Antik zsebóra

Az öregemberek hajlamosak elhagyni, elveszteni dolgokat, tárgyakat, netán érzéseket. Főleg a férfiak. Talán ezért nem is lepődött meg a kurtizán, amikor meglátta az ágyon heverni az ezüstszínű zsebórát. Az öregurak bohókásak. Az egyik legjobb kuncsaftok, udvariasak, szelídek, sosem tolakodóak, de ennek megfelelően, vagy korukból kifolyólag több törődést, odafigyelést igényelnek. Margaret, bár még alig pár éve űzte az ipart, és itt a bordélyban voltaképpen csak rövid ideje, mindezekkel már tisztában volt. Az öregúr már vagy harmadik alkalommal tette tiszteletét nála, és tudomása szerint mindig elégedetten távozott. Pedáns, rendszerető ember lehet, talán tanár vagy mérnök, esetleg zeneszerző. Ezért is érezte meglepőnek, hogy vendége itt felejtette ezt az igen értékes tárgyat, ezt az antik zsebórát. Sokféle holmi hevert már a fiókjában, drótkeretes okuláré, mandzsetta gomb, pipatömködő és egyéb más kacatok, de voltaképpen mind értéktelen vacak. Nem is tartotta kötelességének, hogy szóljon a madámnak, vagy, hogy a vendég után szaladjon, filléres dolgok, senkinek sem hiányoznak. Ha mégis a legközelebbi alkalomkor, ha lesz olyan, majd visszaszolgáltatja tulajdonosának. Még örülni is fog az illető, hogy rég elveszettnek hitt holmiját újra viszontlátja, talán nem lesz hálátlan, amikor a pásztoróra után a fizetésre kerül sor. Ő természetesen csak a jutalmi részre hivatott, némi készpénzre, esetleg virágra, bonbonra, alapvetően fizetni a ház tulajdonosánál kell. A madám intézi a pénzügyeket. Ő kérte, szabta meg így. Állítólag a lányok, ha pénzt látnak, többet, mint amire szükségük lenne, megzavarodnak, elragadtatják magukat, és kávézóba, ruha szalonba kezdenek járni. A madám jól tudja ezt, majd harminc éve vezeti a feslett hírű házat. Most jelenleg nyolc lánya van, erre van tíz szoba. Szerencsére sosincs csend, nem lehet panaszkodni a forgalomra. Margaret kisasszony az egyik legújabb üdvöske a bordélyban. Kecses és bájos, kislányos vonásai, karcsú termete vonzza a férfiszemet. Furcsa mód inkább az idősebb korosztályt, a fiatal urak nem annyira részesítik előnyben az ilyen rendezetlen sorsú naivákat. De máris kialakult vevőköre van. Ügyvédek, bírók, hivatalnokok, sőt a tanácsos úr is őt kívánja partnerének mostanság, elhagyva a korábbi kedvencet, a szőke, nagymellű, de nagyon bájos, halk szavú Celine-t. Margaret úgy hírlik nagyon jó társalkodó, azért kérik őt ezek a meglett urak. Okos, művelt, több nyelven beszél, leginkább konyhanyelven és trágárságokat, de ezt az urak állítólag nagyon élvezik. A házban buta, önző fruskának tartják, de a vendégek száma és jellege mégis kiemeli őt az átlagból. A madám máris neki adta az egyik legszebb szobát, azt a szobát, melyik a folyóra néz, a fűzfák, a finoman elhaladó csónakok és a benne ülő lázas szeretők míves látványával.

A lány az órát nézte. Már éjfél is elmúlt, hozzá ma már nem jön senki. A fogadó teremből hangos mulatság zaja hallatszott fel, a kapitány úr és a bandája mulatta ki magából a hadgyakorlat fáradalmait a lányok társaságában. Neki ehhez sosem volt kedve, ha tehette kerülte a lármát. Gyönyörű ez az óra. Színezüstből van, szépen díszített, cirádás, igazi mestermunka. Biztos egy vagyont ér. Titokban erről álmodott. A vagyonról, a lehetőségről, ami kiragadja ebből a fertőből. Ha lenne egy kis pénze, akkor talán újra beiratkozhatna az iskolába, és az iskola befejeztével még talán boltos kisasszonynak is felvennék. Mert van esze, a tiszteletes úr is mondta a minap a templomban gyónás után, Margaret, magának más élet való, hát nem hallja, hogy Isten szólítja? Hallom én plébános úr, de mégsem áll elém és mondja a szemembe, válaszoltam dacosan. Erre a pap nagyot nevetett, majd sietve sarkon fordult. Láttam, hogy még elmenőben somolygott a bajsza alatt és a fejét csóválta. Én is utánozni kezdtem, majd szökdelő mozdulatokkal kitáncoltam a templomból. Kint már tavaszodott, hóvirágok serege lepte el a város főterét, az álmos fákon rügyek pattantak ki a fák lombjából az első napfényre, a boltosok már kinti pultokon is kínálták portékáikat. Erre a gyönyörűséges tavaszra, erre az újjászülető pillanatra érkezett meg ez az öregúr és az itt felejtett óra. Vissza kell adni, nem tarthatja meg, morfondírozott. A bácsi biztosan emlékszik, hol hagyta el, nem tarthatja meg, őt senki ne tekintse tolvajnak. Nem úgy ám! Ő egy tisztességes lány, megvan a magához való esze, a sorsát, életét úgy alakítja, ahogy kedve tartja, abba ne szóljon bele senki. Még az kellene, hogy törvényszegésen kapják, akkor fuccs lenne, az oskolának, a boltos kisasszonyságnak. Akkor egész nap a madám terebélyes valagát kerülgethetné, míg csak ki nem öregszik a szakmából, és el nem helyezik a vén kurtizánok házába, a Blume Street 13. alatt lévő szegényes, szürke és poros otthonba. Nem ilyen jövőt képzelt magának. Szerető férjet, családot, gyermekeket, azt inkább. Jó feleség lenne, bizony jó. Mosna, főzne, takarítana, de közben dolgozna is, mert az nem állja, hogy egy nőnek ne legyen saját egzisztenciája. Modern világot élünk, egy nőnek a családja mellett, ha teheti, legyen saját élete. Míg ezen gondolkozott, az óra láncát a keze között forgatta. Milyen súlya van! Meglehet majdnem egy font, vagy netán több. Megér vagy száz schillinget, de nem, biztosan többet ér annál! Száz schilling, az két év a bordélyban. Két év szabadság lapul a markában, nem adhatja vissza! Kezében az új élete, élni kell, élni szabad a lehetőséggel! Még ha törvénytelen is, még ha az öregúr kedves és igazi gentleman, akkor is. Éljen csak ő akár egy napot ebben a házban. De nem, ő biztosan nem ilyen helyen él. A villasoron, a nagyságáéknál, ott élhet a bácsi. Rendezett házban, rendes, tiszta körülmények között, a gyermekeivel, talán idős feleségével. Nincs szüksége erre az órára, az ő élete már biztosítva van. Legalábbis az, ami még hátra van belőle. Kezdte meggyőzni magát, hogy semmi sem válik törvénytelenné, ami szent célt szolgál. Egy lány életét megmenteni, kiemelni a fertő fogságából, lehet ennél szentebb célt találni? Az erkölcs mindenek felett. Erre tanít az egyház, a családi kötelékek, a kormány, a társadalom nagy egésze. A kurtizánokat szerte a világban megvetik. Nem szeretik, de használják őket a férfiak. Persze néhanapján negédes ódákat zengnek róluk a költők, vagy finom kis etűdöket varázsolnak alakjuk köré a zeneszerzők, de mindez csak ámítás, illúzió. Voltaképpen a szajha sorsa egy, mindent odaadni magából, és nem követelni érte semmit. Főleg az életét nem. Mert az sokat nem ér. Pontosan annyit, amennyit egy pásztoróra végén fizetni szokás. Nem többet, nem kevesebbet.

Az órát felnyitva, és rápillantva a szerkezetre egy kisebb papírost vélt felfedezni a hátlap alatt. Látszott, hogy valaki begyűrte oda, de rosszul hajtotta rá vissza az hátlapot, így a titkolt papíros láthatóvá vált. A lány tenyerében az óra úgy dobogott, mint egy elárvult szív. A csendbe súlyos ütemeket vert az elhagyott tárgy, és az idő, amikor ekkor telt, úgy tetszett kívül áll mindenen, ami evilági. Felkelt az ágyról és a fésülködőasztalhoz lépett, kinyitotta az asztalfiókot és egy papírvágó kést vette elő. Újra tenyerébe vette az órát és felpattintotta a hátlapot. A papíros azonnal láthatóvá vált. Finom, ívelt betűkkel egy írás állt rajta:
"Ez az óra Lord Roger Dornwell tulajdona, az óra tényszerűen elveszett, ha ez az írás most az ön birtokában van. Kérem, haladéktalanul jutassa vissza hozzám, a címem a következő: London, St. James park 37. A tárgy visszaszolgáltatóját szívesen látom a házamban egy teára."
Tehát az öregúr Lord. Nemes és előkelő. És gazdag, piszok gazdag. Miért akarja visszakapni ezt a vacakot, ilyen hevesen, hogy még a számlap alá rejtett írás is ezzel foglalkozik. Írhatott volna oda valami mást, mittudomén, egy versecskét a halott asszonyáról, vagy egy imát istenhez. De nem, ő útmutatót írt, hogyan kell visszaszolgáltatni az elveszett zsebórát. Jutalomról egy szó sem esik persze, csak egy kellemes invitálásról. És ha nem teaidőben viszi vissza az illető az elveszett darabot? Egy lord nem szolgáltat fel teaidőn kívül italt, hacsak nem sherryt, vagy egyéb szeszes italt, de azt egy jó házból való lánynak nem illik elfogadnia. Még rossz hírű nőnek néznék. De hiszen ő rosszhírű nő! És a bácsi rosszhírű férfi, alig pár órája még az ágyban hancúroztak, most meg lordsága követeli vissza a kedvenc darabját. Hát ő is visszakövetel valamit. Az életét! Adja vissza a bácsi az örömteli órákért, ennyi jár neki is. Ekkor meglátta magát a tükörben. Öregnek tűnt, fáradtnak, törődöttnek. Még nincs huszonöt éves, de máris úgy néz ki, mint egy meglett, öregedő nagysága a piactéren a hétvégi vásár idején. Elborzadt önmagától. Hirtelen újra bizonytalanná vált benne minden. Az új élet, a remény, hogy valaha is elhagyja a bordélyházat. Miért rejtette ezt a papírost az öregúr ebbe a flancos órába? Miért pont ezt? Ezt az erkölcsi prédikációt. Mert annak hat, ha sokáig olvassa az ember, bizony annak. Fáradtnak érezte magát, nagyon fáradtnak. Kezdett az ereje a végéhez közeledni, úgy döntött lefekszik, és másnap, frissen ébredve majd eldönti, hogy mi lesz a sorsa a zsebórának.

