatott. Titkos megbeszélések folytán felosztottuk egymás között a szökési tervben lévő országokat. Rajtam kívül még négyen akartak szerencsét próbálni a volt keleti blokkban, egy gyors eszmecsere folytán úgy döntöttünk, hogy a harmadnapra virradó hajnalon lépünk meg. Így is tettünk, könnyedén jutottunk át a határon, egy német kamionosnak szurkoltuk le fejenként az ezer eurót. Nem látott, nem kérdezett senki, két nap múlva már Bécsben voltunk. Onnan már ránk várt a feladat, hogy bejussunk Magyarországra. A zöld határon át sétáltunk be, egy ébredő, szép márciusi hajnalon. Senki sem vett észre minket. Piszkosan és gyűrötten érkeztünk meg Győrbe ahol azonnal vonatra szálltunk és a főváros felé vettük az irányt. Ez volt négy hónapja. Most nyár van, gyönyörű idő, harminc fok árnyékban. Nem tudom, mit keresek itt, de nem hiányzik az otthonom. Ezt a helyet el tudnám képzelni annak, idővel. Van egy barátnőm. Joghallgató. Nagyon csinos. A munkát is ő szerezte, a menekültügyi hivatalban dolgozik kisegítőként az iskola mellett. Még nem élünk együtt, egy nem túl komfortos szálláson lakom, közel a munkahelyhez. Tünde azt mondja ez fontos, mert nem illik elkésni a munkából, és ez egy biztosíték számára, mármint hogy közel lakom. Ha kell, akkor átugrik ő és a fülemnél fogva cipel el a melóhelyre – ezt mondta. Hogy miért azt nem tudom. Még egy percet sem késtem sehonnan sem. Sangodele az ígéretek embere, amit mond, az úgy van. Esetleg a dolgok alakulása változtat rajta valamelyest, de azt már nem Sangodele irányítja. Budapest nagyváros. Igazi világváros, tele élménnyel, lehetőséggel. Tünde azt mondja, hogy pár hónap és megkaphatom ez ideiglenes letelepedési engedélyt, a menekült státuszt is ő intézte el számomra. Apám mindig azt mondta nincs nagyobb segítség egy szerelmes nőnél. Szeretek itt lenni, mindennap egy új élmény. A munka végeztével van, hogy beülünk a közeli bárba. Olcsó, szimpatikus hely. Most is így kívántam tenni, csak még előtte be akartam menni egy ételbárba valami kajáért, nagyon éhes voltam. A körút nyáresti fényekbe merült, autók fékezése, tülkölése hasított az éjszakába, a villamosok méla csörömpöléssel vágtattak ezüstös fényű vágányaikon.
- Ne sétálj egyedül este, Sangodele – mondta korábban Tünde - sok az idióta ebben a városban, te meg olyan közvetlen vagy, könnyen megtalálnak maguknak.
Tünde mindig aggódott. Már a kapcsolatunk elejétől fogva. De engem ebben a városban csak pozitív élmények értek. Mindenki kedves és nyitott, igazi Európai nagy-közösség lakik itt, nincs kitől, nincs mitől tartanom. Alaptalannak tartottam a félelmét, és engem látszott igazolni az a tény hogy még soha, sehol nem kötöttek belém a származásom, bőrszínem miatt. Az Astoria felé indultam, van ott egy kellemes arab étterem, Kazim barátom ott helyezkedett el, kiderült, hogy a nagybátyjáé a hely, a bácsikáé, akiről otthon eddig húsz éve nem tudtak semmit. Ma épp melóban van, nézzek be hozzá, mondta, beszélgetünk egy jót, és kisír a bácsinál némi kedvezményt a fogyasztásból. Az jó, mondtam, mert pénz az kevés van. A finom ételekre gondoltam, észre sem vettem, amikor elhaladtak mellettem. Öten voltak, mind fiatalok. Az egyik gyanúsan közel ért hozzám, de akkor még hirtelenjében nem tűnt fel a cselekedete. Nem szóltak semmit, csendben haladtak el mellettem, csak amikor távolabb értek, röhögtek fel hangosan.
- Na, ez sem sikálja már holnap a földet valamelyik tetves csehóban, megkapta a maga jussát a büdös kis néger – hörögte röhögve.
- Megszúrtad?
- Meg. Szívtájékon.
Körülbelül száz méterre volt az étterem. Homályos foltok és képek keveredtek bennem, erőm nem volt kiáltani, és furcsa mód, fájdalomérzetnek nyoma sem volt bennem. Ingemen átütött a vér, de az is alig láthatóan, csak szivárgott. A halál gondolata járt a fejemben, és a férfi tettének miértje. Hiszen nem is ismer, azt sem tudja ki az a Sangodele, jó vagy rossz ember. Mindegy lenne ki a jó és ki a rossz? Lehet régóta figyeltek, és tényleg rossz vagyok, és ez a büntetésem, amiért elhagytam a hazámat, a szeretteimet, azokat, akik valaha sokat jelentettek nekem. Idegen földben nyugodni kegyetlen gondolat. Bennem is az munkált, hogy később hazatérek majd mind a diadalittas nagy hadvezérek, karomon két gyermekkel, sok pénzzel, sok ajándékkal. Felötlött bennem anyám bánatos képe, ahogy ül a szobában és varrogat, és egyre csak arra gondol, hogy milyen nehéz az élet. Mindig erre gondolt, erről beszélt, kicsit talán bele is őrült ebbe. Talán már nem is él. Nincs hírem felőle, mint ahogy őneki sem felőlem. Furcsa egy önzés a világ s benne az élet, az, aki holnapra álmodja magát, talán már fel sem ébred a reggeli hívó szóra. Ahol vér szivárog, ott lélek is. Beléptem az étterembe és a legközelebbi székre roskadtam. Kazim nem volt bent, lehet mégiscsak szabadnapos, pedig olyan biztosra mondta. Két magyar lány állt a pultban, újak, korábban nem láttam őket. Nevettek, láthatóan jókedvűek voltak. A háttérben rádió szólt. Egy perc telt el hangtalan, csak az én zihálásom hallatszott. Nyáreste volt, fullasztó meleg. A rádió finom ütemeket adott, az óra a falon álmosan bóbiskolt. Egyre rohadtabbul éreztem magam. Nincs, kihez szólhatnék, sehol egy ismerős, egy baráti kéz. Ilyen ez a helyzet, ez a máshol való lét. Hazádon kívül mindig csak hontalan lehetsz. A lányok egyre csak nevettek. Ütemes, vért pezsdítő ritmus szólt a rádióból. Teljes ködben, elfúló lélegzettel figyeltem a köröttem lévő világot. Segítség, kiáltott bennem egy hang, de azonmód el is némult. A nihilből nincs kiút. A zene egyre szaporább ütembe kezdett, és lassan világossá vált előttem hogy engem szólít. Táncolj, Sangodele, táncolj, ez most itt a te haláltáncod. Felkeltem a székről, és a pult felé léptem az egyik nevető lény elé.
- Felhangosítanád… a zenét – hörögtem – a zenét… Juju music, Juju music. .a zenét.. a zenét.. hallom a zeném..
A lány gépies mód tekert egy nagyot a hangerősítőn, a zene hangosba váltott, testem lázasan ringani kezdett a zene ütemére. Bal kezemmel a szívemen estem össze, hirtelen. Élettelenül terültem el a földön.
- Te, ez vérzik! Kurvaélet! – kiáltott fel a távolabb lévő lány. - Hívd a mentőket!
Mire a szám véget ért a mentők is megérkeztek. A zene még mindig üvöltött, amikor megkezdték az ellátásomat. A nevem kérdezték, meg hogy hol vannak a papírjaim, kit tudnak értesíteni. Képtelen voltam a beszédre, nem tudtam megszólalni. Nyálam véres gomolyaként tekergett a számban.
Nem tudtam eldönteni, hogy hazatérek aznap este vagy sem. A zene beszélt helyettem, talán túlélem.
- Mit ólálkodsz itten te fiú? – mondta érdes hangján – Ha még egyszer meglátlak itt, te ingyenélő, úgy fenéken billentelek, hogy apád sem ismer rád! – dörmögte.
Mivel nem tudtam magyarul, így a mondandóját sem igazán értettem. Hazakullogtam szomorúan. Másnap valami belső láztól vezérelve újra a cirkusz felé vettem irányt. A tegnapi férfit sehol sem láttam, ezért egy újbóli merészség által megint a sátrak irányába lépdeltem. Be akartam nézni a nagysátor alá, az alá, amit mindig ponyva takart, vajon mi történik ott. Fekete képem csak úgy világolt a más kultúrkör képei között, egy számomra érdekes és izgalmas világban. Elértem a nagyszínpadig és betekintettem. Három nő, egy férfi és két tigris tartózkodott a színen. A nők unalmasan ásítoztak, a tigrisek is, a férfi egy ostorral próbálta a felállított tüzes karikák felé terelni a negyven fokban igen bágyadtnak tetsző állatokat. Üvöltött és mérges volt, a fején csak úgy dagadtak az erek. A nők igen alul öltözöttek voltak, számomra meglepően azok. Kis-szoknyát és ledér felsőt viseltek, amely alatt szépen kirajzolódott formás mellük, dekoltázsuk. Tetszetős látványt nyújtottak, bár még abban a korban különösebb nemi ingereket nem észleltem magamon, talán csak most, éppen itt, először. Nem voltam elég óvatos, újra lefüleltek. Csak most nem a tegnapi siheder, hanem egy éltesebb öregúr. A jelenet hasonlóképpen zajlott, mint tegnap, csak most nem maradt el a beígért seggberúgás sem. Többet nem mentem arra, pár nap múltán a cirkusz is odébb állt. Azt hallottam az előadás fél házzal ment, érdeklődés hiányában továbbálltak. Később jött a hír hogy a városon túl a lázadók és a milicisták általi fegyveres övezetbe kerültek és halomra lőtték mindnyájukat. Az állatok a négy égtáj felé futottak, a buszokat, kamiont a lázadók kaparintották meg, csak egy csonka, árván maradt sátorponyva jelezte ittlétüket. Nehéz idők jártak akkoriban. Most, ahogy Kazim emlegette a magyarokat, kedvem támadt arra, hogy beleszippantsak abba a kámforos magyar levegőbe, amit ez az utazó sátortábor akkoriban alanyi jogon magáénak mondhatott. Titkos megbeszélések folytán felosztottuk egymás között a szökési tervben lévő országokat. Rajtam kívül még négyen akartak szerencsét próbálni a volt keleti blokkban, egy gyors eszmecsere folytán úgy döntöttünk, hogy a harmadnapra virradó hajnalon lépünk meg. Így is tettünk, könnyedén jutottunk át a határon, egy német kamionosnak szurkoltuk le fejenként az ezer eurót. Nem látott, nem kérdezett senki, két nap múlva már Bécsben voltunk. Onnan már ránk várt a feladat, hogy bejussunk Magyarországra. A zöld határon át sétáltunk be, egy ébredő, szép márciusi hajnalon. Senki sem vett észre minket. Piszkosan és gyűrötten érkeztünk meg Győrbe ahol azonnal vonatra szálltunk és a főváros felé vettük az irányt. Ez volt négy hónapja. Most nyár van, gyönyörű idő, harminc fok árnyékban. Nem tudom, mit keresek itt, de nem hiányzik az otthonom. Ezt a helyet el tudnám képzelni annak, idővel. Van egy barátnőm. Joghallgató. Nagyon csinos. A munkát is ő szerezte, a menekültügyi hivatalban dolgozik kisegítőként az iskola mellett. Még nem élünk együtt, egy nem túl komfortos szálláson lakom, közel a munkahelyhez. Tünde azt mondja ez fontos, mert nem illik elkésni a munkából, és ez egy biztosíték számára, mármint hogy közel lakom. Ha kell, akkor átugrik ő és a fülemnél fogva cipel el a melóhelyre – ezt mondta. Hogy miért azt nem tudom. Még egy percet sem késtem sehonnan sem. Sangodele az ígéretek embere, amit mond, az úgy van. Esetleg a dolgok alakulása változtat rajta valamelyest, de azt már nem Sangodele irányítja. Budapest nagyváros. Igazi világváros, tele élménnyel, lehetőséggel. Tünde azt mondja, hogy pár hónap és megkaphatom ez ideiglenes letelepedési engedélyt, a menekült státuszt is ő intézte el számomra. Apám mindig azt mondta nincs nagyobb segítség egy szerelmes nőnél. Szeretek itt lenni, mindennap egy új élmény. A munka végeztével van, hogy beülünk a közeli bárba. Olcsó, szimpatikus hely. Most is így kívántam tenni, csak még előtte be akartam menni egy ételbárba valami kajáért, nagyon éhes voltam. A körút nyáresti fényekbe merült, autók fékezése, tülkölése hasított az éjszakába, a villamosok méla csörömpöléssel vágtattak ezüstös fényű vágányaikon.
- Ne sétálj egyedül este, Sangodele – mondta korábban Tünde - sok az idióta ebben a városban, te meg olyan közvetlen vagy, könnyen megtalálnak maguknak.
Tünde mindig aggódott. Már a kapcsolatunk elejétől fogva. De engem ebben a városban csak pozitív élmények értek. Mindenki kedves és nyitott, igazi Európai nagy-közösség lakik itt, nincs kitől, nincs mitől tartanom. Alaptalannak tartottam a félelmét, és engem látszott igazolni az a tény hogy még soha, sehol nem kötöttek belém a származásom, bőrszínem miatt. Az Astoria felé indultam, van ott egy kellemes arab étterem, Kazim barátom ott helyezkedett el, kiderült, hogy a nagybátyjáé a hely, a bácsikáé, akiről otthon eddig húsz éve nem tudtak semmit. Ma épp melóban van, nézzek be hozzá, mondta, beszélgetünk egy jót, és kisír a bácsinál némi kedvezményt a fogyasztásból. Az jó, mondtam, mert pénz az kevés van. A finom ételekre gondoltam, észre sem vettem, amikor elhaladtak mellettem. Öten voltak, mind fiatalok. Az egyik gyanúsan közel ért hozzám, de akkor még hirtelenjében nem tűnt fel a cselekedete. Nem szóltak semmit, csendben haladtak el mellettem, csak amikor távolabb értek, röhögtek fel hangosan.
- Na, ez sem sikálja már holnap a földet valamelyik tetves csehóban, megkapta a maga jussát a büdös kis néger – hörögte röhögve.
- Megszúrtad?
- Meg. Szívtájékon.
Körülbelül száz méterre volt az étterem. Homályos foltok és képek keveredtek bennem, erőm nem volt kiáltani, és furcsa mód, fájdalomérzetnek nyoma sem volt bennem. Ingemen átütött a vér, de az is alig láthatóan, csak szivárgott. A halál gondolata járt a fejemben, és a férfi tettének miértje. Hiszen nem is ismer, azt sem tudja ki az a Sangodele, jó vagy rossz ember. Mindegy lenne ki a jó és ki a rossz? Lehet régóta figyeltek, és tényleg rossz vagyok, és ez a büntetésem, amiért elhagytam a hazámat, a szeretteimet, azokat, akik valaha sokat jelentettek nekem. Idegen földben nyugodni kegyetlen gondolat. Bennem is az munkált, hogy később hazatérek majd mind a diadalittas nagy hadvezérek, karomon két gyermekkel, sok pénzzel, sok ajándékkal. Felötlött bennem anyám bánatos képe, ahogy ül a szobában és varrogat, és egyre csak arra gondol, hogy milyen nehéz az élet. Mindig erre gondolt, erről beszélt, kicsit talán bele is őrült ebbe. Talán már nem is él. Nincs hírem felőle, mint ahogy őneki sem felőlem. Furcsa egy önzés a világ s benne az élet, az, aki holnapra álmodja magát, talán már fel sem ébred a reggeli hívó szóra. Ahol vér szivárog, ott lélek is. Beléptem az étterembe és a legközelebbi székre roskadtam. Kazim nem volt bent, lehet mégiscsak szabadnapos, pedig olyan biztosra mondta. Két magyar lány állt a pultban, újak, korábban nem láttam őket. Nevettek, láthatóan jókedvűek voltak. A háttérben rádió szólt. Egy perc telt el hangtalan, csak az én zihálásom hallatszott. Nyáreste volt, fullasztó meleg. A rádió finom ütemeket adott, az óra a falon álmosan bóbiskolt. Egyre rohadtabbul éreztem magam. Nincs, kihez szólhatnék, sehol egy ismerős, egy baráti kéz. Ilyen ez a helyzet, ez a máshol való lét. Hazádon kívül mindig csak hontalan lehetsz. A lányok egyre csak nevettek. Ütemes, vért pezsdítő ritmus szólt a rádióból. Teljes ködben, elfúló lélegzettel figyeltem a köröttem lévő világot. Segítség, kiáltott bennem egy hang, de azonmód el is némult. A nihilből nincs kiút. A zene egyre szaporább ütembe kezdett, és lassan világossá vált előttem hogy engem szólít. Táncolj, Sangodele, táncolj, ez most itt a te haláltáncod. Felkeltem a székről, és a pult felé léptem az egyik nevető lény elé.
- Felhangosítanád… a zenét – hörögtem – a zenét… Juju music, Juju music. .a zenét.. a zenét.. hallom a zeném..
A lány gépies mód tekert egy nagyot a hangerősítőn, a zene hangosba váltott, testem lázasan ringani kezdett a zene ütemére. Bal kezemmel a szívemen estem össze, hirtelen. Élettelenül terültem el a földön.
- Te, ez vérzik! Kurvaélet! – kiáltott fel a távolabb lévő lány. - Hívd a mentőket!
Mire a szám véget ért a mentők is megérkeztek. A zene még mindig üvöltött, amikor megkezdték az ellátásomat. A nevem kérdezték, meg hogy hol vannak a papírjaim, kit tudnak értesíteni. Képtelen voltam a beszédre, nem tudtam megszólalni. Nyálam véres gomolyaként tekergett a számban.
Nem tudtam eldönteni, hogy hazatérek aznap este vagy sem. A zene beszélt helyettem, talán túlélem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése