Hazai győzelem/ Bűnügyi egypercesek 1.

A stadion már tömve volt emberekkel, mikor odaértem. Vettem egy jegyet, és felültem a hazai csapat egyik tribünjére. Nem tudtam mi ez a meccs, azt sem, hogy éppen kupadöntő van, a hazai a városi csapat mérkőzik meg a nagynevű vidéki fociklubbal. Sohasem érdekelt a futball. Talán egyszer, ha eljöttem a férjemmel egy meccsre korábban, nem az én világom. Most sem szándékoztam ideülni, de ha menekül az ember, vagy csak megnyugvásra vágyik, nincs más választása. Közben kiderült, hogy az első félidő már le is ment, a felek a szünetben döntetlenre állnak. Milyen jó volna nekem is döntetlenre állni a sorsommal. De ez már nem lehetséges. Elmentem sört és szotyolát venni, mégse tűnjön fel, hogy voltaképpen én egy idegen vagyok itt. Egy átutazó valaki, inkognitóban. Rendre kifizettem a rendelésem, és visszatértem a helyemre. Igen meleg volt aznap, így egy jó nagyot kortyoltam a sörből, és ölembe ültettem a papírzacskót, amiben a szotyolát kínálták. Csendesen ropogtatni kezdtem a pattogó magokat, közben a környezetem fürkésztem. Sokféle típust véltem felfedezni a rám vetülő arcok tömkelegéből. Persze a nagy része a hangos suhancok vidám csapata, arcukon rejtett agresszió tükröződik, izmuk tövig feszülve, szemükben haraggal teli tűz tombol. Szurkolnak a csapatuknak. Mellettem egy család foglalt helyet, egy apa két fiával. A fiúk kicsik még, alig kezdhették meg az iskolát. Az apjuk ehhez képest meglehetősen koravén, alig múlhatott harminc, kopaszodik, és máris pocakot eresztett. Az én férjem bezzeg ízig-vérig sportember, fut, úszik, kerékpározik. Majd kicsattan az egészségtől. Vagy lehet ez már múlt idő? A meccs közben újra kezdetét vette, a csapatok kifutottak a gyepre, elfoglalták helyüket a kezdőkör egyik illetve másik oldalán, a bíró megfújta sípját és a labda újra mozgásba lendült. Milyen szép férfiak ezek a focisták. A mez alatt domborodó, dagadó izmok feszülnek, a pici kis sort alatt pedig ívelt, szép formájú vádli és boka merül a vastalpú futball cipőkbe. Ha én egyszer focistával járhattam volna. Talán minden máshogy alakul. Talán nem leszek álterhes, nem kergetnek el abortuszra, nem vernek, nem aláznak meg. Ha futballistával járok, mindez nem történik meg. Együtt jöttünk volna ki a meccsekre, a legjobb helyre ültetne, a többi futballistafeleség mellé, és minden rúgott gólját nekem ajánlaná. Körbeszaladná a stadiont ünnepelve, egy-egy győzelem után, de ez a győzelem csak nekem szólna, csak az én tekintetemet követné fürkésző pillantással. Ez igazán szerethető kép lenne. De mint mondtam korábban, sorsom más útra lépett. Szerencsére ismerem a játékszabályt, így nem lepődtem, meg amikor a bíró hirtelen a sípjába fújt. Szabálytalanság! Fellökte! Ez gáncs volt! Tizenegyes! Ezt egy kövér képű, izzadt homlokú pasas ordította be mellőlem a pálya felé. Neki lett igaza. A bíró a tizenegyes pontra mutatott. A hazai csapat büntetőrúgás lehetőségéhez jutott. Talán a pályán az egyik legszebb férfi állta a labda mögé és nézett farkasszemet a kapussal. Ez egy igen merev pillanat, tudom, ismerem ezt az érzést. Bizonytalanságot keltő, akár az ismeretlenség. De aztán nekiindult a feladatnak, csak párat szökkent, aztán hatalmas erővel megrúgta a labdát. Gól! Egy emberként ujjongott a tömeg, csak úgy zengett a stadion. Mármint az a része, amelyik a hazai csapatnak szurkolt. Bámulatos tizenegyes volt, a kapusnak nem volt egy szemernyi esélye sem. A férfi, pontosan, mint álmomban, a gól után a pálya széléhez futott és széles mosollyal ünnepeltetni kezdte magát. Éppen az én lelátóm előtt, közben rám emelte tekintetét. Tisztán, érthetően megnézett magának. Én is őt. Úgy nézett ki, tetszünk egymásnak. Aztán visszatért a pályára, az ünneplés abbamaradt, folytatták a játékot. Még hátra volt negyedóra. Hajrá, hajrá!- zengett köröttem. Ki kell bekkelni, ki kell bekkelni, védekezzetek, gyerekek, védekezzetek! – dörmögött mellettem egy öregúr. Az edző minden megtett, frissítő cseréket küldött pályára a fáradtan mozgó játékosok helyett. De ugyanezt megtette az ellenfél is. Sőt, talán egy kicsit jobban. Mert nem sokkal a vége előtt jött az egyenlítő gól. Egy szép cselsorozat után a balszélső lágy ívvel bekanyarintotta a labdát középre, éppen az érkező csatár felé, aki egy gyors mozdulattal a hálóba bólintotta a labdát. Újra egyenlő. A tömegen csend lett úrrá, mármint azon részén, aki a vendégcsapat ellen szurkolt. A vendégek persze örültek. Nagyon is. Még a pályán is, ettől kinyíltak és nem vették észre, hogy az emberem, az én szépséges férfim labdához jut a tizenhatosuk előtt. Egy szép csel, és máris előtte tátong a szinte üressé váló kapu. A kapus a földön hever, emeld be, emeld be…! Csak egy picit pöccentett a labda alá, ahogy csak az igazán nagyok tudják, egy pillanat és a labda a hálóban volt. Góóóóól!! Újra vezetünk! Az ujjongó tömegben ismeretlenek ölelkeztek, egymást és a csapatot éltetve, hajrá tízes, hajrá Strosszner! Micsoda gól, micsoda gól! Bevallom én is örültem a többiekkel együtt. Bár, semmi keresnivalóm itt, főleg ebben a helyzetben, de ez most nem érdekelt. Ittam a söröm, szotyoláztam, idegenekkel ölelkeztem. Mondanom sem kell, hogy a lovagom másodszorra is jól megnézett magának. Nagyon jól kezdtem magam érezni. Már-már hihetetlenül jól. Aztán egy pillanat, és vége lett a meccsnek. A bíró lefújta, nem jutott már idő az egyenlítésre. De ki bánta? Nyert a csapatunk! Kupagyőztesek, kupagyőztesek! – zengett köröttem a stadion. És én is zengtem velük. Boldog voltam és kissé részeg. Talán ezért nem vettem észre a felém közelítő rendőröket. Ott fogtak le, mindenki előtt. Hát persze, majd el is felejtettem, délután lelőttem a férjem és vele együtt a szeretőjét. Kiengedtem rájuk az összes golyót a tárból. Egy pillanat alatt végük volt, és velük együtt több évi szenvedésnek és megaláztatásnak. Nem sajnáltam őket, ha ma döntenék így, újra megtenném. Rejtély, hogyan találtak rám ilyen hamar. A zárkában azt mesélték, hogy talán az óriáskivetítőn láthattak meg, gólöröm közben. Talán éppen vélt szerelmem mámora árult el. Nem számít. Ő és én, ott és akkor, győztünk. Győztünk, önmagunk ellen.