Másnap korán kelt, rossz alvó volt, mostanában kevés az alvásigénye. Az óra az asztalon hevert. A kelő fény pajkosan játszott a pergő mutatókkal. Úgy tetszett otthonosan érzi magát nála ez a sokat látott tárgy. De már tudta, hogy nem tarthatja meg. Ugyan számára tisztesség, vagy legalábbis a tisztes erkölcs nem jelentett semmit, úgy döntött, hogy visszaviszi az órát a tulajdonosának. Megmosdott, hajat fésült, szépen felöltözött, szinte puccba vágta magát, így indult a St. James park felé. Korán volt még, a ház többi lakója, a madámmal az élen még az igazak álmát aludta. Könnyűnek, szinte légiesnek érezte magát, a tavasz jó hatással van rá, állapította meg. Átsétált a téren, majd a folyó felett az évszázados kőhídon és a boltosok utcája felé vette az irányt. Pirogot és teát vásárolt abból a kis pénzből, ami rendelkezésére állt, majd leült a bácsi lakhelye melletti kis park egyik padjára és megreggelizett. Úrilányok nem étkeznek a szabadban, de ez most egy cseppet sem izgatta. Amikor befejezte a reggelit, a lord háza felé indult. Biztos valami csodás házban lakik, széles utcafronttal, hatalmas ablakokkal, díszes kerttel. Pár percnyi séta után megérkezett a megadott címhez. Keresni kezdte a házszámot. Harmincegy, harminchárom, harmincötDe a harminchetet nem találta sehol. Nem létezett az utcában ilyen szám, és ház sem tartozott hozzá. Elbizonytalanodott, újra elővette a papírost és megnézte alaposan az írást. Pedig ez van odaírva, semmi kétség, a cím helyesen van felírva, nincs tévedés. Tévedés, az ugyan nincs, de a házszám nem létezik. Egy percig csak állt ott, kissé téblábolva, nem tudta mit kezdjen magával. Ezt észrevette egy, a közelben posztoló rendőr. Ruganyos, határozott mozdulatokkal a lány felé indult. Idejön! rezzent össze. Az óra, talán lopottnak véli, lecsukat, börtönbe zárat. Én nem loptam suttogta magának. Nem loptam. Tisztességes vagyok. A rendőr már közel járt hozzá, kisebbre vette lépteit, majd illedelmesen megállt a fiatal lány előtt.

- Kisasszony, csak nem eltévedt? Ki tudom segíteni, ha gondolja, jól ismerem a környéket, beszéljen bátran. hangja erős volt és határozott.

Margaret elsőre összerezzent a határozott hangra, de aztán magának is meglepő módon, érthetően, világosan préselte ki foga közül a választ.

- A harminchetes számot keresem, de nem találom. Mintha nem is létezne. - A harminchetest? - nevetett fel a rendőr. - Hát, persze, hogy nem létezik. Van egy számozás, amely harmincötig tart, de további számozás nincsen. Más is kereste már ezt a házszámot, azt mondják, ez afféle szellemlak lehet. Egy idős öregúr lakja, akit nem ismer senki, és soha senki nem látott még.

- Hiszen én ismerem...visszahoztam neki...visszahoztam neki..- suttogta elhalón.

- Mit mond? Nem hallom jól? Maga ismeri? Kit ismer? Hol látta az illetőt és mikor?

Margaret riadtan pillantott fel a rendőrre, majd villámgyorsan sarkon fordult és elsietett.

- Hé, álljon meg kisasszony, álljon meg, ne menjen el, kérdeztem valamit magától! kiáltotta utána a rendőr, de a lány már ezt nem hallotta, hirtelen futásnak indult, ahogy a lába bírta, át tereken, a boltosok utcáján, sikátorokon, bordélyházak mellett, iskolák árnyékában, boltos kisasszonyok álmai felettNem hallott már senkit és semmit. Csak az öregúr nevetését odafentről. A nevetésre abbahagyta a rohanást, tüdeje zihált, izzadságcseppek gördültek le homlokán, szíve majd kiugrott a helyéről, de most, életében először igazán szabadnak és függetlennek érezte magát. Hirtelen mozdulattal elővette a zsebórát. Az órát, amit eddig görcsösen szorongatott. Finoman tenyerébe ejtette és ujjával gyengéden felpattintotta a számlapot. Éppen délidőnél jártak a mutatók. A háta mögött éltes, dübörgő hanggal megszólaltak a templomi harangok.