Zárójelenet

Színdarab írói munkásságomban szeretem az egyszerű mondatokat, az igazán egyszerű befejezéseket. Az olyan értelemben vett plasztikus magyarázatokat, ami zsigerből érkezik. Konspiratív és komplikált az élet s benne az ember, lehet csodálkozni, pufogni, nyannyogni, de a kifejező igazság verbális önkénybe fordulása igenis nagyon nevettető dolog. Emlékszem mi is egy ilyen nagyon durva, vagy inkább sprőd képpel intettünk búcsút egymásnak. Este volt, fülledt nyári éjszaka. Esti kocogásából tért éppen haza, csuromvizesen, dekoltázsa felett gyöngyözőn gördültek le az izzadságcseppek, végig a teste vonalán, melle kerek volt, feszes és formás akár az almák a fonott kosárban az asztalon. Ebben a feszes és izmos lankás dombokon akadtak el az izzadságcseppek, majd a halmok vonalától szabadulván a puhább has tájékon és a tikkasztóan izzasztó, kívánatos ágyékon leltek végső nyugalomra. Igen, szép volt. Mit szép, gyönyörű. Földi csoda, nőben nem teremtett még nála szebbet az úristen, de talán még férfiban is ritka az ilyen klasszikus, természetes szép.

Amikor felért a lakáshoz szokása volt megállni egy percre az ajtó előtt, mielőtt még a zárba helyezte volna a kulcsot. Ő nem tudta, még csak nem is sejtette, hogy nekem erről tudomásom van, így minden esetben eljátszhatta ezt a rítust, ami az idők során láthatóan a részévé vált. Régi, gangos, körfolyosós házban lakunk, a lift is annyi idős, mint a ház, százéves. Kopogón, zihálón jár, mire felér a harmadik emeletre ahol a lakásunk található éltes kínokban aprókat sikít, s úgy döccen be az emeletre, mint aki a kofferjeit dobja le azonmód a nyaralásból hazatérve, megszabadulva végre a mázsás terhektől. Kormos volt az ég alja, esőre állt a barométer, amely az ablakból figyelte a változó időt. Talán a bennünk változó időt is, ám ezt a percre forduló kisszoknyás leány és a vele párban forgó pelyhedző siheder sosem éreztette velünk. Milyen megbízható a bádogdob szív. Esőre állt az idő, de nedvességnek nyoma sem volt, csak Kriszta testén az izzadságcseppek jelezték jelenlétét, később a könnyei. Nem akartam balhét, veszekedést. Annyira unalomba fordult már minden, hogy teljesen felesleges lett volna a hangos szó, a némaságból feltörő " Ne menj, maradj, kérlek'".

Itt volt az idő, eljött, megérkezett, beköszöntött hozzánk is a méla ősz így a legszebb nyárnak idején. A lét és az idő térbe fordult s percet csalt magának, a mi utolsó közös percünket. Utoljára lestem meg őt, mikor az emeletre ért. Halkan, lopódzón, mint egy macska szállt ki a liftből s rögtön a kovácsoltvas korlát felé tért. A korlát mellett osonva a lentebbi félemelet jótékony homálya felé lépdelt. Van ott egy beugró, egy ócska, törött és csorba ablak avítt fénye világítja meg. Az ablak koszos és hamiskás, egyébként is a belső udvarra néz, de ha a körút felé nézne, sem lenne egy nagy truváj, százszor látott képet minek tovább mesélni.

Cigarettát vett elő. Ott tartotta a mélyedésben, tudtommal a lakásban sohasem dohányzott. Azt sem tudtam ez idáig, hogy egyáltalán dohányzott volna. Egy stukkó mögött tartotta a cigit.  Angyalt ábrázolt a gipsz, sokat nevettünk ezen, a puttó, ami stukkó milyen szép kulcsszó. Kedvem lenne leírni és bővíteni ezt a szóviccet, de nem teszem. Nem szennyezem be a közös emlékeket, a saját, frivol képmutató emlékeimmel. A lépcsőház gyéren, kevéssé megvilágított, láttam felvillanni öngyújtója lobbanó fényét, éreztem az első ziháló lélegzetet, mikor a füst tüdejébe szaladt, s együtt fújtam ki vele mámoros megkönnyebbülésben az első füstkarikákat. Sokszor el-elnézegetem a dohányzó embereket. A dohányzás számomra az egyik legizgalmasabb emberi rítus, egy olyan mindennapos cselekvés az egyéb életbe szakadt cselekmények mellett, amely nem, vagy csak nehezen antropizálható. Szeretem, ha a dohányos és cselekvése tárgya, a cigaretta összhangban van. Sokszor látom a hirtelenjében elpusztított cigaretták gyors és szánalmas halálát, mikor a dohányos semmilyen tiszteletet, izgalmat, törődést, élményt, szerelmet nem érez, nem képvisel választottja iránt, hanem erőnek - erejével vehemens fizikális reakcióban át akarja verekedni magát a dohányzás által nyújtott talmi, de egyben izgalmassá váló örömökön. Hibás döntés. A kedvenceim a játékos dohányosok. A teátristák. Ők nem bagóznak, elszívnak egy blázt, hanem örömmel adóznak a dohány és a dohányzás élvezetének. Finoman gyújtanak rá, érzékkel. S ugyanígy teszik zsebre aztán az öngyújtót, a gyufásdobozt, cigarettásdobozt. Nem sietnek. Plasztikus a mozgásuk, archaikus, szisztematikus ütemszámra szívnak bele a parázsló cigarettába, hosszú füstkarikákat eregetnek, nyelvükkel játszanak, szájukkal formázzák a tüdejükből kiszabaduló levegőbe préselt kékesszürke füstfolyamot. Ők azok, akik a cigarettát sosem szívják teljesen végig, zsargonban tövig, nem, ők nem végeznek így áldozatukkal, hiszen nem az ellenséget látják benne, testet hagyván a cigarettának, így fejezik be a füstölgés okozta örömökben való tobzódást, és finom mozdulatokkal oltják ki cigarettájuk utolsó, parázsló fényét.

Volt, hogy féltettem őt, de leginkább féltem tőle. Két éve lakott nálam, de csak az első időkben éreztem azt, hogy közelebb engedett magához, hogy megnyitotta egy kis ösvényen, a tűfoknyi átjárón keresztül énje rejtettebb zugait. Nem tudtam semmit a múltjáról. Nem sejtettem semmit a jövőjéről. Mi együtt mindig is a jelent éltük. Ezt szerettük igazán, s be kell, valljam, hogy ez leginkább tőlem jött, hiszen tudtam, hogy az átjáró, az övé olvasható, de azt is tudtam, hogy ugyanez visszafelé már nem lehetséges. Azt hiszem ezt ő is tudta, világosan látta, még ha volt is némi reménye hogy ez majd egyszer talán változni fog. Most, itt, ahogy elnézem őt az alkonyi fényben, tudom, hogy valami végleg elveszett. A közös reményünk, a jelenünk nevetésbe hajló izgalma veszett el.

Egy moziban ismerkedtünk össze, ő nagy társasággal érkezett, én szokás szerint egyedül. Azt hiszem elsőnek ő figyelt fel rám, vagy én voltam, aki felhívtam magamra a figyelmet, lényegtelen. Nyári este volt, mint most a park mozi egy Allen filmet vetített, én már hétszer láttam korábban, mind hétszer egyedül, neki bevallása szerint ez volt az első alkalom. Nem faggattam. Untam a nyarat, mint ahogy a filmet is, épp indulni készültem, amikor olyan kislányosan nevetősen elém lépett és kérdezett valami hebegtetően banálist, olyat, amiből egyből érzi az ember, hogy ha nem kreál gyorsan egy vicces helyzetet ebből az elég szánalmasnak ígérkező találkozásból, akkor ez a kép egy kínosnak tetsző emlékképpé avanzsálódik majd a nagy lét-memoárban. Én kreáltam. Felajánlottam neki a karom, csendesen a vászon felé lépdeltünk, majd mikor elértünk a vetítővászonig a közönség felé fordítottam és intettem neki hogy meghajlás következik. Vette a lapot, széles, nagy vigyorral az arcán a nézősereg felé ripacskodott. Ez olyannyira jól sikerült, hogy az olcsó sörtől és bortól kissé mámorossá vált közönség tapssal jutalmazta a produkciónkat. És ő nevetett. Gyönyörű, húsos és telt ajkaival, villanó fehér fogakkal, bíborvörös nyelvvel. Gurgulázva nevetett, inkább kacaj volt, mint nevetés. Azon az estén én voltam a szomorú bohóc, én nem nevettem. A produktum rendezőjének nem jussa a nevetés. A siker, az esetleg, no de az öröm?

Az egész estét átbeszélgettük utána, sok minden szóba került, film, irodalom, színház. Már akkor sok mindent elárult magáról, önkénytelenül, s én orv szokásomat elővéve a kelleténél is többet kérdeztem. Ez utána is így lett, mindig, ő volt a szoba előtt, ő volt az, aki be akart lépni. Azt hiszem, ha tudta volna, hogy hova akar bejutni nem fordultak, volna nevetésre ajkai ott a mozivászon előtt. Két nyár telt el az óta és feleannyi ősz. Már régen nem nevetünk, a szoba meg már talán ma már nem is létezik. Azt mondják, a csillagoknak is megvan a maguk futása, és ez így van rendjén. Mi már kiszaladgáltuk magunkat. Egy másik élet készült a korábbi helyébe lépni, közös hullócsillagunk nem érezte szükségét a lelki reinkarnációnak.

A cigarettázás után mindig ablakot nyit, alaposan kiszellőztet, ilyenkor szabadul meg az eloltott cigarettacsikktől is, nagy, széles mozdulattal pöcköli el. Úgy hull alá a holttá vált cigarettaszál, mint holttá vált reményeink. Minden sóhajában a nincs, tovább kegyetlen igazsága zakatol. Osonva lép, visszafelé a lépcsőn, az utolsó forduló előtt hirtelen megáll, keményen a korlátba kapaszkodik, hangtalan kiált, de szó nem hagyja el ajkát, összeszorított fogakkal indul újra útnak és lázas mozdulatokkal keresni kezdi kulcsait. Ez az elköltözés ideje. Tudja ő is. Beszéd nélkül teltek meg bőröndjei, tűnek el cuccai a polcokról. Pár közös fotó, és a nappaliban a falon a két kéznyom emlékeztet csak a múltra. Tavaly volt, hogy közös gondolatként, hirtelen felindulásból kifestettük a lakást. Még a parkettát is renováltuk, " recseg" mondta nevetve, " fecseg" mosolyogtam vissza. Megtartottunk egy " múlt falat" az lett a játékos fal, a kézlenyomatokkal, a baráti autogramokkal, vicces falfirkákkal, stenclikkel. Én túl vidámnak találtam azt a falat, ő túl komolynak engem. Soha, semmiben sem egyeztünk, és meglehet ez volt az, ami igazán széppé és vonzóvá tette a kapcsolatunkat. Igaz, mindig is fölém nőtt a játékban, egy színésznőnek ez a dolga.

A bőröndjein ülve vártam mikor lép be a lakásba. Talán sohasem vártam, vágytam rá, úgy igazából, de ennek a búcsúpercnek minden mámorát ki akartam élvezni. Perverz módon vártam a pillanatot, amikor ez az egész véget ér. Szeretem a végjátékokat. Kritikusaim szerint is darabjaim egyik erőssége a finoman és precízen kidolgozott végjáték, a zárójelenet. Soha nem értik, és nem érzik át, de gyönyörű, katartikus érzés, amikor a szerelem elmúlik.

Igen, az is az, amikor érkezik, de amikor távolodik sem kevésbé szép. Ugyanaz az érzés, fordított előjellel. Ugyanaz az érzés, csak most nem beköszön, hanem elköszön. Én is szerettem volna elköszönni a szerelemtől. Az első igazitól. Mert ezt, itt, ebben a szédületesen bohém és gyötrő két évben éltem át, azzal a nővel, akinek most a bőröndjein ülök. Összepakolni nem segítettem, de a vonatjegyet, haza a szülőkhöz én vettem meg neki. Ő a ruháit csomagolta be, én az emlékeim.

Halkan, surranón lépett be, meg sem akart látni, észre sem akart venni. Gépies mozdulatokkal a fürdőszoba felé tért, alig telt egy pernyi idő, máris hallottam a zubogó víz hangját, szinte láttam, ahogy, finom, lágy ívű ujjai fodrozzák testén a tusfürdő hab buborékjait. Szeretkezéseink emlékképe ötlött fel bennem, de amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan el is halványult. Már felöltözve lépett ki, gondolom jó előre bekészítette magának az öltöznivalót. Ő is tudta milyen, melyik estéhez érkeztünk, talán már ő is minden velünk kapcsolatos dolgot, történést becsomagolt egy nagy, barna, veretes lakatokkal borított fémesen morgó éltes vasládába. Szóra nyílt volna szám, szóra nyíltak ajkai, de csak a csend kiáltott helyettünk. Én akkor már a konyhában álltam, kezemben vizespohár, benne a közös kedvenc, a vörösbor. Vörös szemnek is hívtuk, a szimbolisták által megálmodott harmadik szem után szabadon. Kotorászott még egy keveset, aztán az ajtó felé indult."Nem szólt, nem szidott, nem is nézett énrám". Könnyű volt akár a tavaszi szél. A pepita bőröndöket könnyedén emelte meg, egy kezébe vette úgy nyúlt aztán a kilincsért. Az utolsó hang, ami érkezett tőle az volt, ahogy a lakáskulcsaim éles csörrenéssel landoltak az előszobai kis asztalon lévő zománcozott tálka meredélyében. Szerettem, hogy így ment el, tudta, hogy ez számomra az a klasszikus kép, az a finom repertoár, ami tökéletessé teszi a rendezést. Hirtelen este zuhant a házra, minden helyiséget, rést, lehetőséget a sötét uralt. A hajnal a lépcsőfordulóban ért, kezemben félig szívott cigaretta, fejem felett bágyadtan bóbiskoló szentjánosbogarak. Nem tudtam aludni, nyugodt lenni, felszabadultnak érezni magam, valamiért, valakiért. Pedig belül tudtam, hogy a rendezés elsőrangú volt, ez a színdarab megállja a helyét. Igazából meglehet, hogy csupán egyetlen dolog bántott olyan fájón konokul. Az, hogy sohasem volt jegyem erre az előadásra.