Keresés ebben a blogban

2011. július 14., csütörtök

Füst

Mi a füst valójában? Fizikai tartalmi valóság vagy metafizikai szintézis? Egyik sem. A füst jelenség. Valami más. Valami foghatatlan. Wayne Wang korszakos filmje ennek a létező illúziónak ered a nyomába. Milyen buta mondat ez, nyomába ered. Dehogy. Nem keres ő semmit. Kutatás nélkül talál, felismer összefüggéseket, csatol egymáshoz emberi sorsokat. Ritkán lát az ember igazán jó filmet. Vannak, található, de nem mindennapos. A Füst is szeret elbújni a kíváncsi szemek elől. Nem tolja előre magát, nem hirdetik színes neonok a jelenlétét. Mert nem ebben áll a nagysága. A nagysága titka a füstben van. Abban a füstben, ami a filmkockák előtti térben lebeg szüntelen és sosem oszlik el. Ilyen a fajtája. Többször írtam már, de nem elégszer; szeretem, ha össze van rakva valami. Legyen az bármilyen művészeti alkotás, festmény, szobor, kisplasztika, egyéb. Ha foglalkozva van vele, meghálálja. Ha zsenik veszik körül, az anyag is zsenivé válik. Kezdjük akkor az alapanyagnál, a szövetnél. Paul Auster. Ismerős-e név? Nem? Pedig kellene, hogy az legyen. Nagyon kellene. A kortárs amerikai irodalom egyik tehetségéről, fenegyerekéről beszélünk. Talán az egyik legizgalmasabb hang a posztmodern amerikai irodalomban. Több könyvét is olvasásra ajánlom, de a New York trilógia, kötelező darab. Szusszanva egyet két siker között, 1995-ben elkészítette a Füst forgatókönyvét, majd egy évre rá megírta az "Egy füst alatt" c. film szkriptjét is. A Füst forgatókönyve korszakos és nagyon előremutató. Abban mindenképpen, hogy a közeget szintjén kezeli, és nem akarja megváltoztatni, kiforgatni önmagából. Nem ül fel divatos hullámokra, és színesíti, colorizálja köznapi hőseit, nem ezek az emberek élhetnének a mi lakótömbünkben is, lehetnének szomszédjaink. Irodalmi alapanyag, nagyon finom szövet. Tág, széles ívű dialógusok, mély, mögöttes tartalom, de közben szenvedély, harag, féltés és bánat. Auster érti a dolgát. Sőt, annyira érti, hogy 1998-ban saját maga is megpróbálkozott a rendezéssel, filmjének címe "Lulu a hídon". Nem kapott túl nagy visszhangot, de ez inkább öröm volt és szabadság, mintsem egy új művészi karrier kezdete.

Kész a forgatókönyv, megvan a világa, a hangulata, a helyszíne, a hősei. Már csak életet kell lehelni belé. Wang nagyon jó úton indul el, szépen bábáskodik születő gyermeke felett. New York hatalmas város, szinte mindenki idegen a másik számára. Ha valaki bemegy egy boltba a Fifth Avenue-n, meglehet, többé soha életében nem látják még a környéken sem, pedig esetleg ott dolgozik nem messze, egy másik körzetben akár. Természetesen Auggie Wren boltjába is történhet hasonló, de már a hely jellegéből adódóan is inkább arra számíthat az ember, hogy idővel törzshelyévé válik. A füst összetart. Auster író, tehát történeteket mesél, mutat be. Wang ebben maximálisan partner és filmje stilisztikai elemeit is így építi fel. Szereplőkre, ezen belül főszereplőkre bontja a történet egészét, így kap egy laza halmazt, ami hullámzása ellenére még keretben tartja a történetiség magját, egy percre sem tévesztjük szem elől a film és benne a történet egységes, egyetemes üzenetét. Auggie Wren alapvetően nem közösségi ember, de dohányboltja és munkája révén valamelyest azzá válik. A dohányzás okozta szenvedély rabjai nála vásárolják meg az eszközt szenvedélyük gyakorlásához. Közben persze szó kerül mindenről. Mindenről, ami élet. Megismerjük Pault a hitehagyott írót (William Hurt szuggesztív előadásmódjában)
, Cyrus Cole-t (Forest Whitaker remek, mint mindig) és izgága fiát, Thomas Cole-t (Harold Perrineau) egy izgalmas lélekfüggönyön keresztül. De itt van nekünk Auggie korábbi élete is, és benne a szerelmi múlt, középen a lázadó kamasz majdnem nővel (Ashley Judd) és gyarlóságában is szerethető anyjával (Stockard Channing).

Ahogy Whitman írja: �Ó én, ó élet, kérdések nem szűnő árja. Hitetlenek végtelen özöne, balgáktól nyüzsgő városok! Mi jó ezek közt? Ó én, ó élet! Válasz: Az hogy itt vagy, hogy van élet és egyéniség, hogy zajlik a nagy színjáték és te is hozzáírhatsz egy sort."

Szinte senki sem tudja mi lesz az a sor végül. De talán sejtheti valamelyest. Mint ahogy Auggie Wren is sejti, hogy milyen az élet és ebben az életben ő hol helyezkedik el. Nem, Auggie annyira nem nagyravágyó, hogy középre helyezze magát, nagyon jól érzi magát a kép egyik szélén (mindegy melyiken) köszöni szépen. A lényeg, hogy tudja magáról: ott van a képen. Azon a majd négyezernyi egyazon helyből, egy állásból fotózott képen, ami Pault, az írót, a későbbi barátot elsőre - annyira meghökkenti, megnevetteti, majd szinte a meghatottság érzetéig kergeti. A különleges alakok, különleges életet élnek. Ez a film, irodalom, és az irodalom kötelessége, hogy filmszerű legyen. Halhatatlan kapocs, életerős szimbiózis. És ennek a kapocsnak a kulcsa a dohányboltos figurájához kerül végül. Harvey Keitel remek színész. Személy szerint nagy kedvenc. Tud valamit, amit csak nagyon kevesen: ábrázolja a figura lelkét. Természetesen a mimika, a gesztus eszköztárát is magáévá teszi, de a játékában mindig van valami belső feszültség, valami láz, valami vibráció. Tőle vibrál ebben a légkörben az a sóvár, parttalan füst, amely végül oly szelíden, lassan hömpölyög a város, és szereplőink feje felett. Itt sem dől meg, azaz időtlenségbe merevedett tétel, hogy a füstöt sokkal könnyebb kifújni, mint beszívni. Talán ez a film mégis jó valamiféle ellenpéldának. Példának arra, hogy a sors cigarettája mégsem ég el olyan könnyen, mint ahogy azt az ember némely mélabúsnak tűnő napokon magába képzeli. Mert a füstnek súlya van.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése