Összeomlás

Dög meleg van. Ez a nyár sajátossága. A kínzó forróság. William Fosternek is melege van. A sztráda bedugult, alig halad a sor, építkeznek, felújítanak, kozmetikázzák a költségvetést. Pedig neki sietnie kell a gyárba „rakétákat tervezni”. Rossz érzés, ha nem sikerülnek a dolgok, ha az ember feje felett összecsapnak a hullámok…

Joel Schumacher az álomgyár egyik prominens rendezője. Régi motoros, jó filmes, jó látásmóddal. És nyíltan vállalja másságát, tehát őszinte ember. De hát, mit gondol egy őszinte ember egy őszinte pillanatában? Azt, hogy filmet készít erről a megfogant pillanatról. Így született vagy születhetett meg az „Összeomlás”, ennek az eszmeiségnek a tükrében. Az egzisztencializmus óta tudjuk, hogy a fogyasztói társdalom él, működik. Veszünk, eladunk, fogyasztunk, felhalmozzuk a javakat, sokszor feleslegesen. Próbáljuk túlélni hívságaink. Az Egyesült Államok ennek az eszmének a díszpéldánya. A legnagyobb, leghatalmasabb fogyasztó. Egy fogyasztó, mely idővel felfalja önmagát. De én nem akarok most arctalan hipotézisekbe bonyolódni, nekem elég, ha egy szót, vagy egy gondolatot megjegyzünk: globalizáció. Mert Schumacher filmjének ez adja az alapját, az apropóját. Igen, mostanság sokat beszélnek erről, védik, ellenezik, támogatják, de 1993-ban, amikor ez film a mozikba került még igen újszerűnek hatott a gondolat. Pontosan senki sem tudja, hogy elemeiben mit jelent és milyen hatásmechanizmusokkal működik, de sztereotip, uniformizált lényével alapvetően mindenki tisztában van. Léteznek rejtjeles, kódolt üzenetek, és létezik a profán, az egyből szembeötlő. Schumacher remek érzékkel mindkét üzenet válfajából merít filmjéhez. Szeretném azt mondani, hogy ez egy zseniális film, de nem tehetem. Inkább egy jó ötlet, egy nagyon jó ötlet részenként zseniális kidolgozással. Több mint hatmilliárd ember él a földön. Ennek kétharmada teljes szegénységben. A jóléti társadalmak pedig saját jólétüket éltetik, konformizálják, tökéletesítik. William Foster egy konformizált világ lakója. Az egész élete világos nyomvonalon halad, a társadalom pozícionálta, kijelölte számára a helyes utat. Szeretett fiának tartja, óvja, védi, házat kerít feje fölé, családot, szerető feleséget, gyönyörűséges leánygyermeket. Aztán kezdetét veszi a rémálom. A hitt, szeretett élet és benne a szerető feleség, a gyönyörű gyerek, semmivé foszlik. Felesége elhagyja, elválik tőle, lányát nem láthatja. Munkáját elveszti, a tervezőmérnök az utcára kerül. Falling down – idegösszeomlás. Ehhez a pillanathoz érkezünk el a film nyitó képeiben. Zseniális a nyitókép. Tökéletes. Minden kockája tanítandó, elemezendő. Ahogy végigkövethetjük Bill egyetemleges átváltozását kisemberből még kisebbe. Persze, ez a kisebb csak perspektivikus kisebbség az eszme globális függvényében. Zseniális mikro pillanat. A légy, a meleg, az élet lüktetése, a zaj, a harsány hangok, beszédek és mögötte az ember, ott belül. Az ember, aki letér a helyes útról. Voltaképpen kikeresztelkedik a társadalomból. A film alapértelmezésében ez a kikeresztelkedés agresszióval párosul, de ahogy követjük, a cselekményt láthatjuk, hogy ezek egyfajta reakciók Foster részéről. Bill besokall, és úgy dönt, hogy otthagyja autóját a dugóban és hazaindul. Nem, nem az anyja lakására, ahol szobája van, hanem a valamikori közös otthonba, ahol feleségével, gyermekével élt. Lányának ma van a születésnapja, látnia kell. Látni akarja, a bírói végzés ellenére, amit rejtett agressziója végett szabott rá ki a bíróság. Elindul egy hely felé, ahol semmi keresnivalója. Csak ő ezt nem tudja, vagy képtelen felfogni. Idegösszeomlása van. Most lenne még az a pont, ahol el tudná fogadni a segítséget, de a segítség nem érkezik. Az „Összeomlás” ízig-vérig városi történet, ezen belül is nagyvárosi, így a Schumacher által használt színfestő multikulturális elemek voltaképpen egy és oszthatatlan a térrel és a térben élő nációkkal. Bill beteg, Billnek orvosi segítségre lenne szüksége, de ezt senki sem látja, senki sem hallja. Az állam elfelejt vigyázni gyermekére, gyermeke rejtett ösztöneinek elfojtására.

Michael Douglas játssza a meghasonulni vágyó főhőst. Kíméletlen a szereppel. Precíz és pontos. Szuggesztív, végig ott tartja a nézőt a mozivászon előtt, egy percet sem enged arra, hogy a figyelem másfelé terelődjön. Ez addig működik is, amíg ő a vásznon van. De a mellékszál sajnos vagy indirekt módon nem sikerült ilyen erőteljesre, mint Douglas játéka. Prendergast nyomozó szerepében Robert Duvall ugyan remekel, de az ő jellemrajzába ágyazott klisék fájóan naivan hatnak. A lélektelen rendőrőrs, a fafej kollégák, a depressziós feleség. Természetesen mind szükségesek az összképhez, de sokszor papírmasé figurákká silányodnak. Üdítő kivétel Prendergast társa, Torres nyomozónő (Rachel Ticotin), akit valamiféle láthatatlan vonzalom fűz az idős vagy idősödő nyomozóhoz.  Az ő száluk akkor erősödik meg, amikor a társadalmi kötelékből kilépett Foster „életre kel”.  Ez a film legnagyobb húzása. A cselekmények egy napba, egy élettérbe való sűrítése, lefedve minden lényeges szálat, színező elemet, ami prezentálhatja a globalizáció, az uniformizált társadalom sötétebbik oldalát. Hihetetlenül finom agressziót (majd ezt egyre erősödő színnel) varázsol Douglas figurája köré, a boltos jelenettől kezdve egészen az éttermi jelentig és tovább. Napi színterek, ahol mi is mindannyian megfordulunk egy csapásra olyan hellyé válnak Foster „keze alatt”, ami egész mást mutat, mint az azelőtti valóság. Vajon mi vagyunk becsapva, vagy a főhős agressziója, értetlensége menthetetlen? Bill úton van a lányához. A lányának, Adélnak ma van a születésnapja, ajándékot kell vinnie neki. Bill ma szeretetben akar lenni. Ehelyett mit kap? Gorombák vele, megfenyegetik, rálőnek, meg akarják ölni, hülyének nézik, semmibe veszik. Forrósítják dühét. A kisember dühét a hatalmas társadalmi gépezetben. Az elkövetett bűnök, agressziók üldözötté teszik Fostert végül, üldözötté a saját hazájában. Szépséges álmai semmivé lesznek, a tudatán kívüli ember, aki úgy érzi öntudatra ébredt, akár az igából szabaduló robotok, végül elveszíti a háborút, és ebben a háborúban az életét. Mivel ez nem egy erkölcsi mese, így tanulságot is kár lenne levonnunk a történet kapcsán, bármennyire szeretnénk is. Talán csak annyit, hogy a neurotikus emberé a jövő. Ma még félünk tőle, de mi neveljük ki önmagunkból, kár lenne tagadni. Schumacher filmje mindenki számára kötelező darab. Mint mondtam, az „Összeomlás” koránt sem egy zseniális movie, halhatatlan történet, nagysága abban rejlik, hogy végre valaki görbe tükör nélkül is meg tudja mutatni nekünk milyenek is vagyunk valójában. Ahogy Bill felismerése a film végén, olyannyira tipikus a létünk, mi lettünk a „rosszfiúk” saját, teremtett világunkban.