fényben kép

Az asztalon kikészítve egy kép
én vagyok rajta, nagyon rég
kamaszforma énem, anyai menedék
mennyi idő, mennyi temérdek élet
zuhant az óta mély álomba
s én mégsem ébredtem
pedig volt lelkem, bizony mondom neked, volt
aludtam én meztelenül a Svábhegyen
g-dúrban zengő kabócák közt
igen, én már akkor is énekeltem, bennem a dalt
a rám rivalló tényekben
faggattam a hűvös hajnalt, hogy meséljen még
meséljen valót, súgja meg azt az egyetlent
azt a fájón kegyetlen, igaz mondanivalót
hogy nem hiába vagyok én itt, ebben a mában
s hogy nem hiába ebben a testben, nem másban

szép ez a fotó
egy naiv gyermekarc egyszerű szépsége
kezemben tán tollasütő, lábam előtt pöttyös labda szendereg
olyan konok vagyok, már itt is, olyan erős bennem a fegyelem
te égben portyázó felhők mentén szaladó gyarló Isten
miért, miért tagadtad meg ezt tőlem,
miért nem lehettem soha gyerek?

soha szebben kép még nem beszélt, mint ez, most itt
ez a fásult fotográfia
mindent visszahoz, a letűnt múlt éledez
lelkem titkon elfelejtett ősi világban tévelyeg
olyan konok az arcom, erős, mély tekintet
legalább egy mosolyt, fiam! már ezerszer kértelek
hallom anyám intő szavát, miközben kezében tortával szépeleg

annyi minden volt már az óta, annyi minden, anya
látod, milyen ostobán, milyen esztelen mód halt meg apa
nem maradt utána más, csak mosolytalan képek
és a lakás valaki -nélküli hiányának feledett illata

nézem ezt a gyermekarcot, kezében tán tollasütőt szorongat
lába előtt pöttyös labda szendereg
nézem, és egyszerre teljesen idegennek tűnik,
atavisztikus homályba vész
gyermekként álmodott rózsaszín életem