Nyitva felejtett ajtó/ Bűnügyi egypercesek 2.

Egyre feszültebbé kezdett válni a csend. A kislány már órák óta a zongora előtt ült, képtelen volt akár csak egyetlen billentyűt is leütni, szóra bírni a hangszert. Ez volt az első zongoraórája, később érkeztek, mint a megbeszélt időpont, emiatt a tanár kissé bosszús volt, ez látszott az ábrázatán, amikor anyával beléptek a férfi lakásába. A kislány anyja orvos, elfoglalt ember, most is a műtőből szökött ki, hatórás bypass, nem egyszerű műtét, de sokemberes, így váltásban csinálják, úgy könnyebb. A zongoratanár pár saroknyira van a kórháztól, direkt így lett kiválasztva. A hely és az idő manapság a legnagyobb érték. Meg a szaktudás. Ez a férfi nem egyszerűen oktató, hanem zenész, zeneszerző. Rengeteg ismert vagy épp sokak által hallott, de a nagy egészben mégis ismeretlen melódiát köszönhet neki a világ. Őt hallgatja a hentes reggelente a rádióban nyitáskor, vele ébrednek az iskolások, és vele töltik az éjszakát a műszakban lévő tűzoltók. Az ő dallamfoszlányaitól kel életre egy-egy film, reklám, hirdetés. Futószalagon gyártja ezeket, de közben komponál is. Egy musicalt. Egy sokszereplős darabot. Nagyvárosi fények, ez lesz a címe. A zene nagyjából megvan, most éppen a szövegkönyvvel bíbelődik, mert mindent maga akar megalkotni, a zenét, a szöveget, sőt, még látványtervet is készít a tökéletes premierhez.

Igazi reneszánsz ember ez a zongoratanár. Meg bosszús ember ez a zongoratanár. Három órát pocsékolt eddig erre a neveletlen fruskára, aki idejött, betipegett az anyjával (aki nem mellesleg igen jó bőr), illedelmesen köszönt, majd még az anyja előtt kijelentette, hogy meg szeretne tanulni zongorázni. Ha lehet, gyorsan és jól. Hazug kis dög. Még hogy tanulni, még hogy gyorsan. Hiszen néma. Szájzáras. Loknis kis viaszbaba. Mennyire, de mennyire visszataszító. De persze, üldögéljen csak, a gázsi a zsebben. A mama az egész hónapot kifizette előre, készpénzben. Elfoglalt ember, lót-fut, izeg-mozog, igyekszik menekülni hétköznapokba szakadt élete elől. Annyi pluszt kért, hogy szerdánként, ha teheti, sétáljon el a kislány iskolája elé, és kísérje át magához. Az iskola pár saroknyira van, ugye nem megterhelő? Nem megterhelő, és mikor ezeket a szavakat búgta az orvosnő felé, elméje mélyében egy titkos randevú gondolata sejlett fel. Abban a pillanatban, gondolatban lemeztelenítette a doktornőt. Csoda, hogy nem kezdett fázni a nő a kihűlt lakásban. Persze, pont most adódtak gondok a fűtéssel, így télvíz idején. Pech. Talán most, ebben a fázós pillanatban felhívhatná magához ezt a kívánatos nőt, most talán meg lehetne találni azt a közös pontot, közös pillanatot, amikor ő meg ez a remek asszony, együtt, egy ágyban, egy szerelemben. Csak egy órányi összebújás, szerelmeskedés. Pár erotikus dallam, pár elfúló hang, lélek meleg nyögés, feltörő kéj okozta sikoly. Mikor idáig ért az álmodozásban hirtelen megszólalt a háta mögött az elárvult hangszer. Életre kelt a kislány és vele együtt a zongora. A kislány egy pillanattal előbb felnyitotta a billentyűzet fedelét, és apró ujjával matatni kezdett a billentyűkön, majd amikor ezzel végzett óvatos mozdulatokkal leütött pár hangot. Erőtlen kis hangok döccentek a semmibe. Majd újra próbálta, most már határozottabban. Ez már jobban sikerült. A tanárnak leesett az álla a csodálkozástól.  Mereven, szenvtelen mód nézte, ahogy a lány táncba viszi a zongorát. Mintha az ő lelkén játszott volna. Mert a lányról most már elmondhattuk, játszik. Fesztelen, lazán. Hosszú futamokat vagy éppen percnyi etűdöt, mindegy volt neki, ő csak játszott. Olybá tűnt, hogy ő, mármint a teste szinte eggyé vált a zongorával, és a hangszer voltaképpen önmagának játszik, a kislány mintha ott sem lenne, mintha nem emberi kéz érintené, annyira tökéletes zene zengte be a fázósan merev és kopottas szobát. Ismert és ismeretlen melódiák, akár a hangszerző életében. Saját magát, szellemét látta megéledni a zongora előtt, és atavisztikus magányba veszett múltját. Léhner bácsi órái, a zenetagozat, majd a konzervatórium, ahonnan végül kicsapták, nem fejezhette be. A családot időközben politikailag megbízhatatlannak minősítették. Ott tört ketté az addig felfelé ívelő pálya. Onnan lett ennyire nehéz. Jöttek a füstös kis klubok, a kevés pénz, a hajnalig tartó átmulatott éjszakák, a lumpenség, a nemtörődömség. Pedig osztályelső volt, igazi csodagyereknek tartották. Míg saját magányába próbált veszni az otthontalan zongoratanár, addig a kislány rendületlenül játszott tovább. Rahmanyinov, Chopin, Liszt, mindegy volt neki. Úgy játszott, mint aki élete formájában van, és a hangversenyterem díszes közönsége előtt éli meg tehetsége teljességét. Csodának tűnt ez a precíz játék.

A zeneszerző ez alatt egyre komorabbá vált. Arca falfehér lett, izmai megfeszültek, szeme fakó zöldből szürkére változott, tekintete semmibe meredt. Nehéz dolog, szinte lehetetlenség feldolgozni a múltat, ilyen rövid idő alatt, ilyen csoda zene vonzásában. Nem, ez nem lehet! Hiszen ő volt a tehetség, a csoda, nem ez a kis fruska, aki pár órája még azt sem tudta, hogy a zongora egy billentyűs hangszer. Biztos a hegedűvel, vagy a fuvolával keverte, ó én balga lélek, hogy miért nem küldtem el őket a francba, mikor megláttam őket! Mert már elsőre sem voltak szimpatikusak. A nő túl jól öltözött volt, a sminkje tökéletes. A kislányon meg ez a fess ruha, égszínkék topánka, mintha valami tündérmeséből lépett volna elő. Ez nem az ő világa. Elsőre kiszúrhatta volna. De hát a vágy, az vágy. A vágy az ismeretlen felé. Pedig már elképzelte a randi helyszínét is, a körítést. Finom étellel várja majd a nőt, legyen, mondjuk japán konyha, csak a meglepetés végett, majd egy kis bor, ugyan most télidő van, de a kamrában akad némi finom rozé, mellé némi sajt, később a pezsgőhöz eper. Kérlelné, hadd játszhassa el neki a kedvenc dalát, legyen az egy filmbetét dal, vagy éppen egy személyes. Az ő dalát. Akkor a nő átszellemülne, és átadná magát a testi és szellemi vágyaknak. Ilyen felvezetés után remélhetőleg a karjába omolna. De mindez már utópia, hasztalan erőlködés. Zseni van a zongoránál. Az ő zongorájánál. Majd két órája játszik különféle zenedarabokat, fáradtságnak nyoma sincs rajta, nem gyöngyözik homlokán verejték, nem száradt ki a szája, nem veszi nehezebben a levegőt, mint korábban. Ugyanolyan, mint amikor belépett a szobába. Ugyanolyan! Ez egy szellem - gondolta a zongorista - lidérc, árnyalak, engem jött kísérteni, fásult életem. Menj el, tűnj el! Nem hallod? - kiáltott fel hirtelen. De a loknis angyalarc nem hallotta őt. Tudomást sem vett róla. Teljesen más világban járt. A zene végtelen mezején futkorászott játékos pillangókat kergetve, őzek pajkos táncát figyelte a kéklő folyómederben, szöcskét fogott keze közé, majd hagyta, hogy tenyeréből ugrándozzanak a puha fűre. Csoda országban járt az a lány! Nem úgy a tanár. Az előbbi dölyfös férfiember már elemeiben sem emlékeztetett régi önmagára. Teste bávatag roncsként zuhant a nappaliban lévő öreg, kiült kanapéra. Szájáról élettelen csíkban gördült végig nyála, arcát lila foltok lepték el, haja erősen őszülni kezdett, szemem fakó volt, fénytelen. Halálra vált önmagában vegetált. Úgy tűnt csak percei lehetnek hátra. De a zene még ekkor sem állt le, a kislány még ekkor sem hagyta abba a játékot. Sőt, ha lehet még fokozni ezt az istentelen ritmust, még hangzatosabb, nemesebb ütemre váltott. Szinte már az egész ház zengett, remegtek, cincogtak a környékbeli házak ablakai, a város egy ütemre dobogott a fiatal szívvel. Kacagva szárnyalt a dal, városokat, országokat, nemzeteket hódított meg és hajtott uralma alá szerte a világban. Aztán egyszer csak vége lett. Egy pillanat alatt. Csöngettek. Egyszer, hosszan. Aztán még egyszer. Most már rövidebben. A zeneszerző persze nem hallotta meg. Katatón, fénytelen homályban agonizált saját sorsa felett. Várta a megváltó halált. A kislány lehajtotta a billentyűzet fedelét, betolta a zongora alá a kis, kör alakú fekete széket, és ellépett a hangszertől. Illedelmesen köszönt, majd a bejárati ajtó felé sietett. Ő nyitott ajtót.

Az ajtó előtt az anyja állt, kissé bosszúsan. Miért ez a késlekedés? Hol a tanár úr, miért nem nyit ajtót? A tanár helyett a kislány felelt. A tanár úr jól van, anya, remekül telt a nap, nagyszerű oktató. Ha lehet ezen túl nem heti kétszer, hanem háromszor szeretnék jönni hozzá. Ugye lehet, mami? - kérlelte szelíden az anyját a kislány, miközben öltözködni kezdett és karcsú nyaka köré tekerte piros szín sálját. A válaszadásra az anyának már csak a házfolyosón nyílt lehetősége, de ezt a választ a lakásban már nem hallotta senki. A zongoratanár ernyedt taggal, fény merev pillantással meredt a semmibe. Halott volt. Tetemére a szomszédban lakó Máli néni talált rá még az este beköszönte előtt, ő is csak azért mert Mirci cica, egy a néni hét macskája közül beszökött a zeneszerző lakásába. Valaki biztos nyitva felejtette az ajtót.