Kőtörő

Valaki, valahol mindig sír. Sír a gyerek, mert nem kapta, meg amire vágyott, sír az asszony, siratja elveszett éveit, megfakult éveit. Valódi könnyeket hazudnak a hétköznapok sivársága fölé. Ritmikus nyugalomban hüppögnek, nyöszörögnek, tanácstalanul arcuk elé emelik kezüket. Mintha félnének valamitől, valakitől.



A vonat pontosan nyolc órakor gördül be az állomásra. Épp az órámra néztem, amikor a forgalmista a vágányok felé baktatott. Kezében félig szítt cigaretta, jobb hónalja alá szorította az indítás jelzőt. Még tán dudorászott is. Jól megfigyelhettem, volt időm rá, a vonat lomha mozdulatokkal érte csak el az állomást, az ébredező reggelbe zuhanó gyenge fény homályló csendet varázsolt a főépület cirádás, feleslegesen túldíszített cseréptetőjére. Egyáltalán nem idős ember a forgalmista. Nem lehet több negyvennél. Magas, jó kiállású, szép szál ember. Csak arcára ült ki némileg a folyton mozgásban lévő telhetetlen nagy biológus, az idő. Arca frissen borotvált, nem sokkal az esti műszak előtt kaphatta le a szőrt. Bizonyosan jó minőségű beretvát használ. Klasszikusan, fenő késsel, az arcát beszappanozza. Megfontolt mozdulatokkal tereli a pengét a jó irányba, sehol egy vágás, szisszenés, hiba. Sima az arca, mint a baba popsi. Látom, ahogy felszisszen az alkoholtól átitatott olcsó arcszesz maró érzetétől, nagyokat fújtat, körbejárja a fürdőszobát, majd a szoba felé indul, kezében fehér törülköző, azzal legyezi felhevült arcát, közben a szobát, a lakást olcsó parfümszag árasztja el. Atlétában van, csíkos pizsama alsót hord, lábán idejétmúlt mamusz. Alig múlt negyven, mégis koravén életet él. Egy életben két énje között ingázik. Az egyik a nappalos énje, amikor reggeles. Olyankor lázasan készülődik, feszes tettvágy lüktet izmai között. Reggel sok a szép lány a vonalakon. A munkába menők, egyetemisták, nemrégiben anyává vált unatkozó szépasszonyok. Mindig van egy-egy kedves szava hozzájuk. Bókol minduntalan. Viszonzást nem vár, de tudja jól, hogy hatással van a nőkre. Fellépése van, sármja, határozott és céltudatos. Megvan az eszköztára a hódításhoz, mégsem tud élni a kínálkozó lehetőségekkel. Ki tudja miért.


Régről ismerem, még az ifjúkorból, de ő biztosan nem emlékszik már rám. Három éve, egy egész nyáron át könyvet és újságot árultam a főbejárattól balra, az utasellátó büfé és a kiskocsmák közötti részen, közvetlen az átjáró alatt. Az átjáró alatt, ami a sínek felett köti össze az innenső oldalt a túloldalival. Mert így biztonságos az áthaladás. Persze, soha, senki sem használta. Sokat változott az óta. Külsőleg is, de az nem számottevő. Mindannyian az idő, a kor markában vagyunk. Az öregedés az élet velejárója, nem lehet elfutni előle. Más miatt látom azt, hogy megváltozott. Csendesebb lett, kevesebbet mosolyog, kacarászik, dudorászik. Emlékszem, minden reggel az a kép fogadott, hogy bent ül az irodájában, kávét kortyolgat és cigarettázik, közben lágy, dallamos hangon szól egy gramofon, régen elfeledett, ezeréves slágerekkel. Unos-untalan ezek a fodros dallamok töltötték be a tér sötétlő csendjét. Olyan avíttnak, porosnak éreztem a helyzetét, mintha nem is élne, mintha egy kiállítási tárgy lett volna az a gramofon, és a tér, ami körülveszi, beleértve a forgalmistát is, múzeum. De akkor tudom, még boldog volt. Létezett benne, azaz elszántság, dac, harcos lendület, ami az élethez feltétlen szükséges. Igazi kőtörőnek mutatta magát. Felnéztem rá, tiszteltem. Egy nap előbb érkeztem, nyár volt, könnyebb volt biciklivel munkába járni, mint tömeg közlekedni, így hát a számított időn belül érkeztem. Az állomás csendes volt, kihalt. A peronon egy lélek sem, a váróban nyugodt csend honolt. Csak a pénztár feletti homályló fényű világítótest érzékeltette, hogy jelen van az élet. Az esti műszak létszáma csupán két fő. Ebből egy általában végigalussza az éjszakát, a másik meg bóbiskolva szendereg a kiült kanapén. Telex, üzenet ritkán érkezik, a menetrend pontos és kiszámítható. Az utolsó éjféli gyors elhaladása után a postavonatig feketéllő csendbe burkolózik az állomás. A lámpák fényei kihunynak, csak az utcai póznák világítják be az állomást és környékét. A boltok, italmérések bezárnak, a részegek tántorgó mozdulatokkal hazafelé indulnak. Borízű hangos szóváltásokkal búcsúztatják az éjszakát, aztán csend kerül közéjük. Innentől aztán egész hajnalig szinte semmi sem történik. Minden megáll, lelassul, szinte a mozgásképtelenség állapotáig. A légzés monotonná válik, kihagy néhány ütemet a szív, a pulzus, a kezekben az erek elernyednek, ellazulnak. Pihenni vágyik minden test. Minden szellem.

Hajnalban érkeztem, jóval a postavonat előtt. Hahózni, kezdtem lázas félhangon, hátha meghallja valaki, de senki sem válaszolt. A biciklit a peron melletti vasrácsnak támasztottam, az egyik közeli padra huppantam és végignyúltam rajta. Nadrágom oldalzsebéből almát vettem elő, tisztává dörzsöltem mellkasomon, és jóízűen beleharaptam. Fogam között aprót roppant a finommá vált almahéj, az édeskés húslé. A bódém már ott várt rám. A hajnali szürkületben szinte fénylett rajta a felirat: Könyv adás-vétel. A vétel csak formálisan volt jelen, mert ha hozott is könyvet valaki, és azt eladásra kínálta, nekem a főnök utasítása alapján nemet kellett mondanom, kivéve a hagyatékból származó regényekre, enciklopédiákra, ha ilyet láttam, el kellett kérnem az illető telefonszámát, és később a főnök úr megkereste az illetőt, megnézte az ajánlott termékeket. Ha olyat talált, amiből nagy hasznot remélt, megvette, és ezek később kikerültek hozzám a pultra is. Na, nem mind, mert ezekből sokat a góré a belvárosban üzemelő antikváriumába vitt át, ott több pénzt kapott érte, mint itt, ebben a külvárosi vonatállomáson. Ezt meg is lehet érteni. Történt egyszer, hogy egy igen idős úr telepedett a mellettem lévő padok egyikére, kezében egy könyv pihent, a másikban sétabot. Még sosem láttam sétabottal közlekedni senkit, csak a filmeken. Tanárfélének tetszett, olyasvalakinek, aki nemcsak az élet iskoláját járta ki, hanem egyéb katedrákon is jelentős tudást halmozott fel. Csak ült ott az egyik pirosra festett padon, és sokáig nem mozdult. Eltelhetett vagy félóra, mire a sétabotot kiengedte kezéből, és a pad korlátjának támasztotta, majd egy régimódi szemüveg-féleséget vett elő, felnyitotta a könyvet annál a résznél ahol éppen tartott a történetben, és elmélyülten olvasni kezdett. Nálam közben a könyves pultnál nagy volt a lökdösődés. Több nénike, munkásnő, mérnök feleség rohant egybe, ennek az oka nem volt más, hogy éppen aznap reggel pakoltam ki az új romantikus füzetek újabb részeit. Rácsaptak, mint vércse a vakondgyíkra. Ismertem már őket, így nem zavart meg a roham, azt is tudtam, hogy általában a vonathoz időzítik magukat és a vásárlást, így megkövetelték a gyors és precíz kiszolgálást. Nem is volt ezzel gond, ment könnyen. Fejben számoltam ki az összeget, és magát a visszajárót is. A matek mindig jól ment, itt meg ez szinte kisebb mutatványnak számított, amikor egy-egy matróna, öt-hat új szerelmes füzetet is magához ölelt megvételre, és meg szinte rájuk sem pillantva mondtam a végösszeget. Hatvanhárom forint lesz, csókolom. Hatvanötöt kaptam, kettő visszajárt. Hagyja csak fiatalember, a magáé, tartsa meg. És én megtartottam. Jobb napokon összejött az ötven forint borravaló. Erről szól a kereskedelem. Rutin, gyakorlat, gyorsaság, mosoly, határozottság, kedvesség. Belőlem egyik sem hiányzott, ahogy a családomból sem. A nagyapának csemege boltja volt a belvárosban, még a második világégés előtt és alatt. Az üzlet ugyan nem égett le, vagy semmisült meg az ostrom alatt, tovább üzemelt egészen az államosításig. A nagypapát egy üveg befőttel, és egy rúd csabaival a kezében rakták ki a boltból egy tavaszi délelőttön. Be sem tehette többé a lábát a boltba. Valljuk be, nem is akarta. Később ebbe halt bele, a nagy vágyódásba. Hogy nincsen neki már élete a bolt nélkül. Nem is volt. Szép csendben, fokról-fokra leépülni vágyott, mi meg hagytuk. Az egyik vasárnapi ebédnél hirtelen lefordult az asztal mellől és fel sem kelt többé. Elvitte a szíve. Ez az öregúr még hasonlít is a nagyfaterre. Ugyanilyen kimért, pedáns, elegáns volt fénykorában, mint ez az ismeretlen. A 10.15-ös Budapest-Nyugatiból érkező és Szegedre tartón szerelvény közben az állomásra érkezett, és a romantikus felhőben tobzódó mamikák elhagyták a bódémat, és felszálltak a vonatra. Szinte láttam, ahogy a helyfoglalás után elmélyülten belevetik magukat José Armando és Inezita felettébb fordulatos, kalandokban és izgalmakban bővelkedő történeteikbe. Én közben visszatértem az öregúrhoz. Próbáltam kivenni mit olvas. A gesztenyefák napfény csurgató árnyékában ez nem is volt könnyű feladat. Szerencsére a könyvön a szerző nevét csupa nagybetűvel írták. Fejes Endre. Még sosem hallottam róla. Azaz dehogynem, hiszen nemrégiben adta a tévé azt a filmsorozatot. Tudják, amiben a görög diplomatának álcázott fiú megöli azt a gyönyörű lányt. Borzalmas történet. És ami még borzalmasabb benne, hogy igaz, valóságos élményeken alapszik. Durva, kemény, küzdelmes világban élünk, amiben minden megtörténhet. Nem lehet nyugta sohasem az embernek. Az öregúr kissé feljebb emelte kezét, és vele a könyvet, tán egy fontosabb részt akart jobban szemügyre venni, azért emelte a szeme elé a kötetet, mindegy is, a fontosabb az, hogy ezzel a mozdulattal láttatni engedte a címet. Rozsdatemető. De szép cím. Metaforikus. Biztos, hogy egyéb jelentése is van. A tanáraim is azt mondták, hogy az irodalom sosem az, aminek látszik valójában. Más kerekeken gurul, mint a normál személygépkocsik. Szerintem ez egy hülye hasonlat, valószínűleg az öreg Flekker, az irodalomtanárom, nem így értette, ahogy mondta valójában, de hát az esetek nagy százalékában piás volt, így be-becsúszott egy-egy hiba, képzavar. Itt is ez lehet. Még az is lehet, hogy van ízlése az öregúrnak, és ez egy jó könyv. Mindenesetre megjegyzem a címet, az Édes Anna után el fogom olvasni. Az öregúr éppen akkor kelt fel a padról, mikor a sármőr forgalmista a vonat elengedése után visszafelé indult az irodájába. Voltaképpen nem is láthatták volna meg egymást első blikkre, mert a könyves bódé, és az árnyas pihenő az állomás legszélén helyezkedett el, az egyik mellékút, sétaút mellett, de valamiért mégis úgy kellett történnie, hogy egy adott pillanatban, teljesen egyszerre egymásra néztek. Az öregúr kezében sétabot és könyv, a forgalmista kezében jelzősíp és indítótárcsa. A két férfi egymásra nézett, szinte vigyáz állásba merevedett mindkettő, látható volt, hogy ismerik egymást, de egyik sem mozdult a másik irányában, nem indult üdvözölni a régen látott ismerőst. Vagy egy percig álltak így, egymással szemben, aztán az öregúr megfordult és elsietett. Sétabotjának veretes réz vége keményen koppant az aszfalton. A forgalmista két lépést tett felé, azon tűnődött, hogy tán utána kéne indulnia, de aztán mégis inkább az irodája felé vette az irányt. Dühösen, fújtatva lépett be az ajtaján. Később, amikor összebarátkoztunk kissé tudtam meg, hogy az öregúr az apja volt. Húsz éve nem látták egymást, amikor a forgalmista anyja megbetegedett, az apjuk elköltözött tőlük. Sokáig, évekig egyedül ápolta a beteg, idős asszonyt a fia, majd amikor az utolsó óra közeledtével az apjáért küldött, az nem jött el. Búcsú nélkül engedte útjára az asszonyt. Ki tudja miért volt ilyen makacs. Nincs rá megfelelő magyarázat. Arra viszont van, hogy a forgalmista miért gyűlölte meg az apját. Ezért. A lemondásért. A cserbenhagyásért, a megtagadásért. Úgyis halt meg végül az apja, hogy a fia mit sem tudott róla. Totális csendben, végtelen magányban. Rozsdamarta szívvel.


Reggel nyolc óra van, a vonatomra várok, hogy bevigyen a nagyállomásra, és onnan metróval eljussak az iskolába. Sokan állunk már a peronon, kisebb tömeg tolakszik, hogy minél előbb felkerüljön a szerelvényre, hogy minél jobb helyet foglalhasson magának. Végre, az én szerelvényem érkezik. A tonnányi vasszörny döccenőn bebiceg az állomásra. Búsan kattogó vonatkerekek ébresztik a reggelt. A vonat lassítva megáll, a fékek csikorognak, nyikorognak, a kerekek sírnak, könnyezve fémforgács virágokkal szennyezik be a síneket. Hagyom, hadd tóduljon elém a tömeg, majd amikor már kissé csendesebbé válik a rohanás, én is megkapaszkodom az egyik vasrács fogódzójában, és felhúzom magam az egyik szerelvényre. Nem is megyek beljebb, megállok a fülke egyik hasadékában, fejemre teszem a fejhallgatót és elindítom a walkmant. Induláskor látom, ahogy az emberem teli tüdőből belefúj sípjába, és az indítótárcsát magasra emelve útnak indítja a vonatot. Látom rajta, hogy egyáltalán nem boldog. Ebben a kurva országban senki sem boldog, senki sem lehet boldog. Előveszem a táskámból a bekészített párizsis zsömlét, és nagyot harapok belé. A fülemben üvölt a rock n’roll. Egyre valóságosabbá válik a táj. Az élet mindig hazavár. Ha van hová haza menni.