Aranycsend

Egy perc a végtelen.

Egy áramlat, mely túllép a jelenen.

Jel, intés, hogy ne tovább, ne erre menj,

Lépdelj tovább te nyűgös halál.

Akaratba szakadt szavak,

Akarnok mosolyok mögötti torzulások.

Lélekmétely kínján fakadt sirámok,

Halott álmok, halott hullámok.

Borzongató hűvösben leng az értelem,

Egy halovány fényeken túli világban,

Ahol valakik megmondták előre, hogy nem lesz jövő,

Jön majd el, ő, az aranycsend.

Halál-maszkjában a gyémántszín jelen,

Mint tükrökön túli csillanás, megreped,

Mint a rianó jég mely a hegycsúcsok alatt

Szalad saját szabadsága felé, úgy lesz majd ott,

Olyan szenvtelen, de mégis parancsokkal teli.

Van egy világ, egy aranyvilág, ahol az Isten

Nem engedi, hogy legyenek csodák, mert maga az

Világnak csodája, s annak a világnak legközepén

Angyali várnak legmélyén ébred egy rőt álmodás,

Egy tükrökön túli végzetes csillanás.

A minden rosszban van valami jó, olyan oktalan félsz,

Ami már nem is embertől való, egy egyszerű kép, a jelen

Testéből kivájt merengő látomás, egy lidérces álom,

Egy kopár szirteken fakadt hajnali láz, egy érkezés, egy szoba,

Egy meghalás, egy hatvanéves őszülő lihegő búcsúzás.

Aranycsend a végtelen, aranycsend a halál.

Az ajtóban idegen mód, feszülten figyel egy vádlón

Merev hitehagyott álmodás, most ébredni még, most

Menni tovább, csontos nagy kezével lemondón legyint

A szürkébe hajló emberi szemnek a távozásában is szép,

Nagy pegazus szárnyakon osonó, gyémántszín – varázs,

Az örökkön itt lebzselő, mindig búcsúra kész,

Komorságában is rettentő szép: elmúlás.