Keresés ebben a blogban

2011. június 24., péntek

Kislány, Nagylány és a szerelmek

Javíthatatlan álmodozó vagyok. Hiszek a játékban, a játékosságban. Tudom, hogy a játékos ember varázserővel bír. Láttam már ilyet, tapasztaltam. Ismerem a játékból adódó örömöt. Tudom milyen az, amikor valaki fesztelenül, manírok nélkül cselekszik, reagál, vesz részt a történésekben. Tudom, hogy a játék, az önzetlen játék leginkább gyermekkorban igazán őszinte, szerethető. Ezért bízom abban, hogy a mai gyerekek sem felejtettek el játszani, vagy élvezni a játékot, és nem akarnak túl hamar felnőttek lenni. Mint ahogy a tizenéves francia diáklány, Vic sem. Volt egy ideám korábban, éppen ennek a filmnek, filmeknek a hatására, amiről most írni fogok. Mégpedig az, hogy nagyon szerettem volna, vagy szeretnék (ez a tétel máig nem dőlt meg) a nyolcvanas évek Párizsában élni, gyereknek lenni. Mert Párizs valahogy más. Pezsgő, vibráló, élettel teli. Értik, ugye? Akkor beszéljünk a filmről, mégpedig az első részről. A film címe: Házibuli (La boum). A Beretton család vidékről a fővárosba költözik, apa, anya és az egy szem leánygyermek a korábban már említett Victoire. A papa fogorvos, a mama rajzoló vagy inkább grafikus. Alapvetően tehát egy értelmiségi család, alkotó, kreatív emberekből összegyúrva. In medias res, a dolgok, a történések közepébe érkezünk. Fontos pillanat ez. Miért? Nem, nem a történet miatt. Még csak a dialógusok, a mélyebb gondolati ív felvezetése sem jön képbe. Az viszont igen, hogy él a vászon. Élnek a szereplők, hús-vér emberek, olyanok, akiket a közértben is látni, vagy olyanok, akik a lakóhelyünkhöz közeli parkban éppen kutyát sétáltatnak. Csúnya szóval, ők a hétköznapi emberek, persze csak első szintű értelmezésben. De köznapi mivoltuk nem tagadják meg, annyi bizonyos. Vic tizenhárom éves, a serdülőkor közepén, életét az iskola, a tanulás és a bulik töltik ki. Azaz ez még csak születőben, de Vic nem egy elveszett lány. Cserfes, nyitott szellemiségű, értelmes, kedves, bájos teremtés. Épp elég nagy a szája ahhoz, hogy ne nyomja el környezete. Állandó tettestársa elbűvölő dédanyja, Poupette (Denise Grey). Ez a nő valami csoda. Nemcsak a karakter, de a szerepet játszó színész is. Ha semmire sem emlékszünk a filmből, Poupette elevenségére biztosan. És persze ott vannak az élet leküzdésében jeleskedő szülők a "két F", Francois (Claude Brasseur felejthetetlen alakítása) és Francoise (Brigitte Fossey játssza, ki ne emlékezne rá?). Próbálok az életről beszélni a film vonzásában, nem véletlenül. Mivel ez egy családi film. Claude Pinoteau, a film rendezője ez teljességgel felvállalja. Pontosan ez a célja. Aktuális témákról beszélni, bemutatni a kor szellemiségének megfelelően. Bár, már 1980 nagyon régen volt, amikor ez az első rész a mozikba került, mit sem vesztett frissességéből és aktualitásából. Kit ne érdekelne újra és újra, hogy milyen lehet az első szerelem, az első házibuli, későn menni haza, táncolni egy hatalmasat, hódítani vagy bódítani (egy kis alkoholtól részegen), akit csak lehet. És, hogy milyen nehéz néhanapján jó feleségnek, vagy férjnek lenni. A két F, ez a két remek karakter, mind végigmegy ezen az időközben egyénileg rögössé váló úton, és becsületükre legyen mondva, nem ugorják át a felesleges akadályokat, megküzdenek elsősorban önmagukkal, másodsorban pedig egymásért. Pinoteau nem megy messzire, de ezt a közelséget, ezt a szerethető közeget nagyon élvezetesen, finom bonyolításokkal mutatja be. Ábrázolásmódja kifinomult, biztos mesterségbeli tudást feltételez. Ami külön érdekesség az mégis a film újszerű mivolta. Milliók tódultak a moziba erre a filmre akkoriban szerte Európában. Hogy miért? Önző gondolatként felmerülhetne az is, hogy lássák Franciaország feltörekvő filmcsillagát, az üde és hamvas Sophie Marceau-t (Marceu első szerepét játszotta a filmvásznon), de igazából érzésem szerint a film szerethetősége, naiv bája volt az alapvetően, ami ilyen hatással tudott lenni az emberekre. Nem mellesleg a zene! A főcímdal világslágerré vált, milliók dúdolják az óta is ezt a jól ismert dallamot. Van, hogy az ember nem vágyik másra egy film kapcsán, csak hogy tényleg kikapcsolódjon, és fesztelenül végig követhesse a filmvásznon zajló történéseket, és a kellő időpontban együtt érezhessen a főhőssel. Ezt ebben a filmben megteheti, sőt, kellő kor és tapasztalat után remek múltidéző is tud lenni a Házibuli. Magam is sokszor elcsábulok rá, újra és újra végignézem a Beretton család néhol nevettető, néhol melankolikusra váltó életének apró történéseit.



Ugrunk az időben két évet, és azon kapjuk magunkat, hogy újra Házibuliba megyünk. Mert a Házibuli folytatódik. Ezen a címen adták a magyar mozik az 1982-ben forgatott második részt. Mondhatnám, hogy ott folyatjuk, ahol abbahagytuk, de ez nem lenne igaz. Sokan szerették az első rész mozgalmassága mellett naiv báját is, amivel olyan finom árnyalt ártatlansággal fedte be szereplőit. Pinoteau a második részben ezt az ideát tudatosan elveti. Vic itt már tizenöt éves nagylány, kész nő. Ezt a filmkockák és Marceau születő nőiessége meg is erősíti. Egy szex bálvány, egy pezsgő francia liliom nőiességének első megnyilvánulását látjuk, és élvezzük a filmvásznon. Az élet a Beretton famíliában pezsgőbb, mint valaha. Vic Ausztriából tér haza, Poupette-el, vonaton utazva, jókedvű fecsegés közepette, közben kiderül, hogy voltaképpen Mathieu óta, azaz majd két éve Vic "nem fut senkivel." Érezhető Victoire beszédén, gesztusain, hogy megváltozott, a felnőtt lét első karakterisztikája bontakozik már benne. De a szülők sem tétlenkednek. A "két F" harcosabb életet él, mint valaha! Francois a pénz és a jólét helyett a katedrát választja, azaz a kutatói munkát, és a fogak betömése helyett inkább azon szorgoskodik, hogy megtudja mitől lyukad ki. Francoise is új élethelyzetben találja magát, talán még nehezebben, mint férje. Egész estés animációs filmet tervez, egy nagy európai koprodukció keretein belül. Nagy kihívás, szép feladat, sok pénz. És sok stressz, mindkét részről. Pinoteu az első részben a családi egység mellett tette le a voksát, és leginkább arra ügyelt, hogy a külső történéseket, a cselekvő szálat egyben tartsa. Most vált, és inkább az egyéni jellemrajzok kiteljesedésére helyezi a hangsúlyt. A jól ismert szereplők mellé új arcok érkeznek, elsősorban Philippe (a kezdő Pierre Cosso meggyőző alakításában), az új szerelem. Az a mindent elsöprő. Vic ebben a szerelemben megéli a szerelmi kínzatás és öröm minden egyes stációját. Hol a mennyben jár, hol a pokolban. Hol vidám éppen, hol unott letargikus pózban szenved. Talán azért is tudta ilyen mélyen, érzelmekkel teli Marceau ezt a világot, mert a valóságban is egy párt alkottak Pierre Cosso-val. Ez a folyamat természetesen Philippe szemszögéből nézve is ugyanazt az érzést muatja, igazi szerelmi egyensúly alakul ki kettőjük között a filmvásznon (is). Mindenki tudja milyen a szerelem, vagy, ha még nem tudja, valami ilyesmi. Azt írtam, hogy Pinoteau inkább az egyéniségre figyel és nem a környezetre, de ez így ebben a formában nem igaz. A Házibuli második részének is ugyanolyan meggyőző az atmoszférája, mint az elsőnek. (Sokan vélekednek úgy, hogy jobban sikerült, mint az első) Ugyanazzal a fegyverrel él, mint az első részben: a fiatalság és a zene mágikus egyvelegét használja fel fő stiláris elemként. Az első részből megismert barátok, iskolatársak Vic-el együtt haladva a felnőtt létben, tökéletesen hozzák a karakterükben rejlő lehetőségeket. Feltétlen említsük meg Pénélope-t (Sheila O’ Connor), aki mindkét részben fontos titkok tudója, és Victoire egyik legfőbb bizalmasa. Illene felsorolni a többieket is, mert mind kitűnnek jobbnál-jobb alakításukkal. Hát, akkor legyen: Lambert Wilson (Felix), Alexandre Sterling (Mathieu), Alexandra Gonin (Samantha Fontanet), stb. tehát, az, hogy egyet léptünk előre a főhősökkel és a mellékszereplőkkel az időben, az pont annyit jelent ennek a filmnek az olvasatában, hogy együtt léptünk az idővel, és benne önmagunk gyermeki mivoltával. Mert ez a film pontosan erről szól. Hogy azok vagyunk, akiknek láttatjuk magunkat adott időben és térben. Nem, nem a közönségnek mutatjuk mindezt. Önmagunknak. Ha valakinek tetszett a Házibuli első része, akkor a másodikat is imádni fogja. Hogy miért vagyok ilyen magabiztos ebbéli kijelentésemben? Mert tudom, mert hinni akarom, hogy kell még az embereknek a játék. És nem csak gyermekkorban. Házibuli első és második rész, megnézésre ajánlom mindenkinek. Aki teheti, gyűjtse be a kollekciójába is, mert minden rendes kollekcióban ennek a két nagyon szerethető alkotásnak helye és szerepe van. És nemcsak a por, de még az idő sem fog rajtuk!

6 megjegyzés:

  1. Lényeg a család, mégha ebben a rohanó világban csak néha futunk össze családtagjainkkal.De milyen jó is tudni, hogy egy családba tartozunk. Grat.Mívesen írtad.

    VálaszTörlés
  2. Drága Lili,

    bizony jól írod, milyen fontos, milyen fontos lenne! :) De, ne legyünk ilyen szkeptikusak, talán azért működik még ez! :)

    puszillak,

    Robin

    VálaszTörlés
  3. Hja, egyszer csak összefut a család, talán egy hársfaillatú óbudai kiskocsma kerthelyiségében, unokatesók, gyermekek, babák. :) De szép is lenne.:)

    Pusz.

    VálaszTörlés
  4. Igen! És Krúdy meg ott borozgatna a platánfák árnyékában :)

    VálaszTörlés
  5. :)..és figyelő szemeknek mesélne.

    Ölelésem.

    VálaszTörlés
  6. Igen, figyelő de nem fürkésző :)

    dettó!

    VálaszTörlés