dúrsz

Apámnak sok barátja volt. Leginkább ivócimborák. Mert apám ivott. Nem sokat, nem keveset, pontosan annyit, mint az alkoholisták általában. Szenvedéllyel szerette az italt. És a cigarettát. A feleségét, a családját már nem annyira. Azaz ez így nem igaz, mi nem tudtuk így szeretni. Egyrészt mert nem hagyta magát, másrészt mert nem hagyta az ital. De a barátai szerették őt, elviselték, megértették, meghallgatták. Megértem apám, az ő helyében én is ott töltöttem volna többet az időm, ahol magam lehetek. Már korán megbarátkoztam a helyzettel és benne apám barátaival. Sokan voltak, sokfélék. Léhűtők, bolondok, iszákosok. Volt, aki jó családból származott, de leginkább a „nép egyszerű fiai voltak”, szakadt proletárok. Ivócimborának lenni hatalmas felelősség. Nemcsak azért, mert ha a barátnál elfogy a pénz esetleg hitelezni kell, de sok esetben a másik hazajutásáról is a józanabbik félnek kell gondoskodnia. Apám ebben nem volt jó. A mások piáját boldogan állta, de a sajátját is. Ő volt mindig az első, aki holtrészegre itta magát. Nem azért mert ő itta a legtöbbet, hanem hamar megártott neki. Mint mondtam alkoholista volt. Történt egyszer, hogy ama ivóhoz vetett sorsom, melynek apám törzsvendége volt. Nem mondanám, hogy jó sorsom, mert ez így nem lenne igaz. De abból kifolyólag mindenképpen, hogy egy nagyon színes este vette kezdetét. Misnyót ismertem már korábbról, tudtam, hogy a seregben együtt szolgáltak apámmal, majd utána kocsikísérőként is együtt melóztak. De aztán apám tüdőbeteg lett, Misnyónak meg a lába lett tropa. Szóval, ott volt ez a két harmincas éveit taposó férfironcs, elszürkült elmével, puhány, elhasznált testtel. De nem tompult elmével. Valahogy, ebben a szellemi fertőben is képesek voltak előhívni tudatukból olyan képeket és színeket, ami egy gyerek számára egy másik, egy új, egy ismeretlen világba nyert betekintést. Jó félórája figyeltem őket a borozó melletti platánfák törzse mögé bújva. Eleinte csak beszélgettek, aztán kártyáztak. A fröccsök húszpercenként cserélődtek az asztalon. Folyt le a torkon a rengeteg asztali fehér. Ma is hallom, ahogy a szóda belefröccsen a mély, öblös pohárba. Szisszenőn, mint a kígyó, aztán némileg erejét vesztve feloldódik a borban. Borban az igazság, borban a vigasz. Néha az is kihallatszott, hogy miről beszélgetnek. Sokszor csak másokról, más piásokról, ki a lehúzós fajta, ki a gentleman. Vagy persze a sportról. Apám focizott a Vasasban, Misnyó pólózott az Újpestben. Mindkettő majdnem a válogatottságig vitte, aztán mégsem. Léhűtőkből nem lesznek olimpikonok. De beszélgettek másról is. Sokszor versekről, filmekről, irodalomról. Persze, csak bele-belekapva egy- egy élménybe, történésbe, Edvárd király, angol király léptet fakó lován. Apám kedvence Arany János volt. Ma is érzem borgőzös leheletét, ahogy éjszakába menően mormolja a fülembe ezeket az örökbe fagyott sorokat. Vagy száz verset tudott kívülről, többnyire Arany Jánostól, de szerette Petőfit, József Attilát. Hogy végül író lettem, talán ezeknek az éjjeleknek köszönhetem. De maradjunk annál az esténél, ami ott, a platánfák alatt vette kezdetét. Nyár volt, nyári szünet. Ezért sem tűnt fel otthon, hogy leszállt az este és a kisebbik még sehol. Ez persze csak úgy nem tűnhetett fel, hogy a nagyobbik sem volt sehol. Anya meg mindig holtfáradtan jött haza a gyárból, ritka volt, hogy nyolc tájékán még nem bújt volna ágyba. De, ekkor, amikor a történet kezdetét veszi, anya már egy órája az igazak álmát alussza. Egyszer csak vita támadt a két jó barát között.


- A bítlisz volt a legnagyobb a maga korában! - süvöltött apám.

- A bítlisz? És a dúrsz? Rájuk már nem is emlékszel? – dörmögte Misnyó.

Apám ránézett üveges szemekkel, semmibe meredő tekintettel, majd csendesen válaszolt.

- Őket nem ismerem.

- Mi??? Te nem ismered a dúúúúrszt??? – horkant fel Misnyó. – És a diend, meg a brékontrú? Lázasan dúdolni kezdett…brékontrú, brékontrú….

- Sajnos tényleg nem ismerem. – válaszolta halkuló hanglejtéssel apám, miközben a borospohár meg-megbillent a kezében. Kezdett lerészegülni.

- Akkor menthetetlen vagy! – mondta ki az ítéletet Misnyó. – Veled nem érdemes zenéről beszélni, mert még az alapokkal sem vagy tisztában. – Nem ismeri a dúrszt! – vetette oda egy közeli padon ülő havernak.

Az igen közönyösen nézhetett rá, vagy csak nagyon részegen, mert nem üdvözölte a felé irányuló beszédet. Misnyó csak legyintett. – Hülye! – mondta ki az ítéletet.

- Gabikám, ugye mekkora zenét játszott anno a dúrsz? – kérdezte Gabi bácsit, a maszek taxisofőrt. De a taxis szokása szerint éppen csencselt, üzletelt valakivel, foghegyről vetette oda a választ: - Ja, nagyon tudtak! Tiszta Amerika! Tiszta Amerika!

Misnyó beleegyezően bólogatott, majd a borospohár felé nyúlt.

- Ma van a szülinapom – motyogta bele a csenddé váló közönybe apám.

- És ezt csak most mondod? De, várj! Tényleg, igazad van, hiszen egy napon születtél apámmal! Azzal a részeges hülyével! – röhögött fel hangosan.

- …a részeges hülyével- ismételte utána apám.

- Na, ha szülinapod van, akkor ma én fizetek! – emelte meg a hangját a vízipólós. – Adj kölcsön légy szíves kétezret, fizetésig, nálam most éppen nincs pénz.

- Hiszen nincs is munkahelyed. – mormolta kissé az asztalra dőlve apám.

- Az nincs, de munkám lesz hétfőtől! Egy egész lakás. Tapéta és festés. Szépen aládolgozva, makulatúra meg minden, igényesék fogadtak fel. Jó pénz.

- Nem hív téged senki, tudják, hogy piálsz.

- Tudják, tudják…de melóban nem és olcsó vagyok. És haver. – felelte kissé mérgesen a mázoló.

- Nincs nekem kétezer forintom…- dünnyögte apám, de az erre a kijelentésre érkező választ már nem várta meg, a padra dőlt, kissé féloldalasan, keze majdnem a földet érintette, majd elaludt. Szuszogni kezdett, majd hortyogni. Egyre hangosabban.

De Misnyó nem adta fel. Keltegetni kezdte:

- Hééé, aranyapám…még sehol az este. Bor is van a kannában dögivel, igaz Petikém?

Peti, Péter bácsi volt a pultos. Nagydarab, harcsabajszú ember. Azelőtt hentes volt, de amikor a bátyja megvette ezt a helyet és megnyitotta a kocsmát, ide szerződött. Ő mondta mindig így.

- Van, hogy a fene enne meg titeket! – válaszolta röhögve.

De Misnyó nem nevetett vissza. Sértésnek vette a pultos szavait. Egy percig csak állt ott az asztal felett, kezében apám fejét tartva, hogy el ne aludjon végképp. Pofozgatta, keltegette, közben csendesen meredt az ablakon túl felsejlő esti világra. Búsan nézett felém. Felém és a platánfákra. Közben kissé megemelkedett a szél, úgy nézett ki, hogy esőt kerít fölénk, a felhők tömörülni, elbújni látszottak a légen, a távolban villámlás és dörgedelem hangja visszhangzott. Ekkor újra megszólalt.

- Eső jön, aranyapám…édes haverom. Tisztító eső. Majd meglátod milyen tiszta. Mint akkor, ott, Enikő. Nem volt még tizenöt sem, én azon a nyáron múltam tizenhét. Forrón vágytam rá, haragos, dacos lendülettel, mint ahogy csak a kamaszok tudnak szeretni. De ő kinevetett. Másnak gondolt. A gyáriak közül egynek. Mint a professzor lánya, ritkán találkozott a munkásemberek gyermekeivel. Távoli világok, eszmék, ideák sohasem közösködnek egymással, aztán mégis. Egyszer, amikor vége lett az iskolának apám dolgozni küldött a földekre. Így is tettem, nem szívleltem az apai szigort, de tudtam nem állunk jól, és nyár végén be volt ígérve egy kis Balatoni nyaralás, így rendületlenül mentem a földekre szorgoskodni. Krumpli, árpa, rozs, búza, mikor mi. Egész nap ment, azaz istenadta cséplőgép. Ma is fel tudom idézni jól a hangját, a vonalait. Kilométer hosszan haladtunk előre, igazi nagyüzemi munka volt. Elől az asszonyok, utána mi fiúk végül a leányok. Ott kapott meg annyira a nap, hogy az óta sem fakult meg a bőr. Méz barnává érlelt az idő. De aznap nem mentem munkába. Tudtam, hogy a főtéren nagy mulatság lesz, több falu képviselteti magát az ünnepségen. Lesz bor, meg vásári játék, mézeskalács, cukros fánk. Úgy okoskodtam, ha odatelepszem a gitárommal a főtéri kút mellé, akkor biztosan lesz olyan, aki megáll előttem és hallgatni kezdi, amint játszom. Így is történt. Magam elé vetettem öregapám régi juhászkalapját, felültem a szökőkút peremére és pengetni kezdtem. Nemrégen kezdtem gitározni, ez meg is látszott játékomon, de amit tudtam, azt tisztességgel előadtam. Néha énekkel, de többnyire ének nélkül. Repertoárom széles volt, a korabeli slágerektől kezdve, a népi balladákig mindent le tudtam játszani. Hallomásból játszottam, a kottát nem ismertem. A számításom bevált. Bár a vásár még csak ébredezett, éppen csak kipakolták a portékáikat az árusok, még ácsolták a nagyszínpadot, de körém mindig gyűltek emberek. Sétálók, lézengők, más faluból a vásárba érkező családok, kisiskolások. Még a hivatalnokok sem bántottak, űztek el, pedig sok fontoskodó pojáca volt a mi falunkban is, de talán túl naivnak, esetlennek tűntem a szemükben, vagy egyszerűen nem érdekeltem őket. A lényeg, hogy egész reggeltől, kora délutánig pengethettem. Szépen gyűlt a juhászkalapba a forint, a gyümölcs, a sütemény. Teljesen elfeledtem, hogy nekem most kint kellene lennem a határban és szedni a krumplit, haladni a kombájn mellett, cserzett bőrrel, kifúlt lélekkel a tűző napon. Élveztem, hogy tudtam, képes voltam másképp dönteni. Persze apám haragjától féltem valamelyest, de mivel pálinka és némi bor is került a kalapba, úgy gondolkoztam ezzel meg tudom vásárolni aznapi sorsomat. A pálinkát Némedi bácsi, a volt kovács tette a kalapba, talán apámra gondolván. Régen jóba voltak, de aztán, a háború után ez megváltozott. Az okát nem tudom, csak azt, hogy apám mentette meg János bácsi életét a háborúban, aki már itthon ezért hálából földet ígért apámnak, de aztán ebből nem lett semmi. Úgy hírlik apám hagyta volna az egészet, de a kovács erősködött fogadja el azt a földdarabot. Mikor apám így tett, és már készültek a papírok, akkor hozta a hírt János bácsi lánya, hogy az apja meggondolta magát. Még csak nem is személyesen jött közölni! – dohogott apám. De mégsem tudott haragudni, nem volt haragtartó ember. Titkon talán tudta, ez nem a kovács döntése, a család, a lány meg az akkori szeretője, a vasvári bíró bírhatta más belátásra az öreget. Mindegy, ez már nagyon régen történt és ez a pálinka épp megteszi, hogy apámat este békülni lássam.

Egy percre elhallgatott, az ablakon kibámulva újra a fellegeket fürkészte, aztán újra beszélni kezdett, csak úgy, szinte magában. Apám eközben édesdeden aludt kezei között.

- Már ebéd után járt az idő, az otthonról hozott ennivalót a szilvafák hűsében fogyasztottam el. Kulacsomba friss vizet merítettem, és újra kiültem a kút kávájára, dalokat játszani. Még nagy volt a forgatag, amíg a szem ellátott kígyózó sorokban haladt a jónép körbe a főtéren. Sült hús, friss kenyér és egyéb pékáruk illata lengte be a teret, a színpadon néptáncosok kisebb csoportja adta műsorát, a színpad szélén cigánybanda húzta, a prímás falunk béli, egészen ifjú férfi volt, az óta már meghalt szegény, alig negyvenévesen rákban. Én játszottam tovább rendületlenül. Már olyan dalokat is, amit szinte még be sem gyakoroltam. Sok helyen hamisnak tűnhettem, de a vásár forgatagában ezt nem vette észre senki. Ekkor megjelent ő. Csak úgy megállt előttem. Gyönyörű volt. Karcsú és kívánatos. Barna, nap-érlelt bőre ki-kivillant blúza alól, gesztenyebarna hosszú haja könnyedén omlott vállára. Olyan ártatlan volt, olyan szelíd. Később erdei nimfának becéztem, én kis erdei virágomnak. Megállt előttem és rám nevetett. Utána rögtön meg is szólalt:

- Tiéd ez a kalap? Sosem láttam még ilyen ormótlan kalapot. – kacagott.

- Az enyém. – feleltem dacosan. – Ha nem tetszik, ne nézd.

Egy pillanatra elkomorodott, talán túl keménynek vélte válaszom, de aztán újra megenyhült, arcvonása újra tisztává, érdeklődővé vált.

- Ne haragudj. – nyafogta. – Nemrégiben költöztünk a városba és még nincsenek barátaim.

- Nem barátok kérdése az, ha az ember udvarias. – válaszoltam még mindig keményen, de aztán elszégyelltem magam, és én is hangnemet váltottam. – Biztos szeretni fogsz itt. Kedves hely ez, közel a Bakony, a temérdek erdőség.

- Az erdő…- suttogta. – Egy erdőben születtem.

Érdekelt volna ez a csodába hajló történet, de nem éreztem, hogy ez lenne az a pillanat, ahol ezt meg kellene kérdeznem, tudakolódnom felőle. Inkább mást kérdeztem:

- Van kedvenc dalod? Eljátszom neked, ingyen, fizetned sem kell érte. Úgy sincs itt most senki, valahogy kiürült a tér. Ha van dal, amit szeretnél hallani, és még ismerem is, mondd, és eljátszom.

Nem lepődött meg a kérdésemen, inkább elgondolkozni láttam. Őszinte, kíváncsi, nyíltszívű lány volt.

- Világot érlel a nap, szerelmem hívogat…- mondta halkan.

Hallottam már a dalt, de nem mondhatnám, hogy ismertem volna. De a kezdő strófába azért belekezdtem, kissé ügyetlenkedve, de igyekezve jól teljesíteni. Nem a kényszer miatt, hanem miatta.

- Világot érlel a nap, szerelmem hívogat, a felhők mögül simogat, simogat akár a nap…- dúdoltam s hozzá pengettem is egy keveset.

Tetszhetett neki a dolog, mert érdeklődve hallgatta. Vagy háromszor eljátszottam neki az első strófát, amire tudásom telt, aztán jól kieresztve az utolsó hangokat szélesre vettem a befejezést. Az utolsó sort már velem énekelte. Mikor a dal véget ért, közelebb lépett, egészen mellém, felemelte a gitárt, és félszeg mosoly közt pengetni próbált. A dalt, amit játszottam neki. Nem sikerült.

- Ügyetlen vagyok! – fakadt ki. – De te jól játszottad! Nagyon jól. Sohasem hallottam még így, ilyen egyszerűen, ilyen szépen. Szerettem, ahogyan játszod. – kedveskedett.

Abban a pillanatban éreztem, hogy nagyon belé fogok szeretni. És így is történt. Az a csodálatos nap úgy kezdődött és úgy ért véget, mint az a tökéletes nap az álmaimban, amire mindig is vágytam. Késő délutánig játszottam, és ő megvárt. Közel hozzám, a szilvafák árnyékából hallgatta, mint pengetem gitárom, hogyan játszom szinte már klisészerűen az egyes dalokat. De ez cseppet sem untatta őt. Szerette látni hogyan létezem. Mivel a szülei aznap épp nem voltak a városban és őt a nénjére bízták, aki viszont inkább a szeretőjével töltötte az időt, mintsem hogy egy fruskát pesztráljon, így az egész estéje szabaddá vált. Az éjszakája persze nem, a néni ilyen messzire azért nem ment el. De mi igen. Egészen az erdőig, a nyári éjszakában szinte az égig nyújtóztak a lombok. A fövenyen aprót surrant, neszezett némi játékos szellő, a bokrok mögé őzek bújtak, majd kiugorva onnan a mező felé szaladtak. Enikő egyáltalán nem tűnt ijedtnek, szorosan, de magabiztosan fogta a kezem, puhán lélegzett, mellkasa fel-lejárt akár az éltes fatörzsek lombkoronája között megbújó falevelek. A forráshoz vezettem, - Itt a legtisztább a víz az egész környéken, - dévajkodtam – talán az egész világon!

Belevezettem kezét a hűs vízbe, és onnan kiemelve egy kevés vizet, megmostam vele arcát. Felnevetett, de hagyta. Újra megmerítettem tenyerét, de most már a nyaka és a dekoltázsa felé vezettem kezét. Ezt is hagyta. Ezt már csendben. Ekkor megcsókoltam és megtörtént az, ami meg szokott ilyenkor történni. Mindkettőnknek először életében. Csodás volt. Később még egy nagyot fürödtünk a közeli patakban, amit a forrás vize táplált, meztelen, gátlások nélkül, önfeledten. Aztán újra nekivágtunk a rengetegnek, nem telt bele félórába és újra a főtéren voltunk. A néni lakásához kísértem, a néni még nem volt otthon. Ezen nevettünk. Mennyi időnk lett volna még! Aztán hosszas búcsúzkodás után hazafelé indultam. A gitáromat nála hagytam, ígértem neki, másnap megtanítom a kedvenc dalára, hogyan játssza el. És ő meg is tanulta. Aztán többet is, szinte az egész repertoárt, amit magaménak tudhattam előtte. Majd három évig voltunk egy pár. Aztán másik városba költözött és vége lett idővel. Egy darabig még találkozgattunk, tervezgettük a közös jövőt, de aztán felnőttünk. Ő egyetemre ment Pestre és munkát vállaltam a vasműben. De ez egy igazán nagy szerelem volt, kis apám, igazi érzelmekkel, hazugságok, álarcok nélkül. Az óta sem éltem át ilyet mással, és – ekkor végigmérte magát – már nem is fogok. Már nem is fogok – ismételte maga után.



A kocsma közben kiürült, mindenki hazatért vagy igyekezett hazaérni az eső előtt. A teraszról Péter bácsi beszedte az asztalokat és a székeket. Csak az öreg Pócs álldogált még a söntés mellett, de az is csak azért, mert képtelen volt elindulni, annyira-részegre itta magát. Míg Misnyó az életéről beszélt, apám a fejét az asztalra hajtva aludt. Semmit sem hallott az egészből. Arra ébredtem rá, az egyre viharosabbnak tűnő időben, hogy voltaképpen én vagyok az egyetlen, aki hallotta őt. Én is úgy, hogy nem voltam jelen, csak kihallgattam. Nem szép dolog, de a történetet, amit elmesélt, igen szépnek gondoltam. Azt éreztem, hogy ezt apámnak is hallania kellett volna, mert ezt így Misnyó még egyszer már biztosan nem fogja elmesélni. De ez azt hiszem csak engem érdekelt abban a pillanatban. Péter bácsi belépett a terembe, ahol a két férfi egymással szemben ült az egyik asztalnál, azaz az egyik ült és fröccsözött, a másik pedig az asztalra borulva az igazak álmát aludta. A kocsmáros két nagyobb kannával haladt a söntés felé, amikor az egyikkel megbökte apámat, aki hirtelen magához tért:

- dúrsz, bitlisz, ájkengetnó….- suttogta riadtan a lámpafények alatt, úgy ahogyan a hirtelen álmából ébredő ember keresi, hol van, hol hagyta őt korábban a tér és az idő.

Misnyó csendesen elmosolyodott, felnyalábolta apámat (hatalmas, nagydarab ember volt) és kifelé indult vele. Kezében borospohár, szájában félig szítt cigaretta, dús szakállán zsír gyöngyözött. Az ajtóban még odavetett egy fél mondatot az unottan, rítus szerint zárást végző csaposnak:

- Petikém, a világ olyan, amilyen. Vannak benne jó emberek és vannak benne gonoszak. De az itallal eggyé válik mindegyik. A rossz megjavul, a jó gazságokat követ el. Ezért ne féltsd te a borod, aranyapám! – süvöltött. – Jó helyen van az…a gyomorban. – mondta röhögve.

Erre apám is felébredt kissé, és utána ismételte:

- A bor a gyomorban…jó helyen van. Jó helyen van a bor a gyomorban.

Aztán kiléptek a kocsmaajtón és az egyre haragosabbá váló éjszakában Misnyó hontalannak tűnő kis szoba-konyhás otthona felé vették az irányt. Elmenőben még hallottam, ahogy apám tört-szívű barátja dúdolgat magában valami nagyon régi dalt.