1
Amikor múltba fordul a jelen,
szinte minden mozdulat feleslegessé válik.
A pillanat elúszik a jövő nagy
álomgerendáján, láthatatlanná lesz,
szemek előtt nem létező, kézzel nem érinthető.
2
Életem során, az időben mi eddig telt,
mázsás köveket cipeltem. Hittem
hogy jussom az igaz szó, hittem hogy
a nagy nihil vánkosára engem bizony
rá nem fektetnek. Mázsás kövek,
hegymenet, rohanó idő, örök-konok,
az évek mint egy gyorsvonat gőzölgő
párája, semmibe szalad a lélek
kéklő sínpárján.
3
Párok. Sínpárok. Életutak. Saját
bejáratú szabadságok. Eszmélő eszmények,
részegítő, lelkes ifjúság.
Egy nyári reggelen ért az első értve
írt szó, alig hajnal után, zsenge
felhők vonalán. Egyedül voltam, mint
kezemben a toll, mint kezemben a papír.
Nem tudom mi vitt, de érintően hatott a csend,
s nevettem ahogyan
remeg bennem a figyelem.
4
Szabadnak éreztem magam, először,
igazán, én a tojáshéjon csücsülő ifjú
titán, tánc és zene, ébredés zaja
zengett tisztán, láthatóan, kőerdőnek legközepén,
hanyatló májusfák árnyékában.
Minden ébredés halál is egyben, én ártatlanságom
vetkeztem le, vakságom,
ébenfekete vonatok, futó sínpárok,
többé már nem vakvágányon, értelmet
kerített belém a lélekzaj, fogást talált
egy sosem ismert íz, egy rabláncában
nemes pillanat.
5
Írni kezdtem, minden kényszer nélkül.
Behatások nélkül, bután, bár lelkesen.
S az óta is írom a jelent, ami mindig
múlt is egyben, ma sem jobban, sem
okosabban, de kevésbé lelkesen. Valaki
mindig elköszön, valaki mindig megérkezik,
ez az egészben a legszebb, a folytonos, makacs érzés,
édes semmittevés, tenni ellene mennyire hasztalan,
mennyire lehetetlen.
6
Van még papír, toll is akad.
Szó is akad még, s benne parányi
gondolat. Múlt, jelen, jövendő, így szalad
egybe, így indul el újra és újra a gyorsvonat.
Talán a sínpárokon túl, egyszer majd megérkezik valahová
a mindig cél nélkül futó ébenfekete vonat, talán igen,
talán teljesen lényegtelen, az egyetlen közös út,
az egyetlen igazi feladat csupán annyi lehet,
megtalálni azt a fülkét, ami sajátunk lehet,
ebben az értelmetlen rohanásban,
ebben a sosem szűnő állomásban, megtalálni
azt az ablakot ahol a levegő ereje megtölti még a tüdőt,
a szívet, találni egy csipetnyi zajt, egy sorsba forduló látomást,
ezüstös szárnysuhogást, találni valami lobogást,
merengő alkonyi fényeket, az élet vonatán találni fogást,
feledni minden kínt , minden önző jajdulást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése