Kész a forgatókönyv, megvan a világa, a hangulata, a helyszíne, a hősei. Már csak életet kell lehelni belé. Wang nagyon jó úton indul el, szépen bábáskodik születő gyermeke felett. New York hatalmas város, szinte mindenki idegen a másik számára. Ha valaki bemegy egy boltba a Fifth Avenue-n, meglehet, többé soha életében nem látják még a környéken sem, pedig esetleg ott dolgozik nem messze, egy másik körzetben akár. Természetesen Auggie Wren boltjába is történhet hasonló, de már a hely jellegéből adódóan is inkább arra számíthat az ember, hogy idővel törzshelyévé válik. A füst összetart. Auster író, tehát történeteket mesél, mutat be. Wang ebben maximálisan partner és filmje stilisztikai elemeit is így építi fel. Szereplőkre, ezen belül főszereplőkre bontja a történet egészét, így kap egy laza halmazt, ami hullámzása ellenére még keretben tartja a történetiség magját, egy percre sem tévesztjük szem elől a film és benne a történet egységes, egyetemes üzenetét. Auggie Wren alapvetően nem közösségi ember, de dohányboltja és munkája révén valamelyest azzá válik. A dohányzás okozta szenvedély rabjai nála vásárolják meg az eszközt szenvedélyük gyakorlásához. Közben persze szó kerül mindenről. Mindenről, ami élet. Megismerjük Pault a hitehagyott írót (William Hurt szuggesztív előadásmódjában)
Ah Szinte senki sem tudja mi lesz az a sor végül. De talán sejtheti valamelyest. Mint ahogy Auggie Wren is sejti, hogy milyen az élet és ebben az életben ő hol helyezkedik el. Nem, Auggie annyira nem nagyravágyó, hogy középre helyezze magát, nagyon jól érzi magát a kép egyik szélén (mindegy melyiken) köszöni szépen. A lényeg, hogy tudja magáról: ott van a képen. Azon a majd négyezernyi egyazon helyből, egy állásból fotózott képen, ami Pault, az írót, a későbbi barátot elsőre - annyira meghökkenti, megnevetteti, majd szinte a meghatottság érzetéig kergeti. A különleges alakok, különleges életet élnek. Ez a film, irodalom, és az irodalom kötelessége, hogy filmszerű legyen. Halhatatlan kapocs, életerős szimbiózis. És ennek a kapocsnak a kulcsa a dohányboltos figurájához kerül végül. Harvey Keitel remek színész. Személy szerint nagy kedvenc. Tud valamit, amit csak nagyon kevesen: ábrázolja a figura lelkét. Természetesen a mimika, a gesztus eszköztárát is magáévá teszi, de a játékában mindig van valami belső feszültség, valami láz, valami vibráció. Tőle vibrál ebben a légkörben az a sóvár, parttalan füst, amely végül oly szelíden, lassan hömpölyög a város, és szereplőink feje felett. Itt sem dől meg, azaz időtlenségbe merevedett tétel, hogy a füstöt sokkal könnyebb kifújni, mint beszívni. Talán ez a film mégis jó valamiféle ellenpéldának. Példának arra, hogy a sors cigarettája mégsem ég el olyan könnyen, mint ahogy azt az ember némely mélabúsnak tűnő napokon magába képzeli. Mert a füstnek súlya van. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése